Istenember

bélyegkép|jobbra|280px|Antonio Ciseri Ecce Homo című festménye. A keresztény tanítás szerint Jézus Krisztus ugyanazon személyben valóságos Isten és valóságos ember. Az istenember (görögül: θεάνθρωπος, theánthrōposz; latinul: Deus homo) a keresztény teológia, azon belül a krisztológia egyik alapfogalma. Jézus Krisztust jelöli mint az örök isteni Igét, aki a megtestesülésben teljes emberi természetet vett magára. A klasszikus keresztény tanítás szerint Krisztus egyetlen isteni személy, akiben az isteni és az emberi természet valóságosan, maradandóan, de összekeveredés és átváltozás nélkül egyesül; ezért ő valóságos Isten és valóságos ember, nem pedig félisten, mitológiai keveréklény vagy két egymáshoz kapcsolódó személy.

A fogalom tartalmát az ókeresztény hitvallások és az első egyetemes zsinatok krisztológiai meghatározásai alakították ki. Központi tétele a hüposztatikus egység: Krisztus két természetének egyetlen személyben való egysége. Ebből következik a communicatio idiomatum, vagyis hogy az egyetlen Krisztusról mind az isteni, mind az emberi természetéhez tartozó tulajdonságok állíthatók, anélkül hogy magukat a természeteket vagy azok sajátosságait összekevernék.

Az angol godman szó ettől eltérő jelentésben a modern indiai vallási és társadalmi közegben olyan karizmatikus guru vagy vallási vezető megnevezése is lehet, akit követői isteni eredetűnek, megtestesülésnek vagy rendkívüli természetfölötti képességek birtokosának tartanak. Ez a szóhasználat történetileg és dogmatikailag nem azonos a keresztény istenember-fogalommal.

A keresztény teológiában

Szentírási alapok

Az istenember szó nem újszövetségi szakkifejezés, de a keresztény teológia az általa jelölt valóságot több, egymással összefüggő újszövetségi kijelentésből vezeti le. A János-evangélium prológusa az Igéről azt állítja, hogy „Isten volt”, majd hogy „az Ige testté lett” (Jn 1,1.14). A Filippiekhez írt levél Krisztusról úgy beszél, mint aki „Isten alakjában” létezett, mégis szolgai alakot vett fel, és emberekhez lett hasonlóvá (Fil 2,6–8). Más szövegek egyszerre tulajdonítanak neki isteni méltóságot és valóságos emberi létet: „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége” (Kol 2,9), ugyanakkor asszonytól született (Gal 4,4), elfáradt, éhezett, szenvedett és meghalt.

A keresztény értelmezésben ezek az állítások nem két külön cselekvő alanyra vonatkoznak. Ugyanaz a Jézus mondható az Atyánál öröktől létező Fiúnak és Máriától született embernek, a dicsőség Urának és a keresztre feszítettnek. A szentírási nyelv így egyszerre őrzi Krisztus személyének egységét és isteni, illetve emberi tulajdonságainak különbségét. A későbbi dogmatikai terminológia ezt az összefüggést fejezte ki az „egy személyben két természet” formulával.

Krisztus teljes emberségéhez a keresztény tanítás szerint nemcsak valóságos emberi test, hanem értelmes emberi lélek, emberi értelem és emberi akarat is tartozik. Az evangéliumok ezért beszélhetnek emberi fejlődéséről, megismeréséről, érzelmeiről, engedelmességéről, szenvedéséről és haláláról. Istensége nem szünteti meg emberségét, embersége pedig nem csökkenti istenségét. A megtestesülés nem az isteni természet emberivé változását jelenti, hanem azt, hogy az örök Fiú saját isteni személyében emberi természetet vett magára.

A fogalom kialakulása

A theánthrōposz megnevezés egyik korai teológiai előfordulása Órigenész 3. századi művéhez, a De principiishez kapcsolódik. A fennmaradt latin fordításban a Deus homo kifejezés jelenik meg annak leírására, hogy Krisztusban az isteni Ige, az értelmes emberi lélek és a test egységet alkot. Az ókeresztény szerzők terminológiája azonban még nem volt egységes: az olyan szavak, mint a phüszisz, ouszia, hüposztaszisz és proszópon különböző szerzőknél és korszakokban eltérő jelentésárnyalatokat hordozhattak. A későbbi zsinati meghatározásokat ezért nem lehet egyszerűen visszavetíteni minden korábbi szóhasználatra.

A 4–5. századi krisztológiai vitákban két alapvető kérdés került előtérbe: Krisztus teljes istenségének és teljes emberségének megvallása, valamint e kettő egységének értelmezése. Az első nikaiai zsinat 325-ben az arianizmussal szemben kimondta, hogy a Fiú nem teremtmény, hanem az Atyával egylényegű. Az első konstantinápolyi zsinat 381-ben megerősítette a nikaiai hitet, és az apollinarizmussal szemben Krisztus teljes emberségét védelmezte. Laodiceai Apollinarisz ugyanis úgy gondolta, hogy Krisztusban az isteni Ige tölti be az emberi értelmes lélek szerepét; az egyházi álláspont szerint azonban amit Krisztus nem vett magára az emberi természetből, azt nem is gyógyította és váltotta meg.

Az 5. század elején Nesztoriosz körül bontakozott ki vita arról, miként beszélhetünk az isteni Igéről és a Máriától született Jézusról. Alexandriai Szent Cirill azt hangsúlyozta, hogy nem egy önálló ember született előbb, akihez később az Ige csatlakozott, hanem maga az Ige lett emberré, amikor saját személyében értelmes lélektől éltetett testet vett magára. Az efezusi zsinat 431-ben elfogadta Cirill második, Nesztorioszhoz írt levelét, és Krisztus személyének egységét védelmezte. Ezzel függ össze Mária Istenszülőként való megnevezése: a cím nem azt állítja, hogy az isteni természet Máriától ered, hanem azt, hogy akit Mária embersége szerint szült, személye szerint az örök Fiú.

A vita másik szélsősége az emberi természet önállóságának elhalványítása vagy az isteni természetbe való beolvasztása volt. Eutükhész tanításával összefüggésben felmerült, hogy az egyesülés után Krisztusban már csak egy természet maradt. A khalkédóni zsinat 451-ben ezért egyszerre hangsúlyozta a személy egységét és a természetek kettősségét. Meghatározása szerint az egy és ugyanazon Jézus Krisztus „tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben”, valóságos Isten és valóságos ember, az Atyával egylényegű istensége szerint és az emberekkel egylényegű embersége szerint. Két természetben ismerendő meg „összekeveredés nélkül, változhatatlanul, osztatlanul és szétválaszthatatlanul”; a természetek különbsége az egység miatt nem szűnik meg, hanem sajátosságuk megmarad egy személyben és egy hüposztasziszban.

A khalkédóni formula négy határozószava kétféle félreértést zár ki. Az „összekeveredés nélkül” és „változhatatlanul” azt jelenti, hogy az istenség és az emberség nem olvad össze egy harmadik, köztes természetté, és egyik sem változik át a másikba. Az „osztatlanul” és „szétválaszthatatlanul” azt fejezi ki, hogy a két természet nem két külön személy vagy két egymás mellett működő alany tulajdona. A keresztény istenember-fogalom tehát éppen azt utasítja el, amit a „félig isten, félig ember” képzete sugallna.

A khalkédóni zsinatot el nem fogadó antikhalkédóni egyházak saját krisztológiai hagyományukat többnyire miafizitának nevezik, és elutasítják, hogy tanításukat az eutükhianizmussal azonosítsák. A 20. század második felétől katolikus, bizánci ortodox és antikhalkédóni egyházak közötti párbeszédek több közös nyilatkozata arra jutott, hogy a történeti megosztottságban a nyelvi, kulturális és teológiai terminológiai különbségeknek jelentős szerepük volt, miközben Krisztus valóságos istenségét, valóságos emberségét és személyes egységét mindkét fél vallotta.

A második konstantinápolyi zsinat 553-ban a khalkédóni tanítást alexandriai Cirill örökségével összhangban értelmezte, és kimondta: az egyetlen Krisztus, akit test szerint keresztre feszítettek, valóságos Isten és „egy a Szentháromságból”. Ez a megfogalmazás a tulajdonságok közlésének szabályán alapul: nem az istenség mint természet szenvedett, hanem az isteni Fiú személye szenvedett az általa felvett emberi természetben.

A hüposztatikus egység

A hüposztatikus egység – latinul unio hypostatica – az isteni és az emberi természet egysége a Fiú egyetlen személyében. A „természet” itt azt jelöli, ami által valaki meghatározott módon létezik és cselekszik; a „személy” pedig azt, aki e természet birtokosa és a cselekvés alanya. Krisztusban tehát két cselekvési és tulajdonságrend van, de a cselekvő alany egy: az örök Ige.

Az emberi természet Krisztusban teljes: teste, értelmes lelke, emberi értelme és akarata van. Nem önálló emberi személyben áll fenn, hanem az Ige személyében. A skolasztikus teológia ezt úgy fejezte ki, hogy Krisztus embersége nem személytelen, hanem az isteni személyben áll fenn. Aquinói Szent Tamás szerint a felvett emberi természet valóságos és teljes természet marad, de léte az Ige személyes létmódjában gyökerezik; az egység nem külső társulás, erkölcsi kapcsolat vagy puszta isteni benne lakás.

A természetek egysége nem teszi az isteni természetet szenvedhetővé vagy változóvá, és nem ruházza át az emberi természetre az istenség valamennyi tulajdonságát saját természetes képességeként. Krisztus emberi értelme emberi módon ismer, emberi akarata emberi módon akar, teste valóságosan helyhez kötött, szenvedésre és halálra képes volt. Ugyanakkor minden emberi tapasztalatának és cselekedetének személyes alanya az örök Fiú. Ezért a megtestesülésben az emberi lét nem álruha, hanem Isten Fiának valóságos emberi létmódja.

Két akarat és két tevékenység

A két természet tanából következik Krisztus két természetes akarata és két természetes tevékenysége. A monotelétizmus azt állította, hogy Krisztusban csak egy akarat van; ezzel szemben a harmadik konstantinápolyi zsinat 680–681-ben két természetes akaratot és két természetes tevékenységet vallott. Az isteni és az emberi akarat nem egymással versengő két személy akarata, hanem az egyetlen Fiú két természetének működése. Krisztus emberi akarata szabadon, ellenállás és ellentmondás nélkül követi isteni akaratát.

A zsinati tanítás Krisztus emberi engedelmességét nem látszatnak, hanem valóságos emberi cselekedetnek tekinti. Az evangéliumi mondat – „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (Lk 22,42) – ennek megfelelően nem két személy konfliktusát, hanem az emberi akarat szabad engedelmességét fejezi ki. Hasonlóképpen Krisztus csodái és szenvedései ugyanannak a személynek a tettei és tapasztalatai, de különböző természetes működési elvek szerint: az isteni természethez tartozik például a halottak feltámasztásának hatalma, az emberi természethez az éhség, a fáradtság és a testi halál.

A tulajdonságok közlése

A communicatio idiomatum, magyarul a tulajdonságok közlése vagy kicserélhetősége, annak nyelvi és ontológiai következménye, hogy Krisztus személye egy, természetét tekintve azonban isteni és emberi. Ezért ugyanarról a konkrét személyről igaz állítás, hogy öröktől fogva létezik és hogy időben született; mindenható és ugyanakkor emberként szenvedett; Isten Fia és Mária fia. A kijelentések nem azt jelentik, hogy az isteni természet megszületett vagy meghalt, illetve hogy az emberi természet önmagában mindenható, hanem azt, hogy az egyetlen isteni személy a megfelelő természet szerint e tulajdonságok és cselekvések alanya.

A klasszikus szabály szerint a tulajdonságok közlése konkrét személymegjelölések között alkalmazható, az elvont természetfogalmak között nem. Így helyes azt mondani, hogy „Isten Fia emberré lett”, „Isten szenvedett test szerint” vagy „az Emberfia öröktől fogva létezik”; nem helyes viszont azt állítani, hogy az istenség emberség, az istenség meghalt, vagy az emberi természet önmagában teremtetlen. A természetek sajátságainak megőrzése éppúgy része a tételnek, mint a személy egysége.

A tan egyik történetileg legfontosabb alkalmazása Mária Istenszülő címe. Mária nem az isteni természet forrása és nem az örök Fiú istenség szerinti szülője, de akit emberként szült, az személye szerint Isten Fia. Hasonló módon az „Isten szenvedett” formula csak azzal a pontosítással értendő, hogy a Fiú emberi természetében szenvedett; az isteni természet változhatatlan és szenvedésre képtelen marad.

Reformáció kori értelmezések