A mindennapi élet a magyar honfoglalás korában a magyar társadalom fejlődésének rendkívül fontos szakaszához tartozik, aminek során, mintegy két évszázad alatt, a nagyállattartó nomád társadalom földművelő, hűbéri rendszerű társadalommá alakult át. Létrejött a magyar állam, a kereszténység felvételével vallási fordulat következett be. Ezek a nagy változások erősen hatottak a korabeli magyarság mindennapi életére is. A nomadizálás a Kárpát-medencébe érkezés után egy ideig még a korai magyarok életmódjának a része volt, de a feltételek megváltozásával hamarosan fel kellett hagyniuk azzal. A változások idején minden bizonnyal egyszerre többféle életmód is létezett egymás mellett, de kezdetben valószínűleg az állattartás volt a meghatározó. Emellett azonban már a sztyeppén jelen volt a földművelés is a magyarok gazdálkodásában, ami aztán jelentősen bővült a Kárpát-medencében talált népcsoportoknak, az avaroknak és a morváknak a kor színvonalán intenzív földművelésének a hatására.
Honfoglaló elődeink életéről, hétköznapjairól nagyon kevés emlék maradt fenn, igen csekély a forrásanyag mennyisége és minősége egyaránt, és így az ezeken alapuló tudós elemzés is. A tudomány által a rendelkezésre álló információmorzsák alapján a 21. század elején nyújtható kép a témáról szükségszerűen hiányos és egyoldalú, mivel például a régészet számára nem állnak rendelkezésre a Kárpát-medence talaj- és éghajlati viszonyai között az olyan gyorsan romló anyagból készült leletek, mint a fa vagy textil. A későbbi néprajzi párhuzamok a magyar és más népek szokásaiból segíthetnek az akkori magyar életmód nagy valószínűséggel történő rekonstruálásában, de bizonyosságot nem nyújthatnak.
Embertani jelleg thumb|„Dinári koponya” illusztrációja Hans F. K. Günther Racial Elements of European History (1927) című művéből A honfoglaló magyarok embertani jellegét illetően László Gyula a temetők leletanyagának elemzése nyomán azt a megállapítást teszi, hogy a honfoglalók törzseiben valószínűleg több különböző fajtajelleg uralkodhatott. Ezek közül a legfontosabbnak a keletbalti és a turanid rasszokat tartja, amelyek egyaránt Európa és Ázsia határterületein alakulhattak ki és egymással is rokonságban állnak. Emellett jelentősnek tartja a dinári rassz szerepét, különösen a nagykunok, jászok, palócok és az erdélyi magyarok körében. E rassz fő elterjedési területe Délkelet-Európa és a későbbi dél-orosz síkság volt. Az ő arányukat a honfoglalás kori magyarok esetében 5-6%-ra teszi, de Álmos fejedelem alkatának leírása pontosan illik rájuk, és ez összefüggést teremthet a dél-orosz területeken élő hunokkal. László Gyula a fenti rasszokkal ellentétben mongolos elemeket alig talált az embertani vizsgálódásai során. Ugyancsak határozottan elveti azt a vélekedést, hogy a honfoglalók között voltak törökös hódítók, akik „megszervezték” a finnugoros magyar népet, mivel ez a két elem nagyjából egyensúlyban volt és erősen keveredett.
Társadalmi szerkezet A korabeli magyar társadalom alapja a 15-30 fős nagycsalád volt, amint azt László Gyula elsősorban a temetkezések feltárása nyomán kimutatta. A család feje a legidősebb, még aktív korban lévő férfi, a családapa volt. Ez a családtípus érvényesült a magyar honfoglalás korában mind a finnugor, mind a török népek esetében is. A nagycsalád alapja a férfiágon számított vérközösség volt, de csatlakozhattak hozzá szegényebb távolabbi rokonok vagy szívesen látott jövevények is. Ez a rend nem csak a temetkezésekben, hanem a szálláshely kialakításánál is érvényesült, a családfő és szűkebb családjának jurtája állt középen, és tőle jobbra-balra, általában ívelt formában alakította ki a többi férfi családtag a lakóhelyeket.
A nők helyzete a nagycsaládban alárendelt volt, a vagyon öröklésében nem részesedtek. A továbbélő néprajzi párhuzamok, így 20. század eleji göcseji példák alapján László Gyula valószínűsíti, hogy a nők nem ülhettek a családi asztalhoz, állva ettek. A levirátus intézménye nem csak az uralkodói házban (Koppány vezér), hanem a honfoglalás kori nagycsaládban is bevett szokás volt, azaz a nő a család tulajdona volt, ugyanúgy öröklődött, mint más vagyontárgy. Az asszonnyal adott hozomány, legalábbis egy része azonban általában a nő személyes tulajdona maradt, a honfoglalás kori női sírokban gyakran megtalálhatók az elhunyt személyes ékszerei, értékei.
A nagycsalád feje korlátlan úr volt családjában, éppúgy, mint a fejedelem az országban. Rokonaival szabadon rendelkezhetett, feleségét hűtlenség esetén akár megölhette, hiszen a tulajdona volt, mint a többi vagyontárgy. A családfő hatalma még a 13. században is olyan nagy volt, hogy gyermekeit eladhatta vagy zálogba adhatta. Néprajzi párhuzamok alapján szinte bizonyos, hogy a kereszténység előtti magyar nagycsaládban a családfő egyben az ősmagyar vallás papja is volt, aki felügyelte a különböző szertartásokat – ezek egy része népszokások formájában őrződött meg.
A nagycsaládon alapuló társadalmi szerkezetben a rabszolgáknak nem volt igazán helye. Még a honfoglalást megelőzően, a mai dél-orosz síkságon elfogott sok rabszolga nem termelési eszköz volt az ősmagyar társadalomban, hanem árucikk, „amit” leginkább a Bizánci Birodalom számára adtak el.
Az utódlást illetően is hasonló volt a helyzet, mint az ország élén, mivel a családfőt követhette tisztjében a család legidősebb, arra alkalmas férfitagja (szeniorátus); vagy az elsőszülött fiúgyermek (primogenitura); vagy a családfő által kijelölt utód. Az utódlás kérdésének eldöntésében mindenképpen nagy szerepet játszott az alkalmasság. A nagycsalád kifelé zárt egység volt. A vagyonközösséggel közös felelősség is járt, amint azt később Szent László, de még Könyves Kálmán törvényei is mutatják: a tolvaj családtag vétkéért a család egyetemlegesen viselte a felelősséget.
A rokon nagycsaládokból álló nemzetségek szövetsége volt a törzs, ami azonban már nem tiszta vérközösség, hanem politikai egység volt, és befogadhatott csatlakozott elemeket, törzstöredékeket is. A törzsek szövetsége alkotta a magyar nomád államot, illetve a honfoglalás után a letelepedett magyarok államát. A törzsszövetség élén álló nagycsalád, a fejedelmi család életét ugyanazok a törvények határozták meg, mint a népi nagycsaládét.
A nagycsalád önálló, önellátó gazdasági egység volt, a fő termelőeszközöket, elsősorban az állatállományt illetően vagyonközösségben élt. Egy falu eredetileg egy nagycsalád volt, László Gyula szerint a falu és a család szavak szinonimák voltak, a család szó átvétel a szláv nyelvekből. Szent István és Szent László törvényeinek a falvakra vonatkozó cikkelyei alatt nagycsaládokat, az elöljáróik alatt a családfőket kell érteni.
Az önellátó nagycsaládokban erős volt a nemek közötti munkamegosztás. A férfiak főleg az állattartásban, a szerszámok készítésében tevékenykedtek, a nők dolga volt a a textilek, valamint az ételek készítése.
A honfoglalást követő századokban, amikor a földbőség megszűnt és a termőföld értékké kezdett válni, fontossá vált a nagycsaládban a földközösség is. A családi vagyon nem öröklődött a szó modern értelmében, hanem azt osztatlanul használták az egymást követő generációk. Végrendeletet készíteni egészen a 13. századig csak külön királyi engedéllyel lehetett.
Vallás
A honfoglalás kori magyar generációk vallási elképzelései igen változatosak lehettek, mind a hétköznapi hiedelmekben, mind pedig uralkodó rétegek ideológiájában. Saját hitviláguk mellett már a honfoglalás előtt megismerkedtek a keresztény, az iszlám és a zsidó vallások egyes elemeivel is, lehettek közöttük ezeknek a vallásoknak a hívői is.
Az ősmagyar vallás alapja a totemizmus volt, az állatősök tisztelete. Ez leginkább az Árpád-család ősének tekintett turul tiszteletében maradt fenn. Más ősmagyar nemzetségek más állatősöket (szarvas, farkas) tiszteltek. A folklórban még a 20. században is ismert táltosok és boszorkányok szerepe a magyar hitvilágban messze a honfoglalás előtti időre vezethető vissza.
Szent László törvényeiből ismert, hogy a magyarok egy része a kereszténység felvétele után is hódolt az ősi szokásoknak, és például kutak, fák, kövek, források mellett áldoztak ősi isteneiknek. Ebben a korban még sok kőbálvány is létezett szerte az országban, ezekre ma már csak földrajzi nevek, illetve régi írásos források utalásai emlékeztetnek.
A régészek gyakran építési áldozatokat is találtak. Ezekben az esetekben edényt borítottak egy kisállat csontjaira. Régi hagyomány volt a kutyára tett eskü, ilyenkor a kutya testét rituálisan temették el, helyét sokáig megőrizte az emlékezet.
A temetkezések során annak, akit boszorkánysággal vádoltak, éles tárgyat tettek keresztbe a mellkasán, például ollót, sarlót, hogy megakadályozzák visszatérését.
Néprajzi párhuzamok a sámánizmus témaköréből Ezeknek a néprajzi elemeknek az korai magyarokra történő vonatkoztatása erősen vitatott, tudományos bizonyítékokkal − egyelőre? – nem támasztható alá. Pócs Éva Széchenyi-díjas néprajzkutató szerint a honfoglalás kori sámánizmus képe nagy egészében néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló romantikus konstrukció.
Gazdasági élet
A magyarok gazdasági életének alapja a honfoglalásig a nagyállattenyésztő nomád gazdálkodás volt, de emellett téli szálláshelyeik közelében földműveléssel is foglalkoztak – a honfoglalás után e két ágazat egymáshoz viszonyított szerepe fokozatosan, hosszabb idő alatt megfordult. A letelepedés után is még hosszú századokig naturálgazdálkodást folytattak, alapvetően saját szükségletre termelt minden család. Tavasszal, nyáron, ősszel reggeltől estig tevékenykedtek a földeken, az állatok mellett, a házak körül. Télen az élet lelassult, de munka volt ekkor is, javítgatták a mezőgazdasági eszközöket, a halászathoz fonták a hálót.
A kapás földművelés, a zöldségtermesztés az asszonyok dolga volt, az ekével végzett gabonatermelés a férfiak munkája.
Más lovasnomád népektől eltérően az ősmagyarok értettek a halászathoz és téli szálláshelyeik közelében rendszeresen foglalkoztak azzal. Erről Ibn Ruszta és Gardízi is megemlékezik. A magyar nyelv halászattal kapcsolatos szavainak egy része finnugor eredetű. A magyarok a Kárpát-medencében is folytatták a rendkívül változatos eszközökkel művelt halászatot, pákászatot.
A hadviselés mint sajátos gazdasági ágazat bélyeg|Valószínűleg magyar harcost ábrázoló freskórészlet Aquileiából A 9–10. században a magyar férfiaknak a lovai mellett minden bizonnyal volt saját, főleg vadászatra használt íjászfelszerelése és legalább egy, sok célra használható baltája, amiket harcra is tudott használni, de valószínűleg más fegyvere, kése is. A szabad harcosok csapatai a kelet-európai sztyeppén gyakran vezettek kisebb-nagyobb zsákmányoló portyákat, például a szlávoktól rendszeresen raboltak el embereket, akiket aztán bizánciaknak adták el rabszolgának luxuscikkekért cserébe.
E tevékenységek kárpát-medencei folytatása volt a kalandozások kora, amikor a szabad férfilakosság jelentős része időről időre, szervezett keretek között, zsákmányszerző, vagy a megrendelő hatalom által fizetett portyákon vett részt. A hadjáratok eredményeként, csak a szűkös írásos források és régészeti eredmények által is bizonyíthatóan, 15 tonna ezüst érkezhetett a Kárpát-medencébe zsákmányként, vagy fizetség gyanánt. A valóságos mennyiség ennek többszöröse lehetett. Bóna István a 10. század első felét „ezüstkornak” nevezte.
Állattenyésztés Előzmények