A keresztény középkort a 2. troulloszi zsinattól (692) a reformáció kezdetéig (1517) számítják. Ez a cikk az előzményekkel együtt tárgyalja a középkori pápaság történetét. A pápaság a középkorban a római pápaság és egyház azon történetével foglalkozik, amelynek során az egyházi Róma megerősödött és kiemelkedett a többi patriarchátus közül,A 6-7. században még öt fő patriarchátus létezett: Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiókhia és Jeruzsálem. elérte hatalma csúcsát, majd az újkor hajnalán hanyatlani kezdett és kezdetét vette a nagy hitszakadás, mellyel az addig egységes nyugati kereszténység több irányzatra szakadt.
A 7. század elejére a pápaság figyelemre méltó tekintélyre tett szert, bár még mindig beárnyékolta Konstantinápoly ragyogása. A 8. századi pápák többsége Kelet felé húzott, ugyanakkor nem mondtak le a Szentszék primátusának hangsúlyozásáról, és megpróbáltak függetlenedni a bizánci császár ellenőrzése alól. Az állandó északi longobárd támadások arra kényszerítették a pápákat, hogy Nyugatról kérjenek segítséget. A frank állammal kötött szövetség következtében ezentúl a pápa államterületként birtokolta Itália középső részeit, eltűnt a longobárd állam, Bizáncnak pedig csak Itália déli részén maradtak még egy ideig birtokai.
A pápaság a spirituális irányítás mellett fokozatosan megszerezte a világi hatalom státusát is.
A pápai állam soha nem volt nagy kiterjedésű, de a középkorban a kereszténnyé vált európai népek előtt a Szentszéknek olyan óriási tekintélye volt, hogy a pápaság nagyhatalmi szerepet játszhatott. A pápa az akkori feudális társadalmi és állami berendezkedés szellemében az európai országok uralkodóit hűbéreseinek tekintette és megpróbálta engedelmességre kényszeríteni őket. Ez egy időre sikerült is, így 1200 körül a pápaság mint Európa irányító hatalmassága élte fénykorát.
A kezdetek Az egyháztörténet első öt évszázada lényegében azokban a földközi-tengeri országokban játszódott le, amelyet az ókori kultúra és a római uralom egyetlen egységgé kapcsolt össze. A római gyülekezet kimagasló jelentősége ellenére a kereszténység súlypontja ebben az időszakban keleten volt, ahol nemcsak a keresztények száma volt még a konstantinusi időkben is jóval magasabb, mint nyugaton, de itt működtek a nagy szellemi műhelyek is, itt bontakozott ki a teológia, és itt zajlottak a 4–5. század jelentős dogmatikai küzdelmei is. Mindent összevetve a nyugati egyház még 500 előtt sem tekinthető sokkal többnek, mint a keleti egyház igen jelentős kiegészítőjének.
Összehasonlítva ezzel a 800 körüli helyzetet, egészen más kép tárul elénk. A viszonyok erre a korszakra óriási mértékben megváltoztak. A keleti egyház mindinkább magába zárult, s lassan elszigetelődött a Nyugattól; jelentősége visszaszorult, s ezzel az egyház súlypontja Nyugatra tevődött át. A földközi-tengeri országok kiszakadtak Bizánc öleléséből, és Nyugat-Európához csatlakoztak. A hatalmi átrendeződés hátterében egyfelől a Nyugat-római Birodalom felbomlása, másfelől a nyugati germán népek államalapító tevékenysége és katolikus egyházba való integrálódása áll.
A primátus megszerzése
Róma primátusaPrimátus = a püspökök közötti elsőbbség. az alábbi tényezők között jött létre: Róma volt az ortodoxia letéteményese. A katolikus normák megállapítása a 2. században;A püspök (episzkoposz), a presbiter (preszbüterosz) és a diakónus (diakonosz) hármas felosztás. lényeges szerep a logosz-krisztológia érvényesítésében; a római gyakorlat győzelme a húsvéti és az eretnekkeresztségi vitákban;I. István (254–257) püspöksége alatt bontakozott ki a vita az afrikai egyházakban arról, hogy az eretnekségből és a hitehagyásból visszatérőket újra kell-e keresztelni. Istvánnak a karthágói püspökhöz erről írt levele igen határozott hangú utasítás volt. kitartás az ortodoxia mellett az ariánus vitában; a nikaiai hitvallás egyben Róma győzelme. Az első egyeduralkodó, aki az egyetemes egyházat a kezében tartotta, Nagy Konstantin volt; a császár kitüntetett helyzetét előbb-utóbb egy egyházi vetélytárs fellépésével kellett ellensúlyozni. Továbbá azzal, hogy a császár Bizáncba tette át a székhelyét, nyugaton megnőtt a római püspök súlya, és a legtekintélyesebb személyiséggé lépett elő. Az egyházszervezeten belül hierarchikus tendencia érvényesült: a püspökök felett a metropoliták álltak, azok felett a főmetropoliták. Az utóbbiak hatalmi harcában végül csak Róma, Konstantinápoly és Alexandria maradt állva. A 451. évi bukás és betetőzése, a 7. századi arab invázió Alexandria esélyeit tönkretette. A konstantinápolyi pátriárkával szemben a pápa azért volt előnyösebb helyzetben, mert míg a pátriárka a császár udvari püspökeként az egyház szolgaságban tartásának eszköze lett, addig a pápa az egyház függetlenségéért léphetett fel. Másfelől éppen amiatt, hogy a konstantinápolyi pátriárka szoros kapcsolatban állt a császárral, a pápa keleten nem tudta érvényesíteni primátusi igényeit. A Nyugat-római Birodalom összeomlása idején a rómaiakat nemzeti érzelmük az egyetlen megmaradt intézmény, az egyház és annak feje, a római pápa felé fordította. A népvándorlás viharaiban a püspökök, élükön a rómaival, valóban sokat tettek a rend fenntartásáért és a kultúra megmentéséért. A római egyház a népvándorlást követően maga a vallási szintre transzponált Nyugat-római Birodalom, uralkodója pedig a titkos nyugat-római császár.idézve: Adolf von Harnack, német teológus, vallástörténész; Karl Heussi: Az egyháztört. kk, 125. o. A szentek tiszteletének növekedésével megnőtt Szent Péter tekintélye is. A püspökök igyekezete, hogy emlékét tiszteljék, valamint az a képzet, hogy a cathedra Petri a római püspöké, elősegítették Róma egyházi hatalmának megerősödését.
Az egyházi Róma megerősödése bélyegkép|A római Santi Cosma e Damiano-bazilika apszisa, melynek mozaikja a 6–7. századi művészet remeke bélyegkép|A Registrum Gregorii kódex I. Gergely pápa ábrázolásával, amint Péter diakónusnak diktál. Gergely szimbóluma a vállán üldögélő galamb, vagyis a Szentlélek itt is megjelenik. Péter diakónus hamisítóként ismert. Sok régebbi szerzőnek tulajdonított mű az ő tollából származik. Kézírása jól ismert, így hamisítványait könnyű volt felfedezni Egyháztörténeti szempontból rendkívül fontos mozzanat volt, hogy miután I. Klodvig frank király Galliában megalapította a Frank Birodalmat, 500 körül ő és földesurai, majd az egész frank nép katolikus hitvallású keresztény hitre tért. Klodvigot nemsokára a leigázott alemannok, gótok, burgundok is követték. A Frank Birodalom kivételével a katolikusok elterjedtsége a kontinens nyugati felében a 6. század elején még nagyon kis mértékű volt, egyelőre csaknem mindenhol a germán arianizmus érvényesült. Ám az ariánus államképződmények orvosolhatatlan gondja lakosságuk nemzeti és egyházi megosztottsága volt. Az ariánus germánok katolizálása 517-ben kezdődött és számos törzsnél sikerült, majd a folyamat betetőzéseként a 6. század végétől a nyugati gótok (vizigótok), a szvébek és a longobárdok is egyre nagyobb számban lettek katolikusok.
A római pápa csak akkor szabadult fel a terhes bizánci nyomás alól, amikor a longobárdok elfoglalták Itáliát (568), és Bizánc hatalma az Itáliai-félsziget csupán egyes északi, középső és déli területeire korlátozódott. Így tudta visszaszerezni I. (Nagy) Gergely (590–604) a pápaság régi, 5. századi tekintélyét, új célokat tűzve ki.
A térítő tevékenység sikerei egyrészt egyre magasabb szintre emelték a nyugati egyház tekintélyét, más részről viszont azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy a különböző germán népek nemzeti egyházakat alapítanak, és függetlenítik magukat a római egyházszervezettől. Ezt a veszélyt Gergely pápa ismerte fel. A Róma-központú egyházkormányzati rendszer megszervezésével, a szerzetesi intézmény felhasználásával, az egységes liturgia kidolgozásával egységesítette a nyugati kereszténységet. Ettől kezdve a közös hit, az azonos egyház, a római pápa tekintélye, az egynyelvű liturgia kapcsolta össze a különböző nyugati királyságokat. A Gergely által megszervezett Patrimonium Petri (=„Szt. Péter öröksége”), a pápa nagy kiterjedésű magánbirtoka a 7. században már olyan hatalmasra növekedett, hogy a pápa lett Itália leggazdagabb birtokosa.
Egyházpolitikájának három fő irányvonala volt: Gergely a pápaság világi hatalmának tulajdonképpeni megalapítója Itáliában. Gergely elismerte a bizánci császár uralmát Itália felett. Ám Itália latin lakossága szemében, akiket megvédett a longobárdok és más veszedelmek ellen; de még a longobárdok szemében is, ő volt Itália első hatalmassága, és nem a gyenge bizánci exarcha. Míg Gergely elődeinek és közvetlen utódainak figyelme lényegében csak a bizánci-római kultúrkörre terjedt ki, addig Gergely felismerte a germán népek jelentőségét a római egyház szempontjából. Ő volt az első pápa, aki igyekezett a germánokat érintkezésbe hozni a római Szentszékkel. Egyik legnagyobb eredménye az angolszászok megtérítése volt, akiket alá tudott vetni a pápai jurisdictiónak (joghatóság) is. Sikerült elindítani a longobárdok katolikus kereszténységre térítését is, akik részben ariánusok, részben még pogányok voltak. Bizánccal szemben is felújította a régi primátusi igényeket, erős feszültséget teremtve ezzel Nyugat és Kelet között. Gergely pápasága alatt kezdett a római főpapság zárt kaszttá, arisztokratikus renddé szerveződni, és a pápaválasztásra kizárólagos igényt formálni. Eredetileg a római pápát is úgy választották, mint bármelyik püspököt: a klérus (a városi papság), a szomszédos püspökök és a nép közösen választott. A római városi arisztokrácia és főpapság az 5. század folyamán ténylegesen kiszorította a népet a választásból, csak az akklamációAkklamáció = helyeslő tetszésnyilvánítás, éljenzés. maradt neki. A pápaválasztási jogot az 5. század végétől kezdték szabályozni. Ahogy nőtt a pápák hatalma, úgy szűkült a kör, amely beleszólhatott a választásba. A választók egyre inkább a kialakuló nemesség és a főpapok lettek.
Pápák listája a 6. században Piros vonallal jelölve az ellenpápák. A névre kattintva bővebb információ jelenik meg az adott pápáról.
7. század bélyegkép|195px|I. Honoriusz az általa épített Sant'Agnese fuori le mura-templom modelljével. 7 századi mozaik. Honoriusz számos római templomot újjáépíttetett I. Gergely pápa egyházkormányzati törekvéseivel messze megelőzte a korát, de az általa képviselt pápaideálnak még nem voltak meg a feltételei. Utódai alatt Róma ismét veszített abból a jelentőségéből, melyre az ő pápasága idején tett szert. A pápák hosszú sora nem tudta folytatni a germánok térítését, és még kevésbé tudta magát emancipálni az új erőre kapó bizánci hatalom elnyomása alól. A 7. század jelentéktelen pápái a cezaropapistaCezaropapizmus = a világi és az egyházi legfőbb hatalomnak egy személyben való egyesítése. Bizánc és a frank-longobárd nyomás között őrlődtek. A pápák általában aszerint változtak, hogy Rómában a Bizánchoz hű erők, vagy pedig a longobárdokhoz húzók kerekedtek-e felül. Megsokasodott a szerzetesekből a pápai székbe emelt papok száma, s ha nem közülük került ki az egyházfő, akkor legnagyobb esélye az apokrisiariusnak (pápai követ) volt erre. A rövid ideig működő pápák a gyorsan változó hatalmi viszonyok között sem gondoltak még a birodalomból való kilépésre, hanem megmaradtak a bizánci hatalom fősége alatt, annak árnyékában és támogatását remélve igyekeztek a hitelvi kérdésekben érvényesíteni primátusukat.
I. Honoriusz pápa idején hunyt el Mohamed a távoli Medinában (632). Utódai az Arab-félsziget legtávolabbi zugába is elvitték az új hitet, és 750-re az iszlám világ nyugat felé a francia határig, keleten Indiáig terjedt. A Honoriusz után következő 21 pápa döbbenten nézte az új vallás terjedését – úgy tűnt, hogy hamarosan az egész kereszténységet elnyeli. Olyan fontos keresztény területek vesztek oda, mint Szíria, a teljes Észak-Afrika, majd Hispánia. Többségüket soha nem sikerült visszahódítani.