alt=Forrás: http://www.limesdacicus.ro/limes/|bélyegkép|250x250px|Dacia fekvése a Római Birodalmon belül 107-ben bélyegkép|jobbra|250px|A római Traianus-oszlop spirális domborműszalagja 23 fordulatával Traianus két daciai hadjáratának eseményeit örökíti meg Dacia Kr. u. 106 és 271 között római provincia volt, amely a mai Erdély nyugati és déli részét, a Bánság keleti területét és Olténiát foglalta magába. Székhelye Ulpia Traiana Sarmizegetusa volt. Egyike volt az utolsó római provinciáknak és az első volt, amelyet a Római Birodalomnak fel kellett adnia. A provincia alig 170 éves fennállása alatt a területen több ezer kilométeres úthálózat, tíz városias település, közel száz katonai erődítmény és több ezer római felirat, szobor és kistelepülés keletkezett, amely alapját képezte a középkori települések létrejöttének.

A terület meghódítása

A Kárpát-medence keleti részével a rómaiak már a Kr. e. I. század óta élénk gazdasági és diplomáciai kapcsolatban álltak.

Jelentősebb események:

La Tène korszak (IA, IB, IIA, IIB, IIC) második fele (Kr. e. 150 – Kr. u. 106): intenzív dák-római kapcsolatok Kr. e. 109-106: a dákok és szkordiszkusok harca M. Minucius Rufus ellen (Frontonius Strat. II.4.3.). Rubobostes (Burebista?) felemelkedése Kr. e. 74: C. Scribonius Curio összetűzése a dákokkal a Dunánál (Florus) Kr. e. 60: kelta területek elfoglalása Burebista királysága által (Púchov kultúra-Zemplin oppiduma az anartesek területén) Kr. e. 55: Burebista a pontusi görög városokat támadja Kr. e. 48: tárgyalások Pompeius Magnussal Kr. e. 13 körül: a dákok Pannóniát támadják. M. Vinicius behatol Daciába Kr. u. 69: a dákok támadják Moesia tartományt. Diurpaneus-Decebalus felemelkedése Kr. u. 85-86: dák-jazig betörés Moesia területére Kr. u. 87: Cornelius Fuscus és az V. Aludae legio legyőzése Kr. u. 88: Második Tapae-i csata: Tettius Iulianus győzelme a dákok felett Kr. u. 89: kompromisszum Decebalus királlyal (rex amicas)

A terület meghódításának okai között számos érvet felsorakoztathatunk: gazdasági (érclelőhelyek, só, erdő, rabszolga utánpótlás, adók kivetése), katonai és politikai (a dák támadások megszüntetése, római hatalmi struktúra a barbár népességek között) és személyes, császári ideológiai érvek is közre játszottak (Traianus, az új Nagy Sándor expanzív politikája). Elődei sikertelen próbálkozásai után Traianus császár hódította meg a Dák Királyságot két hadjáratban (101-102 és 105-106 között). Sikerült megtörni ellenállásukat és provinciává tenni a területet.

A terület romanizációja

A provincia romanizálódásának mértéke és tartóssága komoly vita tárgyát képezi a történészek között. A magyar szakemberek általában kismértékűnek és rövid idejűnek tartják, míg a román kutatók szerint teljes és végleges volt. A külföldi történészek között mindkét véleménynek vannak pártfogói. A Dacia területén fennmaradt latin nyelvű tömb elmélete abból az elképzelésből indul ki, hogy a katonák és telepesek tömeges beáramlása a birodalom más részeiről maga után vonta az őslakos dákok nyelvi asszimilációját, és ennek következtében Dacia olyan provinciává vált a 170 évnyi római uralom alatt, ahol a lakosság túlnyomó többsége latinul beszélt. Ennek ellentmond az a tény, hogy az őslakosokat nem irtották ki, nem pótolták őket bevándorlókkal, és csak kevés város létezett. Egy ilyen mértékű asszimiláció Délkelet-Európa más részein – amelyek több mint 500 éven állt voltak római uralom alatt – csak keskeny területi sávokon következett be a nevek nyelvészeti mutatója szerint. Olyan sík területeken, amelyek rendkívül alkalmasak voltak a veteránok letelepedésére, és a városi élet kibontakozására. Ez utóbbi esetekben is feltételezhető azonban, hogy a latin még ezeken a helyeken is csak az ókor vége felé vállt többségi nyelvvé, egy olyan időpontban, amikor Daciában a romanizálás állítólag már régen végbement. Gottfried Schramm rámutatott, hogy a Balkán nagyvárosaiban – ahol a római uralom 500 évig tartott – a lakosság többsége ellenállt a romanizációnak, és továbbra is a helyi barbár nyelveken beszélt, igaz, azok időközben számos latin jövevényszóval gazdagodtak. A latin nyelv olyan időpontban vált többségi nyelvvé ami Dacia kiürítése utánra esett, még az olyan városokban is mint Poetovio, ami katonai tábor és dedukciós kolónia lévén, a romanizálás gócpontja volt.

A romanizálódás támogatói – főleg a román történészek – további változatos érveket szoktak felhozni elméletük alátámasztására. Ezek között vannak történelmileg hitelesek, és puszta koholmányok is. Történelmileg megalapozott az az érv, hogy a helyi lakosság a római légiókkal és telepesekkel való kereskedelem során átvette a latin nyelv használatát. Kevésbé hiteles az az állítás, hogy az őslakosoknak a latin tette lehetővé hogy meg tudják értetni magukat a közigazgatással és a római telepesekkel. Ez azért életszerűtlen, mert az önellátó parasztság életét nem a kereskedelem, vagy a külvilággal való kapcsolat határozta meg. Történelmileg teljesen hiteltelen az az érvelés, mely szerint a római államhatalom rákényszerítette a latin nyelv használatát a parasztságra.

A Dacia romanizálódásáról szóló elmélet tehát azt feltételezi, hogy délkelet-európa többi részéhez képest, ebben a tartományban más, a csak erre a területre jellemző folyamatok zajlottak le: hogy a romanizáció abban a provinciában volt a leggyorsabb, amelyet a rómaiak a legrövidebb ideig tartottak uralmuk alatt, és hogy Dacia esetében a nyelvcsere még a hegyek akadályát is leküzdötte.

A különösen gyors romanizáció egyetlen oka az lehetett volna, ha az őshonos lakosságot teljesen kiirtották volna, vagy a harcok után életben maradt dákok elvándoroltak volna, és helyükre a birodalom belsejéből – Itáliából – hoztak volna telepeseket. E feltevés egyes részei még forrásanyaggal is bizonyíthatóak lennének, ugyanakkor Dacia romanizálódásának képviselői ezt mindig is visszautasították. Az elmélet hirdetői szemében magától értetődő az a feltevés, hogy a harcok befejeztével a dákok és a rómaiak békésen összeolvadtak egymással. A román kutatók természetes módon elutasítják azt a feltevést, hogy ők népirtók leszármazottai lennének. A régészeti kutatások megerősítették, hogy a dákok településeiknek jelentős részében túlélték a leigázást, bármilyen nagy is volt a véráldozatuk, valamint nem sokkal később már a birodalom hadseregében szolgáltak segédcsapatokként.

Ennek részben ellentmondanak a Daciában talált latin nyelvű feliratok. A rövid idejű megszállás ellenére meglepően sok, 3000 darab maradt fenn. A Kerényi András által elvégzett elemzés szerint, az ebből feljegyzett 2600 személynév közül 1860 itáliai-latin, 355 görög, 184 nyugat-balkáni és kelta, további 67 pedig keleti eredetű. Töredékesen maradt fenn 66 név, 17 pedig besorolatlan. Marad egy 51 fős trák vagy dák nevű kisebbség. A román történészek ezt egy teljes lakosságcsere bizonyítékaként értelmezik, azonban Schramm érvelése szerint, ez "egészen másnak mutatkozik a régészeti leletek fényénél. Túlhaladott életformájába zárkózva az őslakosok nagy tömege nyilvánvalóan továbbélt a katonai alakulatok és az újtelepesek mellett, anélkül hogy nagyobb tömegük összeolvadt volna a bevándorlókkal." Kevés, mindössze 12 város létezett egymástól messze szétszórva, a hadseregben pedig csak nagyon kevesen beszéltek latinul, mert ez az az időszak, amikor alapjaiban változott meg az újoncállítási gyakorlat. Emiatt mind a városok, mind a hadsereg romanizációs hatása elhanyagolható. Utóbbinak akkor lett volna nagyobb szerepe benne, ha lényegesen több veteránkolóniát alapítottak volna, mint amennyit Daciában feltételezhetünk.

Gazdaság és társadalom A római hatalom megszilárdulásával elkezdődött az úthálózat kiépülése. A birodalom belseje felé állandó kőhíd vezetett át a Dunán. A tartomány székhelye Ulpia Traiana Sarmizegetusa lett. Katonai táborok, s mellettük városok épültek, mint Apulum (ma: Gyulafehérvár) a Maros partján vagy a Kis-Szamos parti Napoca (ma: Kolozsvár). Az ércbányászat fellendült az Erdélyi-érchegységben: központja Ampelum (ma: Zalatna) volt. Az aranybányák állami kézben voltak, s felszíni és tárnás művelés folyt. A bányákban a birodalom különböző részeiből hozott munkások dolgoztak.

A provincia lakossága elsősorban a birodalom minden szegletéből ide sereglett népek (főleg a dunai provinciák – Pannonia, Dalmatia, Noricum) alkották. A Severus-korban jelentős keleti (Palymr) népesség érkezik Daciába, de számos kis-ázsiai, anatóliai csoportot is ismerünk feliratokról, főleg városi környezetből. A provincia teljes népességét nehéz megbecsülni, a kortárs szakirodalmi becslések 500.000 és 1 millió között vannak. Egyelőre nehéz bizonyítani a helyi, dák lakosság jelenlétét, ám az elmúlt évek régészeti felfedezései arra utalnak, hogy élénk kapcsolat volt a dákok és rómaiak között a provincia fennállása idején is. A provincia lakosságának jelentős részét (több mint 55.000 fő) a katonaság tette ki, így Daciát jellemzően katonai provinciának nevezik. A katonák Kr. u. 168 után két légiótáborban (Apulum – Gyulafehérvár és Potaissa – Torda) és közel száz más auxiliáris táborban, megfigyelőtoronyban és vidéki katonai állomáson élt. A katonaság erőteljes jelenléte és a rendkívülinek számító, igen hosszú Limes-szakasz alapvető jellegzetessége volt a provinciának, amely a városias települések kialakulását is meghatározta. A provinciában a táborok kiépülését követően jöttek létre a települések és döntő többségük a katonaság jelenlététől függött. Az első és egyetlen alapított város (colonia deducta) a főváros, Ulpia Traiana Sarmizegetusa volt, a többi városi rangot kapott település (Apulum kettős városa, Drobeta, Romula, Potaissa, Porolissum, Tibiscum, Dierna, Ampelum) katonai tábor mellett kialakult vicusból vagy canabae-ból jött létre. Máig kérdéses, hogy a Kolozsvár alatt nyugvó Napoca is katonai tábor mellett jött-e létre, de az analógiák azt mutatják, hogy ez sem lehetett kivétel. A provincia Hadrianus idején három részre szakadt, amely struktúrát Marcus Aurelius újra átrajzolta 168-ban. Ezt követően a szenátori rangú kormányzó Apulumban székelt, amelyek impozáns, 13.000 négyzetméteres területen elterülő palotáját Cserni Béla tárta fel a XIX. század végén. Dacia falusias és városon kívüli településeit – bár számukat a kortárs légirégészeti kutatásokat követően több százra becsülték – egyelőre kevésbé kutatták a régészek. Hasonlóan kevéssé dokumentáltak a provincia római temetői, ezek közül leginkább az apulumi és porolissumi temetőket kutatták az elmúlt években.

A provincia kevesebb, mint 170 éves fennállása alatt több ezer latin, görög és sémi felirat keletkezett. Ezek döntő többsége a két nagy városra (Ulpia Sarmizegetusa, Apulum) és territóriumára összpontosult. Igen gazdag ezek közül a vallásos régészeti anyag: a provincia területén azonosított mintegy 140 római szentélyből több ezer szobrászati és kisplasztikai munka származik. A katonai és vallási építészeten kívül, jelentősek voltak még a városi villák (domusok) is, amelyeket Apulumban, Sarmizegetusán és Napocán is feltártak a régészek.

Hanyatlása

A 3. századi háborúkban Pannóniával együtt Dacia is hadszíntérré vált. A gótok bevonulása állandósította a harcokat. Mivel Dacia nem tudta megvédeni mögöttes területeit, mint az Pannónia esetében egészen a nagy népvándorlás koráig sikerült, Aurelianus a tartomány kiürítése mellett döntött. 270-ben visszaverte a gótokat, de a provincia lakosságát áttelepítette Moesiába. Dacia közel 170 éves római uralom után ismét a barbárok földje lett.

Eutropius Róma rövid története című művében így olvashatunk erről az eseményről (9:15):