VI. Sándor pápa (eredeti nevén valenciai katalánul Roderic Llançol i de Borja, spanyolul Rodrigo de Borja, olaszul Rodrigo Borgia, latinul Rodericus de Borgia; Xàtiva, 1431 körül – Róma, 1503. augusztus 18.) 1492. augusztus 11-étől haláláig a katolikus egyház feje és a Pápai Állam uralkodója volt. A reneszánsz pápaság egyik legismertebb és legvitatottabb alakja. Több mint három évtizeden át a római kúria egyik legbefolyásosabb tisztségviselőjeként, alkancellárként működött, mielőtt pápává választották.
Pápasága az itáliai háborúk, a Pápai Állam központosításának, a spanyol–portugál tengerentúli versengésnek és a reneszánsz udvari kultúrának egyik kulcskorszaka volt. Nevéhez kapcsolódnak az 1493-as úgynevezett VI. Sándor-féle bullák, köztük az Inter caetera, amelyek a spanyol és portugál tengerentúli igények elhatárolásának előzményei lettek, valamint az 1500-as jubileumi év római megszervezése.
VI. Sándor hírnevét súlyosan terheli gyermekei nyílt támogatása, a Borgia-család dinasztikus felemelése, az 1492-es konklávét övező szimóniagyanú, valamint Cesare Borgia politikai-katonai vállalkozásainak pápai támogatása. Ugyanakkor a későbbi „Borgia-legenda” több vádat – különösen a rendszeres mérgezéseket, a Lucrezia Borgiával kapcsolatos vérfertőzési történeteket és az orgiaszerű elbeszéléseket – eltúlzott vagy forráskritikailag bizonytalan formában őrzött meg.
Neve, származása és családi háttere
bélyegkép|jobbra|Valenciai emléktábla VI. Sándor pápasága és a valenciai érsekség rangemelése emlékére. Rodrigo Borgia a Valenciai Királyságban, Xàtivában született; születési évét a szakirodalom 1430 és 1432 közé teszi, leggyakrabban 1431. január 1-jét valószínűsítve. Apja Jofré Llançol i Escrivà, anyja Isabel de Borja volt. A Borja család a Valenciai Királyság nemesi rétegéhez tartozott; itáliai felemelkedése elsősorban Isabel testvérének, Alfonso de Borjának köszönhető, aki előbb bíborosként került a római kúriába, majd 1455-ben III. Kallixtusz pápa néven pápává választották.
A család neve a katalán–valenciai Borja alakból olaszosan Borgia formában vált ismertté. Rodrigo eredetileg apai nevét, a Llançolt viselte, majd anyai ágon a Borja nevet használta; Itáliában és a későbbi európai történetírásban a Borgia forma terjedt el. A névalakok sokfélesége miatt a szakirodalomban a Roderic de Borja, Rodrigo de Borja, Rodrigo Borgia és Rodericus de Borgia alakok egyaránt előfordulnak.
Rodrigo felemelkedésében meghatározó szerepe volt III. Kallixtusz pápának. A korszakban a pápai rokonok előmozdítása, a későbbi szóhasználattal nepotizmus, nem számított kivételes jelenségnek. A Borgia-család első nagy itáliai felemelkedése is ebbe a rendszerbe illeszkedett: Alfonso de Borja pápaként rokonait egyházi javadalmakkal, hivatalokkal és méltóságokkal látta el, amivel megteremtette a család római hatalmi bázisát.
Tanulmányai és egyházi pályája pápasága előtt
A pápai családi támogatás Rodrigo előtt gyors karriert nyitott. Nagybátyja, III. Kallixtusz gazdag javadalmakkal látta el, és a Bolognai Egyetemre küldte jogot tanulni. A bolognai jogi képzés a 15. században különösen fontos volt azok számára, akik a pápai kúria kormányzati, diplomáciai és bírói apparátusában kívántak szerepet vállalni.
1456. február 20-án titkos konzisztóriumban bíborossá kreálták; kinevezését később publikálták, bíboros-diakónusként pedig a San Nicola in Carcere címtemplomot kapta. Egy évvel később, 1457-ben a római egyház alkancellárává nevezték ki. Ez a tisztség a pápai kancellária egyik legfontosabb hivatala volt, és Rodrigo több pápa alatt, mintegy három és fél évtizeden át töltötte be. Ez a hosszú szolgálat magyarázza, hogy pápává választásakor nem pusztán családi szerencséjének vagy vagyonának, hanem jelentős kúriai tapasztalatának is köszönhette tekintélyét.
Papi felszentelésének dátuma nem minden összefoglalóban azonos: egyes források 1468-at, mások 1471-et, az albanoi bíboros-püspöki kinevezés idejét adják meg. Ez az időrend azért fontos, mert a Vannozza dei Cattaneitől származtatott négy legismertebb gyermek születése az 1470-es évekre és az 1480-as évek elejére esik; ezért nem pontos egyszerűen úgy fogalmazni, hogy mind a papi felszentelés előtt született volna.
A Vannozza dei Cattaneival való kapcsolat értelmezésében az apologetikus szerzők nem egységesek. Peter De Roo radikálisabb álláspontja szerint nem bizonyítható, hogy a későbbi pápa Vannozzával szeretői kapcsolatban állt volna; De Roo a hagyományt részben későbbi Borgia-ellenes pamfletekre, név- és személyazonossági zavarokra, valamint a kortárs közvetlen bizonyítékok hiányára vezette vissza. Pezenhoffer ezzel szemben elismerte a „bűnös viszony” tényét és a gyermekek születését, de hangsúlyozta, hogy Rodrigo gyermekeit nyíltan vállalta, Vannozzával hosszabb ideig tartó kapcsolatban élt, majd Vannozza a szakítás után jámbor és tisztes életet folytatott. E apologetikus értelmezések nem változtatják meg azt a történészi többségi álláspontot, hogy Vannozza Rodrigo gyermekeinek anyja volt, de árnyalják a feketelegendás kurtizánképet és a kapcsolat kizárólag botrányként való bemutatását.;
1471-ben IV. Szixtusz pápa alatt Albano bíboros-püspöke lett, majd 1476-ban Porto bíboros-püspöke. Guillaume d’Estouteville halála után, 1483-ban a bíborosi kollégium dékánja lett. E tisztségek Rodrigo Borgia helyét a pápai udvar legbefolyásosabb főpapjai között erősítették meg. Több spanyol és itáliai javadalom, valamint időnként más országokhoz, így a Magyar Királysághoz kapcsolódó egyházi címek is vagyonát és tekintélyét növelték.
Rodrigo Borgia bíborosi évei alatt a római kúria egyik leggazdagabb és leghatalmasabb tagjává vált. Palotája fényűző volt, udvara a reneszánsz arisztokratikus kultúra mintáit követte, és számos kortárs forrás említi társasági, diplomáciai és udvari képességeit. Még ellenségei is gyakran elismerték munkabírását, adminisztratív tehetségét és politikai érzékét.
A bíborosi életforma a 15. század második felében sokszor erősen világi jellegű volt. Több bíboros fejedelmi udvart tartott, nagy háztartást vezetett, javadalmakból élt, diplomáciai és pénzügyi ügyekkel foglalkozott. Ez nem menti Rodrigo magánéleti botrányait, de szükséges történeti kontextust ad: a késő középkori és reneszánsz kúriában gyakori volt a főpapi hivatal, a családi klientúra, a műpártolás és a világi reprezentáció összefonódása.
A bíborosi kollégiumnak hagyományosan három rendje volt: bíboros-püspökök, bíboros-papok és bíboros-diakónusok. A „bíboros-unokaöcs” vagy latinul cardinalis nepos nem külön bíborosi rendet jelentett, hanem azt a történeti jelenséget, amikor egy pápa valamely rokonát bíborossá emelte. Rodrigo Borgia maga is nagybátyja nepotisztikus előmozdításának köszönhette korai bíborosi rangját; később pápaként ő is széles körben élt hasonló eszközökkel.
Magánélete és gyermekei bélyegkép|jobbra|Vannozza de Cattanei, Rodrigo Borgia legismertebb gyermekeinek anyja. Rodrigo Borgia magánélete pápává választása előtt és után is az egyik legvitatottabb része életrajzának. A történeti irodalom általában elfogadja, hogy Vannozza dei Cattaneitől négy legismertebb gyermeke született: Juan vagy Giovanni, Cesare, Lucrezia és Jofre vagy Gioffre. Születési éveiket a források kisebb eltérésekkel adják meg, de általában az 1470-es évek közepére és az 1480-as évek elejére teszik őket.
A 19. századi apologetikus történetírásban megjelent olyan kisebbségi álláspont is, amely VI. Sándor apaságát vitatta. Andrea Leonetti azt a hipotézist vetette fel, hogy Cesare, Lucrezia és testvéreik nem Rodrigo vérszerinti gyermekei, hanem közeli Borgia-rokonok gyermekei lehettek; érvelésében szerepet kaptak azok a kortárs és hivatali szóhasználatok, amelyek őket a pápa „unokaöccseként” vagy „unokahúgaként” említették. Peter De Roo később ezt az apologetikus érvelést továbbépítve a „fiú” és „leány” megszólítások többértelműségére, a „leány Krisztusban” típusú pápai formulákra, valamint hivatalos iratok „nepote” szóhasználatára hivatkozott. Ezt az értelmezést a modern történetírás általában nem követi, de a forrásanyag szóhasználatának értelmezésében historiográfiai ellenpontként említhető. Leonetti hipotézisének kortárs összefoglalásához lásd: ; Leonetti saját tárgyalásához: ; Lucrezia neveltetésére és a „nepote del Pontefice” érvelésre: ; De Roo bővített apologetikus érvelésére: . Ezt az értelmezést a modern összefoglalók többsége nem veszi át: Bradford és Mallett például Rodrigo Borgia gyermekeiként tárgyalja Juan, Cesare, Lucrezia és Jofre alakját.
A gyermekek létének és előmozdításának ténye tehát nem pusztán ellenséges rágalom. VI. Sándor pápaként rangot, házasságot, javadalmat, politikai szerepet és birtokot szerzett számukra. Juan a spanyolországi Gandía hercegi címéhez kapcsolódott, Cesare előbb egyházi pályára került, majd világi fejedelemként és hadvezérként működött, Lucrezia házasságai pedig a Borgia-diplomácia eszközei lettek, Jofre pedig nápolyi-aragóniai kapcsolatokba illeszkedő házasságot kötött.
A kérdés tárgyalásakor elkülönülnek a biztosan dokumentálható családpolitikai tények és a későbbi legendák. Az, hogy Rodrigo Borgia gyermekeiről gondoskodott és őket politikai eszközként használta, történetileg jól alátámasztható. Az viszont, hogy a családon belül vérfertőző viszonyok lettek volna, vagy Lucrezia mérgező gyilkosként működött volna, nem bizonyított, és a modern történetírás ezeket a vádakat rendszerint a Borgia-ellenes propaganda és a későbbi romantikus irodalom termékeként kezeli.
Rodrigo kapcsolatát Giulia Farnesével szintén gyakran említik a források. Giulia Farnese testvére, Alessandro Farnese 1493-ban bíboros lett, és később III. Pál pápaként a katolikus reform egyik fontos pápája lett. A kortársak és későbbi szerzők közül többen összekapcsolták bíborosi kinevezését Giulia helyzetével; a kérdés történetileg kényes, de a kinevezés későbbi következményei és Alessandro Farnese tényleges egyházi pályája miatt nem redukálható pusztán egyetlen udvari pletykára. A Farnese-kérdés értékelésekor a forráskritika különösen fontos. Apologetikus szerzők, például De Roo és Pezenhoffer, vitatták, hogy Alessandro Farnese bíborossága egyszerűen Giulia Farnese feltételezett viszonyának jutalma lett volna; szerintük a kinevezés mögött római arisztokrata kapcsolatok, személyes alkalmasság és későbbi egyházi pálya is figyelembe veendő. Ez nem zárja ki, hogy a kortársak a kinevezést udvari és szexuális patronázsként értelmezték, de óvatosságra int az oksági kapcsolat túlzott leegyszerűsítésével szemben.
Az 1492-es konklávé
VIII. Ince pápa 1492. július 25-ei halála után a bíborosi kollégiumban három fő jelölt körül alakult ki a politikai verseny: Rodrigo Borgia, Ascanio Sforza és Giuliano della Rovere, a későbbi II. Gyula pápa. A konklávé a Sixtus-kápolnában ült össze, és 1492. augusztus 11-én Rodrigo Borgiát választotta pápává, aki a VI. Sándor nevet vette fel.
Megválasztását már kortársai is szimóniagyanúval illették. A hagyomány szerint javadalmakat, hivatalokat és politikai előnyöket ígért a bíborosoknak; különösen Ascanio Sforza szerepe körül alakult ki erős vita. Stefano Infessura római krónikás és más ellenséges beszámolók konkrét ajándékokról, pénzről és ezüstről írtak. A „négy öszvérnyi ezüst” típusú történetek azonban forráskritikailag vitatottak, és a modern szakirodalom általában óvatosabban fogalmaz: valószínűnek tartja a politikai és javadalmi alkuk szerepét, de nem minden látványos vesztegetési részletet fogad el bizonyított tényként.