A progresszív rock (gyakran csak prog rock vagy prog) a rockzene egyik válfaja, mely az 1960-as évek második felében alakult ki. Népszerűségének csúcsa az 1970-es években volt, de még ma is vannak művelői (Dream Theater, The Flower Kings, Spock’s Beard, Marillion). Ezek a zenekarok a progresszív szót már nem eredeti értelmében használják, mivel a tényleges kísérletezés helyét az egyéni hangszeres teljesítmények vették át. Az elődök által képviselt stílust jelentősen átalakították.
A progresszív rockot játszó zenészek elutasítják a popzene korlátozásait, műveiket (amelyek kifinomultsága gyakran a klasszikus zenével vetekszik) figyelmes hallgatásra szánják. Gyakran építenek zenéjükbe folk- és világzenei elemeket.
A progresszív rockra jellemző a dinamikus és virtuóz előadásmód, bonyolult ritmusstruktúrák, váratlan tempóváltások, változatos hangszerelés, vagy épp a stúdióban zajló utómunka, keverés során alkalmazott effektek széles tárháza. A rock többi, jól táncolható és háttérzenének is hallgatható típusával ellentétben zenéjüket a tudatos elmélyülésre hajlandó hallgatóknak szánják.
A leghíresebb olyan zenekarok, amelyek az 1970-es években e stílusban alkottak: Jethro Tull, Yes, Genesis, Pink Floyd, Electric Light Orchestra, Emerson, Lake & Palmer, Rush, Gentle Giant, King Crimson és Bonnie Tyler. Az irányzat hazai képviselői közül néhány: After Crying, Kérdőjel, Panta Rhei, Solaris, Syrius, V’73, Yesterdays, East, Omega, Mini.
A progresszív rock jellemzői
A progresszív rockot játszó zenekarok, zeneszerzők karakterét nehéz néhány jellemzővel úgy megfesteni, hogy az általános érvényű legyen az egyébként szerteágazó stílusirányzatot felvonultató együttesekre. Ezzel együtt néhány stílusjegy többé-kevésbé jellemzi a progresszív rockot művelő zenészek alkotásait, előadásmódját, stílusát.
A kompozíciók többnyire hosszú lélegzetűek, nem ritka a 20 percet is meghaladó szerzemény. A szerzők témáikat gyakran tételekre osztják, hasonlóan a klasszikus zenekölteményekhez. Bár a progresszív rockot a tudatos témafeldolgozás, annak aprólékos, cizellált zenei kifejtése jellemzi, mégis, szinte minden lemezen találhatunk egy-egy olyan dalt, amely „elszakadva” a műtől, önálló életet él. Jó példa erre az Another Brick in the Wall a The Wall című Pink Floyd albumról. A progresszív rock művelőinek hangszerhasználata is e stílusra jellemző jegyeket mutat. Az elektronikus és akusztikus hangszerek (szintetizátor, orgona, zongora, fuvola) mellett a zenekarok vokális stílusa is sajátos. A progresszív rock előadóit nem kötik meg olyan zenei konvenciók, mint a szokványos 4/4-es ritmusképletek, vagy az egy zeneszám – egy hangnem világa. Egy zenei gondolat megvalósításához éppúgy hozzátartozik a változó ritmuskép, a dinamikusan változó tempó, mint a hangnemek közötti virtuóz átjárás alkalmazása és az extrém széles dinamikatartomány kihasználása. A progresszív rock legjobb képviselőire a virtuozitás, hangszerük (hangszereik) professzionális használata a jellemző. Előadóik, zeneszerzőik között nem ritka a magas szintű zenei előképzettségű művész – de számos „iskolázatlan” is van köztük –, fontosabb tehát a zsenialitás és a tehetség. A megszerzett képességeket – többek között – szimfonikus jellegű műveikben érhetjük tetten. Jó példa erre az Emerson, Lake & Palmer Works Volume 1. című gyűjteményén a Piano Concerto No. 1 szerzemény.
A progresszív rock története Előfutárok Hogy pontosan ki tekinthető az első progresszív rockzenekarnak, arról megoszlanak a vélemények. A többség a King Crimson In the Court of the Crimson King (1969) albumának megjelenésétől számítják a progresszív rock kezdetét,Jávorszky-Sebők: A rock története 2. – 52. o. habár ekkor az irányzat későbbi nagyágyúi már javában dolgoztak.
Az új hangzásvilághoz új hangszerek is kellettek. Ilyen volt a mellotron, melyet nevezhetünk a rock csembalójának, vagy akár szimfonikus zenekarának is. Szintén ide sorolható a Moog-szintetizátor, mely annyira bonyolult szerkezet volt, hogy számos zenekar (pl. a The Rolling Stones) le is mondott a használatáról.
A stílusnak számos előfutára nevezhető meg, melyek közös jellemzője, hogy hátat fordítottak a rockzenében addig megszokott dalformáknak és szerkezeteknek, valami újra, szokatlanra törekedtek. 1966-ban Frank Zappa és zenekara a The Mothers of Invention megjelentette Freak Out! albumát, melyen addig szokatlan megoldások egész garmadája volt hallható: zörejek, emberi hangok, free jazz, banális pop, elektronikus és modern hangszerek. Egy évvel később a Beatles kiadta a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band albumát, melyen szintén nagy számban voltak jelen a pszichedelikus rockra és az art rockra hajazó megoldások.
Szintén 1967-ben jelent meg a The Moody Blues Days of Future Passed lemeze, melyen a Londoni Fesztivál Zenekar is közreműködött, tovább színesítve a zenekar pszichedelikus, bluesos zenéjét. A Pink Floyd The Piper at the Gates of Dawn (1967) albuma is mérföldkőnek tekinthető a progresszív rock történetében, de említésre méltó a Caravan cím nélküli első albuma is, melyen sikeresen ötvözték a pszichedelikus rockot a jazzmuzsikával. Fontos mérföldkő az Iron Butterfly 1968-as In-A-Gadda-Da-Vida lemezének címadó dala is, mely 17 perces hosszável az egyik első progresszív rock eposz. Az amerikai Love 1967-ben adta ki Da Capo lemezét, melyen helyet kapott a 19 perces Revelation, utat nyitva ezzel a progresszív rock nagylélegzetű opuszaihoz. Jimi Hendrix Are You Experienced? albumával pedig az elektromos gitár használatát tekintve mutatott utat a következő generációknak.
A fenti előadók inkább pszichedelikus törekvéseikkel járultak hozzá a progresszív rock későbbi arculatához, azonban voltak, akik a komolyzenéből merítettek, vagy szimfonikus hangzásokkal próbálkoztak. Az irányzat első nagy "klasszicista" slágerét a Procol Harum A Whiter Shade Of Pale kislemeze jelentette, mely egy Bach-kantáta motívumaiból komponált dal volt. Egy templom alagsorában vették fel, mely egyedi hangszerelése és zenei világa miatt óriási feltűnést keltett. Az idők folyamán több mint 11 millió darabot adtak el belőle. Ez arra ösztönözte a rockzenészek egy részét, hogy más klasszikus zeneszerzők műveit "fordítsák le" a rock nyelvére.
Köztük Keith Emersont is, aki 1967-ben hozta létre a Nice zenekart. A Nice volt az első zenekar, akik ezt az akkoriban barokk rocknak vagy szimfonikus rocknak nevezett stílust művelni kezdte. Eleinte popdalok ugyanúgy szerepeltek repertoárjukban, mint jazzes és klasszikus elemeket tartalmazó instrumentális darabok. Később azonban egyre nagyobb teret nyert a komolyzene hatása. Élőben is előadásra került Johann Sebastian Bach III. Brandenburgi versenyének rock-átirata, de Csajkovszkij VI. szimfóniáját és Antonín Dvořák Újvilág szimfóniáját is előadták. A Nice talán legerősebb munkája az 1969-es Five Bridges, melyet nagyzenekarral kiegészülve rögzítettek. A koncertlemez egészen sajátos módon ötvözte a pszichedelikus rockot, a jazzt, a popzenét és a klasszikus zenét. Mire a korong megjelent, a Nice már szétesőben volt, 1969-ben fel is oszlott. Keith Emerson ezt követően hozta létre az 1970-es évek egyik sikertörténetét Emerson, Lake & Palmer néven.
1969-ben a Deep Purple Londonban bemutatta a zenekar billentyűsének, Jon Lordnak háromtételes művét: Concerto for Group and Orchestra. Az előadásra szeptember 24-én a patinás Royall Albert Hall-ban került sor, mely az első alkalom volt, hogy rockegyüttes szimfonikus nagyzenekari kísérettel lépett színpadra.Jávorszky-Sebők: A rock története 2. – 89. o. Következő lemezükön azonban már eltűntek a progresszív hajlamok. Az 1970-es In Rockra már úgy emlékszik vissza az utókor, mint a hard rock egyik örökzöld klasszikusára.
Megemlítendő még a Soft Machine zenekar is, ők a progresszív rock és a jazz-rock későbbi képviselőire egyaránt nagy hatást gyakoroltak. A főként pszichedelikus dalokat tartalmazó The Soft Machine album 1968-ban jelent meg. A következő Volume Two albumon már előtérbe kerültek a fúvós hangszerek, míg a következő lemezek jazzes és kortárs elektronikus zenei elemekkel gazdagodtak. 1975-ben csatlakozott hozzájuk a gitárvirtuóz Allan Holdsworth, aki a progresszió felől egy jazzesebb irányba tolta az együttes szekerét.
A fenti előadók csak legfontosabb előfutárai a progresszív rock megszületésének, rajtuk kívül még számtalan együttes próbálta elhagyni a kiszámíthatóvá vált zenei formulákat, az elavult megoldásokat. Míg a korai beat- és rockegyüttesek viselkedésükkel, öltözködésükkel lázadtak, addig a fenti előadók egy része a zene nyelvén lázadt, létrehozván ezzel az 1970-es évek talán legszínesebb és zeneileg leginnovatívabb zenei áramlatát, a progresszív rockot.
Az első progresszív zenekarok Mint ahogy arról korábban már szó volt, a többség a King Crimson debütáló lemezétől számítja a progresszív rock történetét. Az 1970-es évekre ez a zenei irányzat is számtalan részre tagolódott. A korszak leghírhedtebb és legnagyobb hatású progresszív rockegyüttesei a King Crimson, a Genesis, az Emerson, Lake & Palmer, valamint a Yes voltak. Szokás őket a négyek bandájaként is emlegetni.Jávorszky-Sebők: A rock története 2. – 56. o. Ide lehetne még sorolni a Pink Floyd nevét is, de ők ekkoriban (1960-as évek vége, korai 1970-es évek) még inkább álmodozós spacerockot játszottak.
Ha egyetlen zenekart kellene megnevezni, mely zenei világával leginkább kifejezi azt, amit progresszív rocknak nevezünk, akkor a többség valószínűleg a King Crimsonra szavazna. Debütáló lemezük 1969-ben jelent meg, In the Court of the Crimson King címmel. A korong rendhagyó zenei megoldásokkal hívta fel magára a figyelmet. A lemezt nyitó 21st Century Schizoid Man a stílus egyik legismertebb dala, ráadásul egy olyan súlyos metal riff hallható benne, melyet Tony Iommitól eredeztet a rockrajongók többsége. A King Crimson egészen 1974-ig dolgozott, elkészítve több klasszikus lemezt is. Ezeken a korongokon sok minden összesűrűsödött, ami akkoriban a levegőben volt: gótikus atmoszféra, nyers rockerő, pszichedelikus és szimfonikus hangzások, jazzes ritmusok, bartóki szigor és wagneri mélységek. Aztán az állandó tagcserék benyújtották a számlát: a King Crimson egészen az 1980-as évek elejéig nem hallatott magáról. Közben Robert Fripp projektjei élén folytatta zenei kalandozásait. balra|bélyegkép|200px|Robert Fripp experimentális és avantgárd ötletekkel gazdagította a gitározást
Szintén az első progresszív rockzenekarok közé tartozik a Yes is. Már megalakulásuk után egyből a kor egyik legnépszerűbb brit együttese, a Cream előtt játszhattak. Sokan úgy gondolták, hogy a Led Zeppelin mellett a Yes fogja meghatározni az 1970-es évek hangzását.Jávorszky-Sebők: A rock története 2. – 58. o. Első lemezeik is figyelemreméltó alkotások voltak, de a Yes igazi arca 1971-re alakult ki, amikor létrejött klasszikus felállásuk Steve Howe csatlakozásával. Az 1971-es Fragile és az 1972-es Close to the Edge albumok kétségkívül a progresszív rock csúcsalkotásai közé tartoznak. Utóbbin található a progresszív rock emblematikus dala, a 18 perces Close to the Edge is. A Yes zenéjét a komolyzenei és szimfonikus hatások mellett nemcsak Jon Anderson magas énekhangja határozta meg, de a tagok virtuóz hangszerkezelése is. Steve Howe és Rick Wakeman tekintélyt parancsoló szólói, Bill Bruford poliritmikus dobolása és Chris Squire (wah-wah pedállal, és tremolo-val megbolondított) basszusozása kalapemelésre késztették a kritikusokat is. Fénykorukban szinte minden valamire való szakmai szavazáson a dobogóra kerültek.Jávorszky-Sebők: A rock története 2. – 60. o. Aztán őket is tagcserék sújtották, ennek ellenére tovább folytatták, habár az 1970-es évek második felében készült lemezeiket már nemcsak a kritika, de a rajongók sem fogadták kitörő lelkesedéssel. jobbra|bélyegkép|200px|Chris Squire basszusgitárosként az elsők között alkalmazott elektromos gitáreffekteket.