A képtisztelet vagy ikonodulia (görögül: εἰκονόδουλος, eikonodulosz, „kép-” vagy „ikon-tisztelő”; εἰκών, eikón, „kép, ikon” + δουλεία, duleia, „tisztelet, szolgálat”) a kereszténységben az ikonok, szentképek, feszületek, mozaikok, freskók, szobrok és más vallási ábrázolások vallásos tiszteletét jelenti. A fogalom elsősorban a katolikus egyház, az ortodox egyházak, a keleti katolikus egyházak és az ókeleti ortodox egyházak képhasználatával kapcsolatban használatos. A képtisztelet tárgyai lehetnek Jézus Krisztus, Mária, az angyalok, a szentek, bibliai események, valamint a kereszténység szimbolikus tárgyai és jelei.
A katolikus és ortodox tanítás a képtiszteletet megkülönbözteti az imádástól. A második nikaiai zsinat (787) terminológiájában a latreia (λατρεία), vagyis az istentiszteleti imádás egyedül Istent illeti, míg a szentképek előtt kifejezett tisztelet proszkünészisz (προσκύνησις), vagyis tiszteletteljes hódolat, amely nem a kép anyagára, hanem az ábrázolt személyre, az úgynevezett prototípusra irányul.Richard Price ford. és bev.: The Acts of the Second Council of Nicaea (787), Liverpool University Press, Liverpool, 2018.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 476–477, 1159–1162, 2129–2132. A képtisztelet klasszikus formulája szerint „a képnek adott tisztelet átszáll a prototípusra”, vagyis arra, akit a kép ábrázol.Gerhart B. Ladner: „The Concept of the Image in the Greek Fathers and the Byzantine Iconoclastic Controversy”, Dumbarton Oaks Papers 7 (1953), 1–34. A hagyományos keresztény magyarázat szerint ez hasonló ahhoz, ahogyan egy szeretett személy fényképének megcsókolása nem a papírnak vagy a festéknek szól, hanem annak, akit a kép megjelenít; a teológiai nyelv ezt nevezi relatív vagy prototípusra irányuló tiszteletnek.
A képtiszteletet meg kell különböztetni a puszta képhasználattól. A keresztény közösségekben már a 3. századtól ismertek bibliai és szimbolikus képek, de a képekhez kapcsolódó liturgikus vagy áhítati tisztelet formái fokozatosan alakultak ki. A képtisztelet ellenzőit a bizánci vitákban képrombolóknak vagy ikonoklasztáknak, támogatóit ikonoduloknak vagy ikonofileknek nevezték. A vita nem csupán művészeti kérdés volt, hanem a megtestesülésről, Krisztus emberségéről, az anyagi világ üdvtörténeti szerepéről és az egyházi hagyomány tekintélyéről is szólt.
Fogalmi különbségek
A keresztény képtisztelet körüli viták egyik központi kérdése az volt, hogy milyen különbség van a kép használata, tisztelete és imádása között. A keleti és nyugati keresztény teológia több fogalmat különböztetett meg:
latreia – az egyedül Istent megillető imádás; dulia – a szenteknek adható tisztelet; hiperdulia – a katolikus teológiában Szűz Mária sajátos, a szentek tiszteleténél magasabb, de az imádástól különböző tisztelete; a kifejezés Mária egyedülálló üdvtörténeti szerepére utal, nem isteni imádásra; proszkünészisz – meghajlással, csókkal, tömjénnel, gyertyagyújtással vagy más külső jellel kifejezett tiszteletteljes hódolat; prototípus – az ábrázolt személy vagy valóság, akire a kép utal.
A II. nikaiai zsinat szerint a szentképek, a kereszt, az evangéliumoskönyv és más szent tárgyak tisztelete nem azonos a teremtmények istenítésével. A kép jelként működik: a kép előtt kifejezett tisztelet az ábrázolt személyt illeti, nem a festéket, fát, követ vagy fémet. Damaszkuszi Szent János hasonló érvelést alkalmazott: nem az anyagot kell imádni, hanem az anyag Teremtőjét; ugyanakkor az anyag nem vetendő meg, mert a megtestesülésben Isten anyagi, látható emberi természetet vett fel.Damaszkuszi Szent János: Apologia Against Those Who Decry Holy Images, ford. Mary H. Allies, London, 1898; online: Christian Classics Ethereal Library.
A képtisztelet klasszikus megkülönböztetése a katolikus és az ortodox teológiában azt is jelenti, hogy Krisztus ábrázolásakor nem az isteni természetet próbálják „lefényképezni” vagy körülírni. A kép a megtestesült Ige látható, emberi vonásait jeleníti meg. A képen nem Krisztus „isteni része” és nem is egy pusztán emberi személy látható, hanem az az egy személy, aki a keresztény hit szerint egyszerre valóságos Isten és valóságos ember.
Bibliai és zsidó háttér
A képtisztelet vitáinak bibliai kiindulópontja a Tízparancsolat képtilalma volt: „Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen, vagy lenn a földön, vagy a föld alatt, a vizekben! Ne imádd ezeket, és ne szolgáld őket” (2Móz 20,4–5).2Móz 20,4–5; 5Móz 5,8–9. A tilalom közvetlen szövegkörnyezete az idegen istenek és a bálványimádás elutasítása: a szöveg nem elszigetelt művészeti szabályt fogalmaz meg, hanem az Ószövetség egyistenhitét védi a környező ókori vallások kultikus képhasználatával szemben. A zsidó értelmezésben a parancs különös súlyát az adta, hogy Izrael Istene nem azonosítható egyetlen testi alakban megjelenített képpel vagy kultikus tárggyal.5Móz 4,12–19.
A zsidó hagyomány a képtilalmat nem pusztán általános képellenességként, hanem több, egymással összefüggő tilalomként tárgyalta. A rabbinikus és halakhikus irodalomban elkülönült a bálványkép saját célra való készítésének vagy készíttetésének tilalma, a más számára való elkészítés tilalma, továbbá az idegen istenként tisztelt kép előtti leborulás, szolgálat vagy kultikus cselekmény tilalma.2Móz 20,4–5; 3Móz 19,4; 2Móz 20,23; Maimonidész: Misné Tóra, Hilkhot Avodah Zarah, 3. fejezet; Sulchán áruch, Jore Dea 141. Maimonidész összefoglalásában az a személy is vét a tilalom ellen, aki saját maga számára készíttet bálványt, még ha nem is maga faragja ki; aki pedig saját kezével más számára készít bálványt, szintén tilalom alá esik. Ugyanott különbség jelenik meg a tényleges bálványkép, a pusztán díszítő célú forma és az olyan ábrázolás között, amely a félreértés vagy a bálványimádás gyanúja miatt problematikus.Maimonidész: Misné Tóra, Hilkhot Avodah Zarah, 3:9–11; vö. Széfer hamicvot, negatív parancsolatok 2–4.
A Tízparancsolat után közvetlenül szereplő mondat – „Ne készítsetek mellém ezüstisteneket, és aranyisteneket se készítsetek magatoknak” (2Móz 20,23) – a későbbi rabbinikus értelmezésben külön jelentőséget kapott. A „ne készítsetek mellém” fordulatot a Talmud és a későbbi jogirodalom úgy is értelmezte, hogy nemcsak idegen istenek képeinek készítése kerül tilalom alá, hanem bizonyos, az égi udvart vagy az isteni szolgálattevőket jelképező formák készítése is.Babilóniai Talmud, Ros Hásáná 24b–25a; Avodah Zarah 42b–43b. A halakhikus hagyomány ezért különösen érzékenyen kezelte az emberalakot, az angyalok, a nap, a hold, a csillagok és a csillagképek ábrázolását, miközben más állat- és növényalakok megítélése enyhébb lehetett.Maimonidész: Misné Tóra, Hilkhot Avodah Zarah, 3:10–11; Sulchán áruch, Jore Dea 141.
Az Ószövetségben ugyanakkor nem minden képi ábrázolás tilos. A frigyláda fedelére arany kerubok készítését maga az isteni parancs írja elő,2Móz 25,18–22. a szent sátor függönyein kerubalakok szerepeltek,2Móz 26,1; 26,31. a jeruzsálemi templom díszítésében pedig növényi és állatalakos motívumok, kerubok, oroszlánok és bikák is előfordultak.1Kir 6,23–29; 7,25–36; 10,19–20. Ezek a példák a későbbi zsidó és keresztény vitákban egyaránt fontos szerepet kaptak, mert azt mutatták, hogy a bibliai tilalom nem minden anyagi vagy művészi ábrázolást zár ki, hanem elsősorban a kultikus bálványkép, az idegen istenek és az Isten képmással való helyettesítésének tilalmára irányul.
A zsidó jogi hagyományban fontos lett a háromdimenziós és a kétdimenziós ábrázolás közötti különbség is. A Talmud és a későbbi döntvényirodalom tárgyalja például a pecsétgyűrű esetét: más megítélés alá esik a kidomborodó és a bemélyedő forma, mert a pecsét használata megfordíthatja, hogy a lenyomat domborúként vagy süllyesztettként jelenik-e meg.Toszefta, Avodah Zarah 5:2; Babilóniai Talmud, Avodah Zarah 43b; Sulchán áruch, Jore Dea 141. A középkori tekintélyek között vita alakult ki arról, hogy ez a különbség minden ábrázolásra vonatkozik-e, vagy csak azokra, amelyeknél nem maga a tórai tilalom, hanem inkább a bálványimádás gyanúja merül fel. Több irányzat enyhébben ítélte meg a síkban, festéssel, szövéssel vagy mozaikkal készült ábrázolásokat, míg mások bizonyos alakoknál – különösen az emberalaknál, a napnál és a holdnál – szigorúbb álláspontot képviseltek.Vö. Nahmanidész és Toszafot értelmezései az Avodah Zarah 43b-hez; Maimonidész: Misné Tóra, Hilkhot Avodah Zarah, 3:10–11.
A Misna és a Talmud másik lényeges megkülönböztetése a képek készítése és puszta birtoklása között húzódott. A Misna tárgyalja azokat az eseteket, amikor talált szobrokról vagy képekről kell eldönteni, hogy bálványimádáshoz kapcsolódnak-e, illetve elvesztették-e kultikus jelentésüket.Misna, Avodah Zarah 3:1–4. A Ros Hásáná traktátusban szereplő hagyomány szerint Gamliel rabbi holdfázisokat ábrázoló mintákat használt a tanúk kikérdezéséhez az újhold megállapításakor; ez a példa a későbbi vitákban a tanulási, oktatási vagy naptári célú ábrázolások megengedhetőségének egyik fontos hivatkozási pontja lett.Misna, Ros Hásáná 2:8; Babilóniai Talmud, Ros Hásáná 24a–25a.
A zsidó vallási hagyományban a képtilalom értelmezése korszakonként és közösségenként változott. A makkabeusok korától és a római uralom idején erősödött az idegen kultuszokkal és uralkodóképekkel szembeni érzékenység, de a diaszpóra és a későantik zsidó közösségek régészeti emlékei árnyaltabb képet mutatnak. A második templom korából ismert egyes jeruzsálemi tárgyakon és építészeti részleteken erős figurális visszafogottság figyelhető meg, míg a Dura-Európosz-i zsinagóga 3. századi falfestményei, valamint több későantik zsinagógai mozaik figurális bibliai jeleneteket is tartalmaznak.Eric M. Moormann: The Art of Roman Empire AD 100–450, Cambridge University Press, Cambridge, 2011, 211–214. A modern kutatás ezért a zsidó „képtilalmat” nem teljes képellenességként, hanem elsősorban a kultikus bálványkép és az idegen istenek imádásának tilalmaként értelmezi.Christoph Uehlinger: „Beyond ‘Image Ban’ and ‘Aniconism’: Reconfiguring Ancient Israelite and Early Jewish Religion in a Visual and Material Religion Perspective”, in Birgit Meyer – Terje Stordalen szerk.: Figuration and Sensation of the Unseen in Judaism, Christianity and Islam, Bloomsbury Academic, London, 2019, 99–123. Képek az ókeresztény korban
A kereszténység első századaiban a képhasználatot egyszerre jellemezte a bálványimádástól való elhatárolódás és a bibliai, szimbolikus képi nyelv fokozatos kialakulása. A keresztény apologéták gyakran bírálták a pogány kultuszképeket, de ez nem jelentette azt, hogy a keresztény közösségek minden képi ábrázolást elutasítottak volna. A régészeti leletek szerint a 3. századra már elterjedtek a keresztény temetkezési és liturgikus terekben a bibliai jelenetek és szimbolikus ábrázolások.
A római katakombákban megtalálhatók a Jó Pásztor, Jónás, Dániel az oroszlánok között, Noé bárkája, Lázár feltámasztása, az oráns alakok, valamint Krisztus és az apostolok ábrázolásai. A Jó Pásztor képtípusa a későantik vizuális hagyományt keresztény tartalommal értelmezte át: az evangéliumi elveszett juh és a Krisztus mint pásztor motívuma került előtérbe.„Good Shepherd”, in New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, vol. 6, Gale, Detroit, 2003, 356–357. A Dura-Európosz-i keresztény háztemplom keresztelőkápolnájának 256 előtt készült freskói a Jó Pásztort, Krisztus csodáit és bibliai jeleneteket ábrázolnak, ami a figurális keresztény művészet egyik legkorábbi biztos emléke.Michael Rostovtzeff: Dura-Europos and Its Art, Clarendon Press, Oxford, 1938, 98–110.