A két Sókaku osztályú repülőgép-hordozót a Japán Birodalmi Haditengerészet építtette az 1930-as évek végén. Röviddel az 1941-ben kezdődő csendes-óceáni háború előtt készültek el. Elkészültükkor a világ legjobb repülőgép-hordozói között tartották számon őket. A midwayi csata kivételével minden nagyobb tengeri akcióban részt vettek a Csendes-óceánon, többek között Pearl Harbor megtámadásában, a korall-tengeri csatában és a guadalcanali hadjáratban.
A tapasztalatlan repülőcsoportjaik miatt a Pearl Harbor elleni támadás során csak a repülőterek támadása volt a feladatuk, azonban később elsüllyesztettek két amerikai flotta-hordozót és egy öregedő brit könnyű hordozót. A testvérhajók a korall-tengeri csata után visszatértek Japánba, a sérülések kijavítása, és az elvesztett repülőgépek pótlása miatt, így egyikük sem vehetett részt a midwayi csatában 1942 júniusában. Az ottani katasztrofális veszteségek után a két Sókaku osztályú hajó képezte a Japán Haditengerészet repülőgép-hordozóinak gerincét a háború hátralevő részében. Így ők voltak a fő ellentámadó erő, amit Guadalcanal amerikai inváziója ellen vetettek be 1942 augusztusában. Két hónappal később a Japán Hadsereget próbálták támogatni egy jelentős offenzívában, amelynek célja az amerikai tengerészgyalogosok kiszorítása volt Guadalcanalról. Ez a Santa Cruz-szigeteki csatába torkollott, ahol megbénítottak egy amerikai hordozót és egy továbbit megrongáltak, cserébe a Sókaku és egy könnyű hordozó megrongálódott. Mivel az amerikaiak kiszorítása sikertelen volt, így a japánok 1943 elején kivonták a maradék haderejüket Guadalcanalból a Zuikaku repülőgépcsoportjainak fedezetében.
A következő évben a legénység képzése után dél felé vették az irányt, hogy megakadályozzák az amerikaiakat a Marianna-szigetek vagy a Fülöp-szigetek elfoglalásában. 1944 júniusában a filippínó-tengeri csatában egy amerikai tengeralattjáró elsüllyesztette a Sókakut, négy hónappal később az engano-foki csatában a Zuikakut feláldozták csaliként.
Építésük és paramétereik balra|bélyegkép|A Sókaku jobb oldali és felső nézete 1942-ben A két Sókaku osztályú repülőgép-hordozót 1937-ben rendelték meg, a 3. haditengerészeti flottabővítési program keretében. A washingtoni haditengerészeti szerződés 1936. decemberi lejártával nem voltak költségvetési korlátok, így a birodalmi haditengerészet minőségi fölényt akart elérni az ellenfeleivel szemben. A már létező hordozókra építve a tengerészeti vezérkar nagyratörő követelményekkel állt elő egy hajóra, amelynek repülőgép-kapacitása megegyezett az Akagi és Kaga 96-os kapacitásával, ugyanolyan gyors volt, mint a Hirjú, és védelmi fegyverzete megegyezett a Kagáéval. Továbbá nagyobb páncélzatúnak és nagyobb hatótávolságúnak kellett lennie, mint bármely létező hordozónak.Lengerer, p. 90
A haditengerészeti műszaki osztály alapvető tervezésért felelős részlege egy megnagyobbított és továbbfejlesztett Hirjú modell mellett döntött, a szigettel (a hajó felépítményének azon része, amely a felszállófedélzet felett helyezkedik el) a bal oldalon, középtájt. Miután az építések megkezdődtek, a haditengerészet repülésügyi műszaki osztályának kétségei támadtak a sziget elhelyezkedése felől, mivel úgy gondolták, hogy a bal oldali elhelyezés negatív hatással volt a légáramlásra a felszállófedélzet felett, csakúgy, mint a Hirjún és az Akagin. További problémát jelentett a sziget középső elhelyezése is, mivel így kevesebb leszállási terület állt rendelkezésre. Ez a későbbiekben problémát jelenthetett a repülőgépek fejlődéséből kifolyólag, mivel egyre nagyobb leszállási sebességek alakultak ki a tömegnövekedések hatására. Hogy megerősítsék ezeket a feltevéseket, a repülésügyi műszaki osztály több száz fel- és leszállást vett filmre az Akagi fedélzetén 1938 októbere és novembere között. Végül arra jutottak, hogy a sziget jobb oldalra fog kerülni, kissé előrébb, körülbelül a hajó orrától számítva 1/3-os távolságra. Ekkor a Sókaku építése már előrehaladott állapotban volt, a hajóhíd tartószerkezete már elkészült. Mivel ennek átépítése késleltette volna az építést, így végül úgy hagyták, ahogy volt. Ennek hatására a szigettel ellentétes oldalon a felszállófedélzetet meghosszabbították 1 méterrel, ennek megfelelően a jobb oldalon 50 centiméterrel megrövidítették, továbbá 100 tonna ballasztot helyeztek bal oldalra, hogy kiegyensúlyozzák a hajót.Lengerer, pp. 91, 93
A hajó hosszúsága 257,5 méter volt, szélessége 29 méter, merülése 9,32 méter (teljesen feltöltve), mélysége 23 méter. Vízkiszorítása 32 000 tonna volt teljes töltöttségnél. A Jamato osztályú csatahajókon elvégzett hidrodinamikus kutatásokon alapulva a Sókaku osztályt bulbaorral látták el, továbbá dupla kormánylapátokat kaptak, amiket a hajó középvonala mentén helyeztek el, a propellerek mögött. A legénység 1 660 főből állt, a légi személyzet kivételével.Lengerer, pp. 93, 107
A Sókaku osztályú hajókat 4 db Kampon típusú gőzturbinával látták el, amelyek egyenként egy-egy 4,2 méteres propellert hajtottak meg. A turbinákat 8 db Kampon Type Model B típusú vízcső kazánból származó gőzzel hajtották meg. A kazánok egyenként 30 kg/cm² nyomáson működtek, amelyek így összesen 160 000 lóerőt adtak le a tengelyekre. A hajó így 34,5 csomó névleges sebességre volt képes. Ez volt a legerősebb meghajtórendszer a Birodalmi Haditengerészet birtokában. Ez a Jamato osztályhoz képest 10 000 lóerő többletet jelentett, a Mogami osztályhoz képest 8000 lóerőt. A tengeren végzett kísérletek alatt a két Sókaku 34,37–34,58 csomós sebességet ért el, 161 290–168 100 lóerő segítségével. 5000 tonna üzemanyagot vittek magukkal, amely 9700 tengeri mérföldes (18 000 km) hatótávolságot jelentett 18 csomós sebességnél. A kazánok kivezetése jobb oldalon történt, középtájt. A kiáramoltatás a felszállófedélzet alatt, 2 db lefelé kanyarodó kéményen keresztül valósult meg. A Sókaku osztályt továbbá 3 db 600 kilowattos turbógenerátorral és 2 db 350 kilowattos dízelgenerátorral látták el, amelyek egyenként 225 volton működtek..Lengerer, pp. 102–04, 106
Felszállófedélzet és hangárok bélyegkép|A Zuikaku a kikötőben elkészülése napján (1941. szeptember 25.) 242,2 méteres felszállófedélzet maximális szélessége 29 méter volt és a felépítményen túlnyúló részeket mindkét oldalon pillérekkel támasztották alá. A fedélzeten 10 db elfogókábelt helyeztek el keresztirányban, amelyek képesek voltak megállítani egy 4000 kilogrammos repülőgépet. Ha a repülőgép elvétette ezeket, akkor még megállíthatta azt 3 db ütközőbarikád. Habár volt hely 2 darab repülőgép-katapultnak, a két Sókaku elsüllyedt, mire a fejlesztésük befejeződött. A hajókba 2 darab egymás tetejére helyezett hangár került. A felső hangár körülbelül 200 méter hosszúságú volt, szélessége 18,5 és 24 méter között mozgott, magassága 4,85 méter volt. Az alsó hangár 20 méterrel volt rövidebb, szélessége 17,5 és 20 méter között mozgott, magassága 4,7 méter volt. Az alsó hangár méretei miatt csak vadászgépek befogadására volt képes. A két hangár teljes alapterülete 5 545 m² volt.Lengerer, pp. 93–95, 97–98 A hangárokat felosztották 5-6 darab tűzfüggönyre, mindegyikben mindkét oldalt tűzoltóhab-adagoló készülékek voltak elhelyezve. Az alsó hangárba még szén-dioxidos tűzelnyomó készülék is került. Mindegyik szektort ellátták egy pár elzárt és páncélozott állomással, hogy onnan irányítsák a tűzfüggönyöket és a tűzoltó berendezéseket.Dickson, pp. 18–19
A repülőgépeket a hangárok és a fedélzet között 3 lifttel szállították. Összesen 15 másodpercbe telt az alsó hangárból a fedélzetre szállítani a repülőgépeket. Az első lift (13 × 16 méter) nagyobb volt, mint a többi, hogy az éppen landolt repülőgépek szárnyuk összecsukása nélkül hangárba kerülhessenek. A másik két lift keskenyebb volt (13 × 12 méter).Lengerer, p. 94 A hajókra egy darut helyeztek a felszállófedélzet jobb oldalára, a hátsó lifttel egy vonalban, amely összecsukott állapotban nem emelkedett ki a fedélzetből.Dickson, p. 17
A Sókaku osztályú repülőgép-hordozóknak 96-os repülőgép kapacitást terveztek, a 24 tartalékrepülővel együtt. Ebbe tartozott 12 db Mitsubishi A5M típusú vadászgép, 24 db Aichi D1A2 Type 96 típusú zuhanóbombázó, 24 db Mitsubishi B5M Type 97 No. 2 típusú torpedóbombázó és 12 db Nakajima C3N Type 97 típusú felderítő repülőgép.Lengerer, p. 109 Ezen repülőgépek közül mindegyiknél készült nagyobb és modernebb változat, miközben a hordozókat még építették. Ezért végül 18 db Mitsubishi A6M Zero típusú vadászrepülő, 27 db Aichi D3A típusú zuhanóbombázó és 27 db Nakajima B5N típusú torpedóbombázó alkotta a repülőgépcsoportot.Chesneau, p. 171 Továbbá 2 db Zero, 5 db D3A és 5 db B5N állt rendelkezésre tartalékként. Így a Sókaku osztályú repülőgép-hordozó 84 darabos repülőgép kapacitással rendelkezett.
Fegyverzet és érzékelők balra|bélyegkép|12,7 cm Type 89 típusú ágyúk a Zuikakun (1941. november) A hordozók elsődleges légvédelmi fegyverzete 8 db dupla ágyús lövegtalpból állt, 40-es kaliberű 12,7 cm-es Type 89 típusú kettős célú lövegekkel felszerelve, amelyeket párokba rendezve a hajó két oldalán elől és hátul levő kinyúlásokra helyeztek.Brown 1977, p. 23 Ezeknek a lövegeknek 14 700 méteres hatótávolsága volt és 9 440 méteres maximális magasságig tudtak ellőni 90 fokos dőlésszögnél. A maximális tűzgyorsaság 14 lövedék volt percenként, azonban az elért tűzgyorsaság csak 8 lövedék volt percenként.Campbell, pp. 192–93 Mindegyik lövegpárra egy-egy Type 94 típusú tűzvezető rendszer került, hogy irányítani tudják azokat,Lengerer, p. 107 habár a szigeten lévő tűzvezető rendszer is képes volt erre.
A könnyű légvédelmi fegyverzet tucatnyi triplaágyús lövegtalpból állt, amelyekre licencépítésű Hotchkiss 25 mm Type 96 típusú légvédelmi ágyúk kerültek. Ezekből 6-6 darab volt a fedélzet két oldalán. Ez az ágyútípus volt a japán könnyű légvédelmi fegyverzet alapja a második világháborúban, azonban súlyos tervezési hiányosságokban szenvedett, amelyek miatt nagyban hatástalan volt. Mark Stille történész szerint a fegyverzetnek sok hibája volt, többek között „képtelen volt kezelni a nagy-sebességű célpontokat, mivel nem lehetett elég gyorsan forgatni vagy emelni se kézi, se gépi erővel. A célzórendszere sem volt megfelelő, továbbá hatalmas vibráció mellett hatalmas torkolattüze volt.”Stille 2007, p. 51 Ezeknek az ágyúknak az effektív hatótávolsága 1500–3000 méter volt és maximálisan 5500 méteres magasságig tudtak ellőni 85 fokos dőlésszögnél. Az effektív tűzgyorsaság mindössze 110–120 lövedék volt percenként mivel a 15 lövedékes tárakat gyakran kellett cserélni.Campbell, p. 200 A 25 mm-es ágyúkat 6 darab (páronként egy) Type 95 típusú tűzvezető rendszer irányította.
1942 júniusában a Sókaku és a Zuikaku légvégelmét is megerősítették 6 darab tripla 25 mm-es ágyúval, 2-2 a hajó orránál és a tatnál, 1-1 a sziget előtt és mögött. Az orrnál és tatnál levő párok kaptak 1-1 Type 95 típusú tűzvezető rendszert. Októberben még egy tripla 25 mm-es agyút raktak az orrhoz és a tathoz. 10 további szimpla lövegtalpat szereltek fel az 1944. júniusi Fülöp-szigeteki csata előtt. A csata után a Zuikaku légvédelmét megerősítették 26 szimpla lövegtalppal, így összesen 96 db 25 mm-es ágyú volt a fedélzeten, 20 db tripla lövegtalpban, 30 darab szimpla lövegtalpban. Ezeket még 8 db 28 lövedékű 12 cm-es rakétakilövő támogatta.Lengerer, p. 105; Dickson, p. 25 Ezek a rakéták egyenként 22,5 kilogrammot nyomtak és maximális sebességük 200 m/s volt. Maximális hatótávolságuk 4800 méter volt.Campbell, p. 216 bélyegkép|A sziget a Type 21 típusú radarral a Zuikaku fedélzetén (1942-43)