A harmadik római–makedón háború vagy informális szóhasználatban harmadik makedóniai háború a Római Köztársaság és a Makedón Királyság közötti, húzódó, Macedonia római provincia megszervezésével záruló makedóniai háborúk harmadik összecsapása volt tavaszától nyaráig. A rómaiak számára eleinte kedvezőtlenül alakuló katonai konfliktus utolsó évében a Lucius Aemilius Paullus consul vezette had a püdnai csatában megsemmisítő vereséget mért Perszeusz makedón király seregére, az uralkodót és családját Itáliába deportálta, a makedón területeket pedig négy körzetre osztva római protektorátus alá vonta.
Története Előzményei A Balkán-félsziget vezető hatalma az század óta Makedónia volt, amelynek Antigonida-házbeli uralkodói, különösen az Athén bukását előidéző khremónidészi háború () után, növelték befolyásukat a régióban. V. Philipposz makedón király nevéhez fűződött a Pánhellén Szövetség újbóli megszervezése (), emellett folytatta elődei háborúskodását a regionális hatalmát veszélyeztető államalakulatok ellen. Az évektől a Földközi-tenger nyugati medencéjében a punok ellen hadakozó (pun háborúk), és illíriai hídfőállásait már kiépítő Római köztársaság lett Makedónia fő ellensége. Az közötti első római–makedón háború bár Róma győzelmével zárult, de V. Philipposz számára is elfogadható feltételeket teremtett: Illíria déli részét gyakorlatilag felosztották egymás között Rómával. A makedón uralkodót a háború ilyetén kimenetele további békétlenségre sarkallta, de az újabb, között megvívott második római–makedón háború hatalmának megrendülését idézte elő. Róma hangsúlyt helyezett ugyan arra, hogy V. Philipposz Makedóniája túlságosan ne gyengüljön meg, így a rivális hatalmak katonai erőegyensúlya garantálhassa a regionális békét, ugyanakkor a makedón flottát leszerelték, a hadsereg létszámát pedig 5 ezer főben maximálták.
Közvetlen előzményei (i. e. 172) Az évektől a béke mind törékenyebb lett a Balkán-félszigeten, egymást érték a régiót benépesítő népek kisebb konfliktusai. Thesszália, Perraibia, Athamania, Epirusz, Illíria és Dardánia követei sorra megfordultak Rómában, hogy az őket ért méltánytalanságokat szóvá tegyék. I. e. 175-ben egy dardán követség járt a római szenátus előtt, amely az V. Philipposz halála után a makedón trónra lépő Perszeusz elleni segítségért folyamodott. Előadták, hogy apja ötletét megvalósítva Perszeusz a basztarnákkal szövetkezett, hogy azok Dardánia és Illíria feldúlása után Itáliában vessék meg a lábukat, és gyengítsék meg a köztársaság erejét. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Perszeusz elsődleges célja a rómaiak kiűzése a régióból, és ehhez az Epiróta Szövetségben és az Illír Királyságban látta fő szövetségeseit. A második római–makedón háború következtében létrejött erőegyensúly tehát ismét felborulni látszott a Balkán-félszigeten, egy újabb Róma-ellenes terv körvonalazódott, amelynek hátterében ezúttal is Makedónia állt. Perszeusz és az apja örökségével szakító illír király, Genthiosz esetleges szövetsége komolyan veszélyeztethette a Balkán-félszigeten óta jelen lévő Róma érdekeit. Makedónia valóban a háborús készülődés jeleit mutatta ezekben az években. Találékonyan játszotta ki az béke azon rendelkezését, mely szerint hadseregének létszáma nem haladhatja meg az 5 ezer főt. Az állandó, 1000 fős kontingens felett minden évben 4 ezer katonaköteles férfit hívtak be a seregbe, erős katonai kiképzést adtak nekik, majd az év végével hazaküldték őket, hogy újabb 4 ezer újonc vegye át a helyüket. A kincstár bevételeit a nemesfémbányák megnyitása mellett a mezőgazdasági termékekre és a behozatali cikkekre a korábbinál magasabb adó kirovásával növelték. Róma azonban – elsősorban a passzívabb keleti politikát követő Fulviusok irányítása alatt – ódzkodott a katonai beavatkozástól, és passzivitását látva szövetségeseinek hűsége meg-megingott, míg ellenfelei egyre nagyobb bátorságra kapva szítottak regionális konfliktusokat.
Az események felgyorsultak, amikor először a pergamoni király, a trákiai és kis-ázsiai hódításait féltő II. Eumenész ment Rómába, hogy a növekedő makedón–szeleukida veszély elhárítására megerősítse szövetségét Rómával. Kevéssel később Issza szigetének küldöttei jártak Rómában, akik arra figyelmeztették a szenátust, hogy a makedón és az illír király a Róma elleni háborúra készülődik. A szenátust feltüzelték a látogatók szónoklatai, de a háború melletti elkötelezettségüket egy újabb konfliktus tette végérvényessé: a Rómából hazatérő és a Delphoi szentélyben megálló II. Eumenész ellen a makedón király, Perszeusz emberei merényletet hajtottak végre. Csak a szerencsének volt köszönhető, hogy a pergamoni király sérülésekkel túlélte a gyilkossági kísérletet. Mindezek után a római szenátus elhatározta magát a háború mellett. A hadüzenettel azonban még vártak, és Cnaeus Sicinius praetort bízták meg a sereg szervezésével.
Ezzel párhuzamosan őszén – ezer gyalogos katona kíséretében – a Római Köztársaság öt követe érkezett meg a római fennhatóság alatt álló Kerküra szigetére azzal a megbízással, hogy a régió államait az békefeltételek betartására figyelmeztessék. A küldöttség Kerkürában három csapatra oszlott. Egyikük, Quintus Marcius Philippus vezetésével előbb a Boiót Szövetséget látogatta meg, majd a makedón udvarba ment, ahol azonban a makedón uralkodó arroganciájával és elutasító magatartásával találták szemben magukat. Marcius Philippus ennek ellenére rávette Perszeuszt, hogy küldöttséget menesszen Rómába; ezzel a makedón királyt abban a hitben ringatta el, hogy Róma nem gondolkodik a háborúban. A követség útja során mindenütt a lázas háborús készülődés jeleivel találkozott. A küldöttség másik része Lucius Decimius szenátor vezetésével Genthioszt kereste fel, hogy az Illír Királyságot Róma támogatására szólítsák fel, de legalábbis garanciákat kérjenek a királyság semlegességére. A küldöttség egy ingadozó, a döntést halogató Genthioszról számolt be, és viselkedését úgy értelmezték, hogy az illír király katonailag még nem készült fel egy nagyobb háborúra. Hozzátették ugyanakkor, hogy sokkal inkább a király impulzív természete, semmint valamiféle politikai elgondolás fogja eldönteni, hogy az elkövetkező háborúban melyik oldalra áll. Az egyetlen sikert a római küldöttek harmadik csoportja könyvelhette el, akiknek követjárását az Epiróta Szövetség kedvezően fogadta. Az epirusziak Róma-barát politikáját évtizedek óta az a Kharopsz szavatolta, aki már az aóoszi csata alkalmával is a köztársaság pártját fogta, és halála után politikáját unokája, Ifjabb Kharopsz is továbbvitte. Amikor őszén gitanai népgyűlésükön az epiróták fogadták és meghallgatták a római küldötteket, Marcius Philippust és Lucius Atiliust, az epiróták arról döntöttek, hogy négyszáz harcost vezényelnek a makedón határvidékre, Oresztiszba, hogy szükség esetén megakadályozzák a régió újbóli Makedóniához csatlakozását.
A római előőrs dasszarétiai hadjárata (i. e. 172) Időközben Cnaeus Sicinus praetor összetoborozta a római hadsereget, amiben segítségére volt a népgyűlés döntése, amellyel minden ötven év alatti római polgárt, valamint a felszabadított rabszolgák fiait hadkötelessé nyilvánították. A punok elleni háborúk évi lezárulása óta ilyen méretű mozgósításra nem volt példa a Római Köztársaságban. A végül 40 ezres létszámúra duzzadt sereg Publius Licinus Crassus consul irányítása alá került, emellett hatalmas hajóhad gyűlt össze Brundisium kikötőjében. Éppen azzal egy időben, hogy őszén a római követjárás befejeződött a Balkán-félszigeten, Cnaeus Sicinus praetor az alá rendelt légió, 5000 gyalogos és 300 lovas élén kihajózott Brundisiumból, és az illíriai római protektorátus területén, az Apollónia melletti Nümphaionnál vert tábort. Egy 2000 harcosból álló különítmény azonnal megindult keleti irányba, hogy a déli illír határ mentén, Dasszarétiában fekvő koinonokat és erődítéseiket meghódítsa. Titus Livius tanúsága szerint erre maguk a dasszaréták kérték a rómaiakat, hogy nagyobb biztonságban érezzék magukat az esetleges makedón támadástól. A rómaiak elsődleges célja ezzel az volt, hogy a makedónok és illírek közé ékelődő terület fölötti ellenőrzést megszerezzék, egyúttal az illírek reakcióit is tesztelni kívánták, hogy semlegességüket bizonyítandó eltűrik-e a rómaiak akcióját. Dasszarétia nagy részét az illírektől és a makedónoktól egyaránt háborítatlanul elfoglalhatták. Miután azonban a sereg nagy része még Itáliában volt, a rómaiaknak nem állt érdekükben a makedónok oktalan felhergelése, ezért Gertusz ostromát felfüggesztették.
A rómaiak penesztiai és thesszáliai hadjárata (i. e. 171) A rákövetkező év, tavaszán végül Licinus Crassus consul is kikötött Apollóniában a sereg nagyobbik részével, és szintén Nümphaionnál vert tábort. A két ellenséges tábor erőviszonyai meglehetősen kiegyensúlyozottak voltak: Perszeusz serege 43 ezer harcost számlált – vagyis nagyobb volt, mint a világhódító Nagy Sándoré – velük szemben állt a rómaiak 40 ezres hada. A rómaiak hatalmas flottával is rendelkeztek, amely tavaszán az illíriai Epidamnosz kikötőjében horgonyzó tíz epidamnoszi, tizenkét isszai és ötvennégy Genthiosz flottájához tartozó lembosszal bővült. A római és a makedón félnek egyaránt elsőrendű érdeke volt, hogy szövetségesek után nézve duzzasszák fel katonai erejüket. E tekintetben a háborútól egyelőre távolmaradó Illír Királyság számított a mérleg nyelvének, ezért a rómaiak stratégiai elgondolása az volt, hogy az Illír és a Makedón Királyság területeit elvágják egymástól, és Genthioszt is szemmel tartják. Ezt a célt szolgálta már az előző őszi dasszarétiai hadjáratuk is, azonban további lépéseket tettek. Kétezer római harcost és tizennyolc hadihajót irányítottak Issza szigetére, hogy megerősítsék védelmét, egyúttal az Illír Királyság északi területeit is szemmel tartsák. Ezt követően Appius Claudius irányításával 4 ezer római katona – és a melléjük toborzott ugyancsak 4 ezer illír önkéntes – Lükhnisz városa és az azon túl fekvő peneszta szállásterületek felé meneteltek. A makedónok uralma alatt álló, az Axiosz völgyéig húzódó Penesztia elfoglalásával ugyanis az illírek és makedónok közötti utolsó szárazföldi összeköttetést is felszámolták volna. Appius Claudius elsőként a peneszták székhelyét, Hüszkanát akarta bevenni, annál is inkább, mert felderítői azt jelentették, hogy a 10 ezer lakosú várost csupán egy kisebb makedón helyőrség védi, és a városlakók készek kapuikat kinyitni a rómaiak előtt. A sereg egy teljes éjszakán át tartó menetelést követően a hajnali órákban ért a város alá. A város falain valóban nem mutatkoztak fegyveresek, ám amikor a rómaiak ebben megnyugodva rendezték soraikat, a makedónok a város két kapuját is megnyitották, és nagy számban törtek ki rajta. Titus Livius krónikája szerint a kitöréssel egy időben a falakon megjelentek a hüszkanai asszonyok, és kiáltozással, edényeik összeverésével fülsüketítő lármát csaptak. A meglepett és összezavarodott rómaiak megsemmisítő vereséget szenvedtek el: Appius Claudius Lükhniszbe menekült, mintegy 2 ezer elesett katonát hagyva hátra Hüszkana falai alatt.