A boszniai háború () a délszláv háború részeként zajlott 1992 és 1995 között zajlott Bosznia-Hercegovinában. A háborút kezdetét számos korábbi erőszakos incidenst követően általában 1992. április 6-ában határozzák meg és 1995. december 14-én a daytoni békeszerződés aláírásával ért véget. A fő hadviselő felek a Bosznia-hercegovinai Köztársaság, valamint a Horvátország és Szerbia által irányított, de nemzetközileg el nem ismert államok, a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság és a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság erői voltak.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságtól 1991-ben történt szlovén és horvát elszakadást követően a soknemzetiségű Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaságban – amelyet főleg muszlim vallású bosnyákok (44%), ortodox szerbek (32,5%) és katolikus horvátok (17%) laktak – 1992. február 29-én népszavazást tartottak a függetlenségről. A boszniai szerbek politikai képviselői bojkottálták a népszavazást, és elutasították annak eredményét. A népszavazás eredményét megelőzve a Bosznia-Hercegovinai Szerb Népgyűlés 1992. február 28-án elfogadta a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaság alkotmányát. Bosznia-Hercegovina függetlenségének kikiáltása (amely nemzetközi elismerést nyert) és Alija Izetbegović kilépése után a korábban aláírt Carrington―Cutileiro tervből (amely Bosznia etnikai kantonokra való felosztását javasolta), a boszniai szerbek, akiket Radovan Karadžić vezetett, és amelyet Slobodan Milošević szerb kormánya és a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) támogatott, mozgósították erőiket Bosznia-Hercegovinán belül, hogy biztosítsák a szerb etnikumú területeket. Aztán (etnikai tisztogatás kíséretében) a háború hamarosan átterjedt az egész országra.
A konfliktus kezdetben a Jugoszláv Hadsereg boszniai egységei között alakult ki, amelyek később egyrészt a Boszniai Szerb Köztársaság hadseregévé (VRS), másrészt a Bosznia-hercegovinai Köztársaság hadseregévé (ARBiH) alakultak át, a másik oldalon pedig a Horvát Védelmi Tanács (HVO) horvát erői álltak. A horvátok és a bosnyákok közötti feszültség 1992 végén fokozódott, ami 1993 elején a horvát–bosnyák háború eszkalációjához vezetett. A boszniai háborút elkeseredett harcok jellemezték, városok válogatás nélküli ágyúzása, etnikai tisztogatás és szisztematikus tömeges nemi erőszak, amelyet főként szerbek, és kisebb mértékben a horvátForsythe 2009, p. 145 és bosnyák erők követtek el. Az olyan események, mint Szarajevó ostroma és a srebrenicai mészárlás később a háború ikonikus történéseivé váltak.
A szerbek, bár kezdetben a JNA által biztosított fegyverek és erőforrások miatt katonailag előnyben voltak, végül elvesztették lendületüket, amikor 1994-ben a Bosznia-Hercegovinai Föderáció washingtoni egyezmény általi létrehozásával a bosnyákok és horvátok szövetkeztek a Boszniai Szerb Köztársaság ellen. Pakisztán figyelmen kívül hagyva az ENSZ fegyverszállítási tilalmát, légi úton páncéltörő rakétákat szállított a boszniai muszlimoknak, míg a srebrenicai és a markalei mészárlás után, 1995-ben a Megfontolt Erő hadművelettel a NATO avatkozott be a háborúba a Boszniai Szerb Köztársaság hadseregének állásai ellen, ami kulcsfontosságúnak bizonyult a háború befejezésében. A háború azután ért véget, hogy 1995. december 14-én Párizsban aláírták a Bosznia-Hercegovinai Béke Általános Keretegyezményt. A béketárgyalásokat az ohiói Daytonban tartották, és a megállapodást 1995. november 21-én véglegesítették.
2008 elejére a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék negyvenöt szerbet, tizenkét horvátot és négy bosnyákot ítélt el háborús bűnökért a boszniai háborúval kapcsolatban. Becslések szerint körülbelül 100 000 embert öltek meg a háború során.Az áldozatok kevesebb mint felét kitevő civilek 83%-a muszlim, 10%-a szerb és 5%-a pedig horvát nemzetiségű volt.Boszniai halottak (2007. június 27.) Pusztán vallási és etnikai hovatartozásuk miatt gyilkoltak meg több ezer embert. A háborúban részt vevő mindegyik náció hallatlan kegyetlenkedéseket követett el a másik kettő polgári lakossága ellen. A háború során, ami abban az időben a legpusztítóbb konfliktus volt Európában a második világháború vége óta, több mint 2,2 millió ember kényszerült elhagyni otthonát. Ezen kívül (főként a szerb erők) becslések szerint 12 000–50 000 nőt erőszakoltak meg, az áldozatok többsége pedig bosnyák nő volt.
Előzmények Jugoszlávia felbomlása A bosznia-hercegovinai háború a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlásának következménye volt. A hidegháború végén a konföderációs rendszer meggyengülése következtében válság alakult ki Jugoszláviában, ahol a nemzeti kommunista párt, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége elvesztette ideológiai vezető erejét. Eközben a koszovói erőszakot követően az 1980-as években az etnikai alapú nacionalizmus reneszánszát élte. Míg a szerb nacionalisták célja Jugoszlávia központosítása volt, addig a Jugoszláviában élő más nemzetiségek a föderalizációra és az állam decentralizálására törekedtek.
Bosznia-Hercegovina, az egykori török tartomány, történelmileg többnemzetiségű állam volt. Az 1991-es népszámlálás szerint a lakosság 44%-a muszlimnak (bosnyáknak), 32,5%-a szerbnek, 17%-a horvátnak, 6%-a pedig jugoszlávnak vallotta magát. A szerb alkotmány módosításainak elfogadása után, amelyek lehetővé tették, hogy Szerbia kormánya uralja Koszovó és Vajdaság tartományait, 1989 márciusában a jugoszláviai válság még inkább elmélyült. Addig, mint autonóm tartományoknak, Koszovó és Vajdaság döntéshozatala független volt Szerbiától, és minden autonóm tartománynak volt szavazata jugoszláv szövetségi szinten is. Szerbia az újonnan megválasztott elnök Slobodan Milošević alatt a jugoszláv elnöki poszton nyolcból három szavazat felett szerezte meg az irányítást. Montenegró további szavazataival így Szerbia erősen befolyásolhatta a szövetségi kormány döntéseit. Ez a helyzet a többi köztársaság tiltakozását és a jugoszláv föderáció reformjának követelését váltotta ki. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége 14. rendkívüli kongresszusán, 1990. január 20-án a köztársaságok delegációi nem tudtak megegyezni a jugoszláv föderáció előtt álló főbb kérdésekben. Ennek eredményeként a szlovén és a horvát küldöttek elhagyták a kongresszust. A Milan Kučan vezette szlovén delegáció demokratikus változásokat és lazább föderációt követelt, a Milošević vezette szerb delegáció pedig ellenezte ezt.
A Bosznia-Hercegovinában 1990 novemberében megtartott első többpárti választáson a szavazatokat nagyrészt etnikai hovatartozás szerint adták le, ami a bosnyák Demokratikus Akció Pártja (SDA), a Szerb Demokrata Párt (SDS), valamint a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ BiH) sikeréhez vezetett. A pártok etnikai alapon osztották meg a hatalmat, így a Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaság elnökségének elnöke bosnyák, a parlament elnöke szerb, a miniszterelnök pedig horvát lett. A szeparatista nacionalista pártok más köztársaságokban, így Horvátországban és Szlovéniában is hatalmat szereztek.
A délszláv háború kezdetei 300px|bélyegkép|jobbra|Bosznia-Hercegovina 1991-es nemzetiségi térképe (kékkel a szerb, zölddel a bosnyák, sárgával a horvát többségű területek) 1991 elején találkozókra került sor a hat jugoszláv köztársaság és a két autonóm régió vezetői között, hogy megvitassák a Jugoszláviában zajló válságot. A szerb vezetés a föderatív megoldást, míg a horvát és szlovén vezetés a szuverén államok szövetségét részesítette előnyben. Alija Izetbegović boszniai vezető februárban aszimmetrikus föderációt javasolt, ahol Szlovénia és Horvátország laza kapcsolatokat tartana fenn a megmaradt négy köztársasággal. Röviddel ezután megváltoztatta álláspontját, és egy ilyen szövetség előfeltételeként a szuverén Bosznia mellett döntött. Március 25-én Franjo Tuđman horvát, és Slobodan Milošević szerb elnök találkozót tartott Karađorđevóban. A találkozó néhány jugoszláv politikus állítása szerint ellentmondásos volt, de a két elnök megegyezett Bosznia-Hercegovina felosztásában. Június 6-án Alija Izetbegović bosnyák, és Kiro Gligorov macedón elnök gyenge konföderációt javasolt Horvátország, Szlovénia és a másik négy köztársaság között. Ezt a Milošević-kormányzat elutasította. 1991. június 25-én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, ami Szlovéniában tíznapos háborúnak nevezett fegyveres konfliktushoz, valamint a jelentős szerb nemzetiségű területeken a horvát függetlenségi háború eszkalálódásához vezetett. 1991 második felében a harcok felerősödtek Horvátországban. A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) immár Bosznia-Hercegovinából is támadta Horvátországot.
1991 júliusában a Szerb Demokrata Párt (SDS) képviselői, köztük az SDS elnöke Radovan Karadžić, Muhamed Filipović és Adil Zulfikarpašić a Muszlim Bosnyák Szervezet (Muslimanska bošnjačka organizacija – MBO) képviselői kidolgozták a Karadžić–Filipović-egyezmény néven ismert megállapodást. Eszerint Bosznia-Hercegovina Szerbia és Montenegró államszövetségében maradt volna. A megállapodást a horvát politikai pártok elutasították. Bár kezdetben üdvözölte a kezdeményezést, később az Izetbegović-adminisztráció is elutasította a megállapodást. 1991 szeptembere és novembere között az SDS megszervezte hat szerb autonóm terület (SAO) létrehozását. Ez a bosnyákok Jugoszláviából való kiválás felé tett lépéseire volt válasz. Hasonló lépéseket tettek a boszniai horvátok is. 1991 augusztusában az Európai Gazdasági Közösség adott otthont a Jugoszláviáról szóló békekonferenciának abból a célból, hogy megakadályozzák Bosznia-Hercegovina háborúba sodródását. 1991. szeptember 25-én az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa elfogadta a 713. számú határozatot, amely fegyverembargót rendelt el minden volt jugoszláv területre. Az embargónak a JNA-ra és a szerb erőkre alig volt hatása. Ekkorra a horvát csapatok is már nagy mennyiségű fegyvert foglaltak le a JNA-tól a laktanyacsata során. Ezzel szemben az embargónak a boszniai háború kezdetén jelentős hatása volt Bosznia-Hercegovinában. A szerb erők megkapták a kivonuló a JNA fegyverzetét és felszerelését, míg a horvát és bosnyák erők az embargót megszegve Horvátországon keresztül szereztek fegyvert.
1991. szeptember 19-én a JNA Mostar városa környékére különleges alakulatokat telepített. Ez ellen tiltakozott az önkormányzat. 1991. szeptember 20-án a JNA az északkelet-boszniai Višegrad régión keresztül csapatokat vitt át a vukovári frontra. Válaszul a helyi horvátok és bosnyákok barikádokat és géppuskaállásokat állítottak fel. Megállítottak egy 60 JNA tankból álló oszlopot, de másnap erőszakkal verték szét őket. Több mint 1000 embernek kellett elmenekülnie a területről. Ez a közel hét hónappal a boszniai háború kezdete előtti akció hozta a délszláv háborúk első boszniai áldozatait. Október első napjaiban a JNA a dél-horvátországi Dubrovnik megtámadására készülve megtámadta és elpusztította a kelet-hercegovinai horvát Ravno falut. 1991. október 6-án Alija Izetbegović bosnyák elnök semlegességi kiáltványt tett közzé a televízióban, amelyben a „nem a mi háborúnk” kijelentés szerepelt. Közben Izetbegović október 14-én a boszniai parlament előtt a következő nyilatkozatot tette a JNA-val kapcsolatban: „Ne tegyetek semmit a hadsereg ellen. (...) a hadsereg jelenléte stabilizáló tényező számunkra, és szükségünk van arra a hadseregre (. ...) Eddig nem volt problémánk a hadsereggel, és később sem lesz ilyen gondunk.”Tape record of the BiH Parliament, 88/3. – 89/2. AG, 89/3. – 90/4.