bélyegkép|260px|A gyilkosság ábrázolása Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok tizenhatodik elnöke volt az első amerikai elnök, akit hivatali ideje alatt öltek meg. A merényletre 1865. április 14-én este 10 és 11 óra között került sor Washingtonban, a Ford Színházban. Lincoln a feleségével és több más személlyel együtt nézte A mi amerikai kuzinunk című színdarabot az elnöki páholyban, amikor John Wilkes Booth, egy ismert színész belépett a páholyba és fejbe lőtte az elnököt. Bár többen próbálták megállítani az elkövetőt, annak mégis sikerült elmenekülnie a színházból. Lincolnt átvitték a színházzal szembeni Petersen-házba, ott halt meg másnap reggel 7:22-kor, miután az orvosok megállapították, hogy a sebesülésből nem gyógyulhat fel. Boothnak bűntársai is voltak, és egy kiterjedt összeesküvést szőtt: a külügyminiszternek, William H. Sewardnak és az alelnöknek, Andrew Johnsonnak is meg kellett volna halnia, de ők megmenekültek: Sewardot az egyik összeesküvő, Lewis Paine csak megsebesíteni tudta az otthonában, Johnson alelnököt pedig nem is érte támadás, mivel a végrehajtással megbízott összeesküvő, George Atzerodt meghátrált a rá váró munkától. Booth előbb Maryland, majd Virginia államba menekült, és tizenkét nappal a merénylet után, április 26-án szorították sarokba üldözői egy farmon, ahol egy katona megsebesítette, és két órával később meghalt. A későbbiekben nyolc személyt állítottak bíróság elé az összeesküvéssel kapcsolatban, és négy halálos ítélet született, ezeket Washingtonban hajtották végre kötél által.

Az esemény sokkolta az Egyesült Államok közvéleményét és szinte az egész akkori világot. Pár nappal a merénylet előtt, április 9-én tette le a fegyvert Robert E. Lee konföderációs tábornok, ezzel a polgárháború a keleti hadszíntéren véget ért. Lincoln ennek hallatán a háború utáni rendezést kezdte tervezni, és nagylelkűen oldotta volna meg ezt, de váratlan halála megakadályozta a kivitelezésben.

Előzmények

Az elkövető, John Wilkes Booth a maga idejében egy ismert színészdinasztia sarja volt, mai kifejezéssel élve celebnek számított. Apja, Junius Brutus Booth volt a legkiválóbb Shakespeare-színész Amerikában, de egyszersmind néha őrültségi periódusai is voltak, és iszákosnak számított. A mentális problémák az egész családot jellemezték. John nem volt túl tehetséges színész, inkább a színpadi mozgásával és nőügyeivel tűnt ki, sármos férfi volt, a nők kedvence. Kényeztették a nők, szerette mindenáron megszerezni, amit akart, és ez nem tett jót a jellemének.

Booth a Konföderáció lelkes hívének számított, kiállt a déli államok függetlenségéért és szerinte Lincoln elnöksége ezt a függetlenséget veszélyeztette. Sokszor adott hangot az elnök iránti ellenszenvének akár unionista érzelmű emberek előtt is, akik persze igyekeztek belefojtani a szót. 1859-ben a "richmondi szürkék", egy önkéntes katonai alakulat hadnagya volt, akik felügyelték John Brown, a szélsőséges abolicionista vezér kivégzését. Booth megvetette azt, amiben Brown hitt, de csodálattal töltötte el az öregember halálmegvető bátorsága.

A polgárháború kezdetén Északra költözött és vándorszínész társulatokban játszott. Fellépett Washingtonban is, két színházat, a Grovert meg a Fordot úgy ismerte, mint a tenyerét. A háború előrehaladtával egyre kevesebb felkérést kapott, ekkor határozta el, hogy nagyot fog alkotni: megmenti a Délt. Ezt úgy képzelte el, hogy segítőivel elrabolja Lincoln elnököt, és csak a lehető legtöbb déli hadifogolyért cserébe lesz hajlandó elengedni őt. 1864-ben sikerült két embert, két egykori konföderációs katonát megnyernie az ügynek, Samuel Arnoldot és Michael O'Laughlint, akik Booth hajdani iskolatársai voltak. George Atzerodtot, a német származású kocsikészítőt Booth sok pénz ígéretével hívta Washingtonba. Lewis Paine, alias Lewis Powell a konföderációs hadseregből dezertált 1865 januárjában, Booth Baltimore utcáin találkozott vele, ahol pénztelenül csavargott. David Herold drogistasegéd is állás nélkül tengődött, amikor a színész bevette a bandába. Washingtonban, egy panzióban laktak, a tulajdonosnő, Mary Surratt egy konföderációs titkos ügynök özvegye volt, fia, John Surratt pedig szintén a banda tagja lett. John Surratt is verbuvált egy tagot, Louis Weichmannt, de ő nem igazán lelkesedett Boothért mint vezérért. A többiek viszont úgy tekintettek Boothra, mint egy igazi vezérre.

1865 áprilisára már csak Paine, Atzerodt, és Herold volt Booth mellett. Amikor Lee tábornok megadásának híre Booth tudomására jutott, módosította a tervet: most már nem elrabolni, hanem megölni akarta az elnököt. Reménykedett, hogy utána Észak káoszba fog süllyedni és a Konföderáció többi serege még kivívhatja a győzelmet (amikor Lee letette a fegyvert, ez nem jelentette azt, hogy a többi hadszíntéren harcoló déli sereg is megteszi ugyanezt).

A merénylet napja

Az elnöki napirend

1865. április 14-én, mint szinte mindig, Lincoln elnöknek zsúfolt napja volt. Reggeli után fogadóórákat tartott, utána kabinetülés következett, az ülés után ebéd, majd ismét látogatókat fogadott, délután pihenésképpen egy kis kocsikázás következett, egész nap többször átment a hadügyminisztériumba a legfrissebb hírekért, majd a nap zárásaként Lincoln felesége színházba akart menni. Az elnöknek nem volt nagy kedve ehhez az utolsó programponthoz, csak a felesége kedvéért egyezett bele. Előtte még fogadta George Ashmunt, Massachusetts állam egyik kongresszusi képviselőjét, aki egyik barátja érdekében járt el; az illető személy gyapotot adott el a kormánynak és még nem kapta meg az összes járandóságát, Lincoln megbeszélte Ashmunnal, hogy másnap fogadja őt a barátjával együtt és megbeszélik a kérdést. Szintén másnapra halasztotta Sir Frederick Bruce, az új brit nagykövet fogadását. Ezenkívül, egész nap jöttek a látogatók, hogy gratuláljanak az elnöknek a győzelemért, ez is alaposan kimerítette.

Mrs. Lincoln a Ford Színházban bemutatott A mi amerikai kuzinunk című színdarabot akarta megnézni. Férje megkérte őt, hogy hívja meg az előadásra Ulysses S. Grant vezénylő tábornokot és feleségét is. Granték először elfogadták a meghívást, később azonban visszakoztak. Ennek oka nagy valószínűséggel az a kínos affér volt, amikor is Lincoln és felesége márciusban látogatást tettek a fronton a Virginia állambeli City Point-ban, és a csapatok szemléjén Mrs. Lincoln gyalázni kezdte az egyik tábornokot, annak feleségét, majd Grant feleségét is. Grant ráadásul nem szerette a társasági életet a szerény társadalmi hátteréből adódóan, ezért sem esett nehezére visszautasítani a meghívást. Vonatra szállt és Philadelphia felé indult.

Lincolnékat egy katonatiszt, Henry R. Rathbone őrnagy és menyasszonya kísérte el a színházba. Négy rendőr volt kijelölve az elnök állandó őrzésére, ezek közül a merénylet estéjén John F. Parker volt szolgálatban - később kiderült, hogy éppen az ő szolgálati múltjával vannak gondok. Hajlamos volt a züllésre, előfordult, hogy szolgálata ellátása helyett bordélyházakban tivornyázott. Nem tisztázott, hogy aznap estére a washingtoni rendőrfőnök miért éppen őt osztotta be a Fehér Házhoz. Mármint az világos, hogy Lincoln felesége kérte ezt, de a rendőrfőnök nem próbálta felülbírálni a döntést, pedig ismerhette beosztottja nem teljesen megbízható természetét. Nem tudjuk, miért nem tett semmit ez ügyben.

Booth előkészületei

A nap folyamán Booth is elvégezte a teendőit. Lyukat fúrt az elnöki páholy ajtajára, hogy szemmel tarthassa a páholyt, és a páholyhoz vezető keskeny folyosó falába is mélyedést vert a nézőtéri erkélyre szolgáló ajtó mellett, ahova könnyedén beilleszthetett egy vasrudat, hogy senki ne jöhessen be a kis folyosóra a nézőtér felől. Mindez nagyon is feltűnő lett volna, ha történetesen nem Parker közrendőr, hanem valaki más őrzi aznap az elnököt. Booth napközben látta, ahogy a színpadi munkások az elnöki páholyon dolgoznak, és az egyik ácsot, Edmund Spanglert meghívta egy italra. Amikor este fél tíz körül már a merénylet miatt jelent meg a színházban, Spanglert kérte meg, hogy ügyeljen a bérelt lovára, de Spangler másnak adta át a feladatot, mert a főnöke még dolgoztatni akarta.

Parker közrendőr hanyagsága

Parker feladata az volt, hogy a páholyba vezető ajtó előtt őrködjön. Azonban súlyos kötelességszegést követett el: mivel a színpad felől jövő hangok felkeltették az érdeklődését, elhagyta a helyét és átment a nézőtér erkélyére, hogy a darabot nézhesse. Később ezt is elunta, és kiment a színházból, betért egy közeli kocsmába az elnök kocsisával és inasával együtt. Vagyis az elnök védelem nélkül maradt. Booth csak erre várt, és bement a páholyhoz vezető folyosóra, majd egy vasrúddal elreteszelte az ajtót. Ezután a páholy ajtajához ment és szemét a kifúrt lyukhoz illesztve várt a kedvező pillanatra.

A gyilkosság

Már 22:30 körül járt az idő, amikor Booth úgy ítélte, hogy eljött az idő a cselekvésre, mert a közönség éppen egy jót nevetett a színpadi történésen, ami elnyomhatja a lövés zaját. Egyik kezébe tőrt fogott, másik kezébe egy Derringer pisztolyt és halkan belépett a páholyba. Egészen közel lépett az elnökhöz és hátulról fejbe lőtte. Rathbone őrnagy azonnal felugrott és a merénylőre akart támadni, de az ügyesebb volt és a tőrrel az őrnagy szívét vette célba, a szúrás azonban Rathbone jobb karját érte. Booth a páholy korlátjára ugrott fel, hogy a színpadra ugorhasson, de Rathbone nagy nehezen feltápászkodott, hogy visszarántsa. Booth feléje döfött, majd ugrani akart, de csizmája sarkantyúja beleakadt a páholyt díszítő zászlóba és kiszámított ugrás helyett csak egy esést tudott produkálni. Booth olyan szerencsétlenül esett a bal lábára, hogy az rögtön eltört. A színpadra ugorva elkiáltotta magát: "sic semper tyrannis" azaz "így jár minden zsarnok", ami Virginia állam jelmondata. Ezután kiviharzott a színpadról az utcára, ahol felpattant a lovára és elvágtatott.

A sebesült elnök ellátása és haláltusája

Rathbone őrnagy a gyilkos távozása után segítségért kiáltott és megpróbálta kinyitni a nézőtéri erkély ajtaját. Miután mások segítségével ez sikerült (sebesült karját nem tudta jól használni), bejött a páholyba egy Charles A. Leale nevű fiatal katonaorvos, hogy megvizsgálja Lincolnt. Később még két katonaorvos csatlakozott hozzá, segítségükkel némileg stabilizálta az elnök állapotát, és megkönnyítették a légzését. Az orvosok úgy döntöttek, hogy a pácienst átszállítják egy közeli házba, hogy ott ágyba fektethessék.

A színházat addigra nagy zűrzavar közepette kiürítették. A tömegben az elnököt cipelő emberek számára alig tudtak utat vágni. Katonákat kellett bevetni, akik karddal, szuronyos puskával tartották távol a kíváncsi tömeget. Az elnököt a Tizedik utca 453-as szám alatti házba vitték be, a tulajdonos, William Petersen (más forrásokban Peterson) jelzett a katonáknak, hogy nyugodtan hozzák be az elnököt a házába. Itt az orvosok alaposabban megvizsgálták az elnököt, más sérülések után kutatva. Később megérkezett Leale feljebbvalója, Joseph K. Barnes tábornok, a hadsereg orvos-főparancsnoka, aki jelentést kért Leale-től, majd megpróbálta megállapítani a lövedék pontos helyzetét, de ez nem sikerült. Mindössze annyit tudtak csinálni, hogy a sebet időnként megtisztították a vérrögöktől. Az orvosok közölték mindenkivel a szomorú valóságot, hogy az elnöknek már csak pár órája van hátra az életéből, nem tudják meggyógyítani. Lincoln felesége eszét vesztette a fájdalomtól, később a fia, Robert Todd Lincoln próbálta vigasztalni. Többen eljöttek a Petersen-házba: szenátorok, kongresszusi képviselők, szinte az összes kormánytag. Lincoln végül reggel hét óra után húsz perccel halt meg. Johnson alelnök még a reggel folyamán letette az elnöki esküt.

Stanton intézkedései