A tridenti mise, más néven hagyományos latin mise, régi római mise vagy , a római rítusnak az a történeti miseformája, amely a V. Piusz pápa által 1570-ben kihirdetett Római Misekönyv hagyományához tartozik, és amelyet a mai katolikus gyakorlatban rendszerint XXIII. János pápa 1962-es Római Misekönyve szerint végeznek. A „tridenti” elnevezés a tridenti zsinatra utal, amelynek reformprogramja nyomán a pápa egységesített római misekönyvet adott ki; maga a zsinat azonban nem állította össze részleteiben a miseszertartást.
A tridenti mise jellemzően egyházi latin nyelvű, a pap és a hívek többnyire azonos liturgikus irányba fordulnak, a római kánon nagy része csendben hangzik el, és a szertartás rendje kevesebb változtatási lehetőséget tartalmaz, mint a VI. Pál pápa által 1969-ben kihirdetett, majd 1970-ben kiadott Római Misekönyv szerinti mise. A hívek részvétele a mise típusától függően történhet csendes imádságban, énekben, válaszokban és liturgikus gesztusokban.
A „latin mise” megnevezés nem pontos szinonima, mert a VI. Pál-féle misekönyv szerinti szentmise latinul is bemutatható; a tridenti mise sajátosságát nem pusztán a latin nyelv, hanem az 1962-es Római Misekönyv szerinti szövegrend, rubrikarendszer és liturgikus forma adja.
XVI. Benedek pápa 2007-ben a Summorum pontificum kezdetű motu proprióval az 1962-es misekönyv használatát szélesebb körben engedélyezte, és azt a római rítus „rendkívüli formájaként” írta le. Ferenc pápa 2021-ben a Traditionis custodes kezdetű motu proprióval ezt a jogi keretet megváltoztatta: az 1962-es misekönyv szerinti szentmise bemutatását a megyéspüspök engedélyéhez és a Szentszék által meghatározott feltételekhez kötötte.
Elnevezései
A szertartásra több megnevezés használatos, amelyek nem teljesen azonos hangsúllyal bírnak.
A tridenti mise kifejezés a tridenti zsinat utáni liturgikus reformra utal. A zsinat XXII. ülése a szentmise áldozati jellegéről tanított, majd a zsinat befejezése után a pápára bízta a liturgikus könyvek revízióját. V. Piusz 1570-ben hirdette ki a Római Misekönyv egységesített kiadását, amelynek későbbi, módosított tipikus kiadásai egészen az 1962-es kiadásig viselték a tridenti zsinatra utaló címet.
A hagyományos latin mise kifejezés főként angol nyelvű környezetből terjedt el. Magyarul is érthető, de önmagában pontatlan lehet, mert nem minden latin nyelvű mise tridenti mise. A VI. Pál-féle misekönyvnek is latin az alapkiadása, és latinul ma is bemutatható.
Az jelentése „régebbi használat”. Ez a megnevezés azt hangsúlyozza, hogy az 1962-es misekönyv szerinti forma a római rítus korábbi használatához tartozik.
A , vagyis „rendkívüli forma” 2007 és 2021 között volt a Summorum pontificum által használt hivatalos terminológia része. A 2021-es Traditionis custodes után ez már nem a hatályos római jogi keret meghatározó kifejezése, bár történeti vagy köznyelvi értelemben továbbra is előfordul.
A („régi rend”) és a „régi rítus” főként tradicionalista katolikus szóhasználatban fordul elő. A „római rítus” viszont tágabb fogalom: magában foglalja a VI. Pál-féle misekönyv szerinti mai használatot is, ezért nem szinonimája a tridenti misének.
Történeti kialakulása
A római mise a tridenti zsinat előtt
A római mise szertartásrendje hosszú, fokozatos fejlődés eredménye. Alapstruktúrája — az olvasmányok, az evangélium, a felajánlás, az eucharisztikus ima, az áldozás és a záró könyörgések — az ókori és kora középkori római liturgikus hagyományból nőtt ki.
A középkor végére a latin egyházban sok helyi misekönyv és egyházmegyei vagy szerzetesi használat létezett. Ezek között jelentős közös római alap volt, de a naptár, a szentek ünnepei, a szekvenciák, a rubrikák és egyes imák terén eltérések mutatkoztak. A könyvnyomtatás feltalálása felgyorsította a liturgikus könyvek terjedését, de egyúttal növelte az egységesítés igényét is.
A 15. században már léteztek nyomtatott római misekönyvek, köztük az 1474-es kiadás, amely a későbbi hivatalos római misekönyv egyik fontos előzménye volt. V. Piusz misekönyve ezért nem a semmiből alkotott új liturgiát, hanem a római kúriai misekönyv hagyományát javította, egységesítette és tette kötelezővé a latin egyház nagy részében.
A tridenti zsinat és a miseáldozat tanítása
A tridenti zsinat nem részletes liturgikus rubrikakönyvet adott ki, hanem a mise katolikus tanítását védte a reformáció vitáival szemben. A XXII. ülésen a zsinat megerősítette, hogy a szentmise valódi áldozat: nem Krisztus keresztáldozatának megismétlése, hanem ugyanannak az egyetlen áldozatnak vértelen, szentségi jelenvalóvá tétele.
A zsinat a római kánont is védelmezte. Tanítása szerint az Egyház „már sok évszázaddal ezelőtt” állította össze szent kánonját, amely az Úr szavaiból, apostoli hagyományból és pápai rendelkezésekből áll.
A zsinat a mise ünnepélyes szertartásait is megvédte. A csendes imák, a gyertyák, a tömjén, a liturgikus ruhák és más látható jelek célja a zsinat szerint az, hogy a hívek elméjét a láthatatlan isteni valóságok szemlélésére indítsák.
V. Piusz és az 1570-es Római Misekönyv
V. Piusz pápa 1570. július 14-én a Quo primum kezdetű bullával hirdette ki a Római Misekönyv javított kiadását. A misekönyv címe a tridenti zsinatra utalt: Missale Romanum ex decreto Sacrosancti Concilii Tridentini restitutum. Ez a cím azt fejezte ki, hogy a kiadás a tridenti reformprogrammal összhangban született.
A misekönyvet a latin egyház nagy részében kötelezővé tették, de nem szüntettek meg minden korábbi liturgikus használatot. Azok az egyházmegyék és szerzetesrendek, amelyek legalább kétszáz éves saját rítussal vagy használattal rendelkeztek, megtarthatták saját liturgikus könyveiket. Így maradhatott fenn például az ambrozián rítus, a mozarab rítus és több szerzetesrendi használat.
A „tridenti mise” tehát történeti értelemben nem kizárólag az 1570-es misekönyvet jelenti, hanem a Római Misekönyv 1570 és 1962 közötti egymást követő tipikus kiadásainak hagyományát. A mai gyakorlatban a kifejezés többnyire az 1962-es Római Misekönyv szerinti misére vonatkozik.
Későbbi kiadások és változtatások
A tridenti misekönyv nem maradt teljesen változatlan. A Római Misekönyvet több pápa is módosította, javította vagy új tipikus kiadásban jelentette meg. VIII. Kelemen 1604-es és VIII. Orbán 1634-es kiadása elsősorban rubrikális, szövegi és naptári változtatásokat tartalmazott. A későbbi évszázadokban új ünnepek kerültek a naptárba, egyes rangok és rubrikák megváltoztak, valamint a szentek saját miséi is bővültek.
A 20. században X. Piusz pápa a zsolozsma és a liturgikus naptár jelentős átrendezését indította el. XII. Piusz pápa az 1950-es években átalakította a nagyheti szertartásokat, különösen a húsvéti vigíliát. XXIII. János pápa 1960-ban új rubrikakódexet hagyott jóvá, 1962-ben pedig kiadta a Római Misekönyv utolsó, tridenti című tipikus kiadását.
Az 1962-es misekönyv tehát nem egyszerűen „középkori” vagy „változatlan” rítus, hanem a római mise több évszázados hagyományának utolsó, a II. vatikáni zsinat előtti hivatalos kiadása. Tartalmazza a 20. század közepi pápai liturgikus reformok egy részét, de nem tartalmazza a VI. Pál-féle misekönyv szerkezeti és szövegi átalakításait.
A mise szerkezete
Az 1962-es Római Misekönyv szerinti mise szerkezete több nagy egységre osztható. A régi magyar miserendek gyakran a „bevezető rész”, a „katekumenek miséje”, a „hívők miséje” és a „befejező szertartások” elnevezést használják. Ezek a megnevezések történeti és kateketikai magyarázatként hasznosak, bár a liturgikus könyv saját rubrikái ennél részletesebben tagolják a szertartást.
Bevezető rész és lépcsőimák
A mise a pap és a ministránsok oltárhoz vonulásával kezdődik. A csendes misében a pap az oltár lépcsőjénél elimádkozza a lépcsőimákat, köztük a 42. zsoltárt, a Confiteor bűnvalló imát, valamint az oltárhoz való felmenetel előtti könyörgéseket. Ünnepélyes formában, különösen vasárnaponként, a mise előtt szenteltvízhintés is lehet.
A lépcsőimák személyes és liturgikus előkészületet fejeznek ki. A pap nem egyszerűen a közösség elnökeként lép az oltárhoz, hanem mint az áldozatot bemutató felszentelt pap, aki méltatlanságának tudatában készül a szent cselekményre.
Katekumenek miséje
A katekumenek miséjének nevezett rész nagyjából az olvasmányos résznek felel meg. Ide tartozik az introitus, a Kyrie, a Gloria ha elő van írva, a könyörgés, a szentlecke, a graduále, az alleluja vagy traktus, az evangélium, a prédikáció és a hitvallás, ha a nap liturgikus rendje előírja.
A tridenti misében az olvasmányok rendszere egyéves ciklusú, és a szövegek a misekönyvben találhatók. A VI. Pál-féle misekönyv ezzel szemben külön lekcionáriumot használ, többéves vasárnapi és hétköznapi olvasmányrenddel.
Fölajánlás
A fölajánlás során a pap felajánlja a kenyeret és a bort. A tridenti offertórium imái kifejezett áldozati nyelvezetet használnak: a pap az ostyát és a kelyhet Istennek ajánlja fel az élőkért és holtakért, saját bűneiért és a jelenlévőkért is.
Ez az egyik legfeltűnőbb különbség a VI. Pál-féle misekönyv rendjéhez képest, amelyben az adományok előkészítésének imái rövidebbek, és a kenyérre és borra mint a föld termésére és az emberi munka gyümölcsére utalnak.
Prefáció és római kánon
A prefáció után következik a Sanctus, majd a római kánon. A tridenti misében a római kánon az egyetlen eucharisztikus ima, és nagy részét a pap csendben mondja. Ez a csend nem a hívek kizárását jelenti, hanem a szent cselekmény misztériumjellegét fejezi ki. A hívek a kánon alatt csendes imádsággal, figyelemmel, térdeléssel és a liturgikus gesztusok követésével vesznek részt.
A kánon középpontja az átváltoztatás, amely után a pap külön fölemeli az ostyát és a kelyhet. Az eleváció a késő középkorban különösen hangsúlyossá vált, és a hívek eucharisztikus hitének egyik legfontosabb látható mozzanata lett.
Áldozási rész
A kánon után következik a Miatyánk, az ostya megtörése, az Agnus Dei, majd a pap áldozási előkészülete. A pap először maga áldozik, majd ha vannak áldozók, a hívek áldoztatása következik. A tridenti misében a hívek hagyományosan térdelve és nyelvre áldoznak, rendszerint egy szín alatt.
A zsinati tanítás szerint kívánatos, hogy a jelenlévő hívek ne csak lelki érzülettel, hanem szentségi vétellel is részesüljenek a szentáldozásban, de a mise érvényessége és áldozati jellege nem függ attól, hogy a hívek áldoznak-e.
Befejező szertartások és utolsó evangélium
Az áldozás utáni könyörgés, az elbocsátás és az áldás után a pap elmondja az utolsó evangéliumot, rendszerint János evangéliumának kezdetét. Ez a VI. Pál-féle misekönyv rendjében már nem szerepel. Az utolsó evangélium a megtestesülés misztériumára irányítja a figyelmet: „És az Ige testté lett”.
A régi római mise főbb sajátosságai
Sajátosság Magyarázat Latin liturgikus nyelv A szövegek túlnyomó része latinul hangzik el; a prédikáció és a hirdetések népnyelvűek lehetnek. Azonos liturgikus irány A pap és a hívek többnyire azonos irányba fordulnak az oltár felé. Ezt pontatlan „háttal misézésnek” nevezni, mert a teológiai hangsúly az Isten felé forduló közös imairányon van. Csendes kánon A római kánon nagy részét a pap halkan mondja; ez a szent cselekmény misztériumjellegét hangsúlyozza. Kifejezettebb offertórium A fölajánlási imák áldozati nyelvezete erőteljesebb, mint a VI. Pál-féle misekönyv adomány-előkészítő imáiban. Egyetlen eucharisztikus ima A tridenti misében a római kánon az egyetlen eucharisztikus ima. Egyéves olvasmányrend Az olvasmányok rendje szűkebb, mint a VI. Pál-féle misekönyv többéves lekcionáriumában. Részvételi formák A hívek részvétele a mise típusától függ: lehet csendes imádság, közös válasz, ének, térdelés, állás, keresztvetés és áldozás. Áldozási gyakorlat A hívek hagyományosan térdelve és nyelvre áldoznak, rendszerint egy szín alatt.
A mise fajtái
A tridenti mise nem egyetlen külső ünneplési forma volt. A szertartás egyszerűbb és ünnepélyesebb módon is végezhető.
Csendes mise