A Brit Kelet-indiai Társaság ( hivatalosan: East India Company (EIC), vagy Honourable East India Company (HEIC), ritkábban East India Trading Company (EITC), vagy British East India Company, nem hivatalosan, illetve a szlengben John Company, Company Bahadur, vagy csak The Company) brit részvénytársaság, amelynek I. Erzsébet angol királynő 1600. december 31-én adománylevélben kereskedelmi előjogokat biztosított Indiában és más távol-keleti országokban, ahogy az angolok akkor nevezték, a Kelet-Indiákon. Az adománylevél 15 éves monopóliumot adott a társaságnak a keleti kereskedelemre.
A londoni kereskedőkből alakult cég azt a politikai vákuumot igyekezett kihasználni, amely a spanyol armada pusztulása utáni időszakban alakult ki. A spanyol hajóhad katasztrófája lehetővé tette, hogy az ázsiai–európai kereskedelemből ne csak a portugálok és a spanyolok, hanem más európai népek, elsősorban a britek és hollandok is kivehessék a részüket. A britek először az akkoriban Kelet-Indiának nevezett mai indonéziai szigetvilágot nézték ki maguknak, de a hollandok itt megelőzték őket, ezért kénytelenek voltak áthelyezni tevékenységüket Indiába.
A Kelet-indiai Társaság 1612-ben megkapta a térség leggazdagabb hatalma, a Mogul Birodalom kereskedelmi jogait. A szervezet több mint száz éven keresztül klasszikus kereskedelmi tevékenységet végzett, elsősorban borssal, más fűszerekkel, selyemmel és egyéb textíliákkal foglalkozott. A 18. század közepén azonban a birodalom hatalma hanyatlott, és a társaság fegyveres erővel védte meg érdekeit, elsősorban az agresszívan terjeszkedő franciákkal és az általuk patronált helyi uralkodókkal szemben.
A társaság egyre inkább beleavatkozott az indiai politikába, és nyílt fegyveres konfliktus alakult ki a bengál naváb, Szirádzsuddaula és az angolok között. 1757. június 23-án a palási csatában az angol társaság csapatai győzelmet arattak, majd újabb háborúskodás következett, amelyet az 1765-ös allahábádi béke zárt le. Ebben a Mogul Birodalom átruházta a bengáli és bihári adószedés és igazságszolgáltatás jogát a Brit Kelet-indiai Társaságra. Az indiaiak megalázottságát jól kifejezi, amit egy mogul tisztségviselő mondott: „Milyen tisztesség maradt nekünk, amikor egy maroknyi kereskedőtől, aki még a fenekét sem tanulta meg megmosni, kell utasításokat elfogadnunk?”
A tartományban 1769–70-ben éhínség pusztított, amelyben meghalt a lakosság egyharmada. A társaság semmit nem tett a nyomorúság enyhítésére, és adószedői tűvé tették a városokat az elrejtett értékek után kutatva. Bengált kifosztották, termékeit Angliába vitték, és a társaság mohó vezetői elképesztő vagyonokra tettek szert. A szervezet klasszikus kereskedőcégből India urává vált, megszerezve az ehhez szükséges kormányzati és katonai előjogokat is.
Tevékenysége csúcsán a Kelet-indiai Társaság nemcsak felügyelte az ázsiai kereskedelmet, hanem az Egyesült Királyságnál nagyobb területeket kormányzott. A szervezet a maga nevében kolóniákat létesített brit fennhatóság alatt nem álló területeken, például Hongkongban és Szingapúrban.
A 18. század közepén a társaság neve a kérkedő gazdagság és a politikai korrupció szinonimája lett. 1772-ben azonban a Bengál-buborék kipukkadt. A fosztogatás és az éhínség miatt az indiai adóbevételek csökkentek, és a társaság hiánya 1,5 millió fontra nőtt. A szervezetnek komoly kormányzati segítségre lett szüksége, amelynek ellentételezéseként a korona beleszólást és belelátást kért ügyeibe.
1773-ban megszületett a társaság működését szabályozó törvény (Regulating Act), majd 1784-ben a William Pitt kormányfő nevéhez fűződő India-törvény. 1788. február 13-án az indiaiak kifosztásáért és korrupcióért vád alá helyezték Warren Hastings indiai főkormányzót. A társaság indiai kereskedelmi monopóliuma 1813-ban megszűnt, és 1834-től a brit kormány ügynökségeként működött. Az indiai felkelések, a szipojlázadás nyomán ezt a szerepét 1857-ben elvesztette, és 1873-ban teljesen megszűnt. A társaság minden javát az Egyesült Királyság vette át.
Világpiac 200px|bélyegkép|bal|James Lancaster vezette az első expedíciót Ázsiába Az európaiak már a középkor óta keresték az ázsiai termékeket, elsősorban a fűszereket, különösen a szegfűszeget, a szerecsendiót és a borsot, valamint a selymet. Ezek az áruk főleg a Selyemúton, Kína és a Közel-Kelet érintésével érkeztek meg Európába. A kontinens ipara nem tudott olyan termékeket előállítani, amelyek felvették volna a versenyt az ázsiaiakkal, így utóbbiak számára ez a kereskedelmi kapcsolat nem bírt komoly jelentőséggel.
A középkori Ázsiában – európai léptékkel mérve – óriási hatalmak uralkodtak, és a közöttük folyó árucsere jóval meghaladta azt, amit Európa kínált és keresett. Ráadásul a szárazföldön zajló kereskedés nagyon drága volt: a javak számos kézen átmentek, így áruk jelentősen megnőtt, mire elérték a végfelhasználókat. Emiatt csak Európa leggazdagabb emberei engedhették meg maguknak, hogy borsot vagy selymet vegyenek, ami behatárolta a kereskedelmi lehetőségeket.
Az európaiak először 1498-ban érték el tengeren Indiát. A portugálok, majd a spanyolok hatalmas részt hasítottak ki az onnan induló kereskedelemből, aminek két fő oka volt: a kor átlagát jelentősen meghaladó hajózási és navigációs tudásuk, valamint a dél-amerikai gyarmatokon bányászott nemesfémek. A bolíviai bányákból származó ezüst ugyanis végre lehetővé tette az európaiaknak, hogy megvegyék az ázsiai termékeket, a hajózás pedig biztosította az alacsony szállítási költséget, amelynek révén megérte a nagy arányú import.
Az ibériai államok monopóliuma egészen 1588-ig megmaradt, de a spanyol inváziós hajóhad pusztulása lehetővé tette más nemzetek, elsősorban az angolok, hollandok és franciák számára, hogy kivegyék részüket az ázsiai kereskedelemből. Alig egy évvel a spanyol–portugál flotta veresége után angol kereskedők petícióval fordultak I. Erzsébet angol királynőhöz, hogy járuljon hozzá a keleti kereskedelmi kapcsolatok megteremtéséhez. 200px|bélyegkép|jobbra|Lancaster zászlóshajója, a Red Dragon 1591-ben, az uralkodó hozzájárulásával, el is indult az első három angol hajó Ázsiába. Megkerülték a Jóreménység fokát, és kihajóztak az Indiai-óceánra. George Raymond hajója elsüllyedt egy viharban, de a másik kettő, köztük James Lancaster Edward Bonaventure-e elérte a maláj félszigetet. 1594-ben értek vissza Angliába. Két évvel később újabb három hajó indult Ázsiába Benjamin Wood parancsnokága alatt, Sir Robert Dudley finanszírozásával, de soha nem tértek vissza Európába.
Európában sorra alakultak a különböző kelet-indiai társaságok, amelyek összefogták a kereskedőket. Az ilyen társaságok felállítására azért volt szükség, mert a keleti kereskedelem rendkívül drága és veszélyes tevékenység volt. Egyéni vállalkozók nem is tudták vállalni a terheket, ezért megalakultak az első részvénytársaságok. Ez a vállalkozási forma akkor még ritka volt, inkább a családi együttműködés volt a jellemző. A részvénytársaság azonban nagyobb tőke bevonására adott módot, ugyanis adni és venni lehetett a részesedést a cégben, így aki elég haszonhoz jutott, vagy nem bírta tovább a terheket, kiszállt, és helyét új befektető foglalta el.
Ezek a részvénytársaságok gyakran törvényben biztosított monopóliumot kaptak a kereskedésre. Az ilyen versenykorlátozó kiváltságokra azért volt szükség, mert a befektetőknek annyiféle potenciális kárral – hajótörés, kalózok, háborúk – kellett szembenézniük, hogy szükségük volt biztosítékra, ha hazaér az árujuk, akkor azt el tudják adni a piacon. I. Jakab angol király 1604-ben Sir Edward Michelborne-nak adott például engedélyt kínai, japán, koreai és indiai kereskedelemre. Michelborne, szemben a Kelet-indiai Társasággal, nem épített ki kapcsolatokat, hanem kifosztotta a helyi kereskedőket, ezzel elhiteltelenítve a többi brit kereskedőt. I. Károly angol király 1635-ben Sir William Courten vagy Courteennek adott engedélyt keleti kereskedelemre; a társaság Madagaszkáron telepedett le.
A társaság megalakulása 1599. szeptember 24-én nyolcvan kereskedő és vállalkozó találkozott a londoni Cityben, a Founders Hallban, és megállapodott, hogy petícióval fordul I. Erzsébethez egy leendő kereskedő társaság ügyében. A leendő tagok 30 133 fontot ajánlottak fel. A királyi tanács nem támogatta a kérést, ezért a kereskedők újabb gyűlést tartottak, és az alaptőkét 68 373 fontra emelték.
A 218 kereskedő által alapított a Kelet-Indiákkal Üzletelő Londoni Kereskedők Társasága és Helytartója (Governor and Company of Merchants of London Trading into the East Indies) 1600. december 31-én 15 éves monopóliumot kapott a kelet-indiai, a Jóreménység fokától keletre folytatott kereskedésre. A szervezet első kormányzója Thomas Smythe, a Levante Társaság egyik vezetője lett. 1609-ben a monopóliumot visszavonásig meghosszabbították.
1608-ban a társaság egyesült a monopóliumát elutasító más kereskedők által létrehozott szervezettel, és megalakult a Kelet-Indiákkal Üzletelő Angol Kereskedők Egyesült Társasága (United Company of Merchants of England trading to the East Indies). A szervezetet Tiszteletreméltó Kelet-indiai Társaságként, Kelet-indiai Társaságként, Angol Kelet-indiai Társaságként, vagy Brit Kelet-indiai társaságként emlegették, informális neve pedig a John Company volt. 250px|bélyegkép|balra|A Kelet-India-ház Londonban, 1880 körül Az első kereskedelmi utak finanszírozására, amelyek a Fűszer-szigetekre vezettek, egyenként álltak össze a részvényesek, majd 1612-ben ideiglenes alaptőkét, 1657-ben állandó, 739 782 fontos alaptőkét hoztak létre.
A társaság különböző ügyeit 24 igazgató irányította bizottságokon keresztül. Az igazgatókat évente választották meg a részvényesek. A szervezet központja egy londoni iroda volt, amely alig néhány alkalmazottal működött. A kényes és gyors ügyintézést kívánó döntések meghozatalára később megalakították a titkos tanácsot, amelynek csak három igazgató volt tagja. Ez a testület tartotta a bizottságok közül a legszorosabb kapcsolatot a koronával.
Az igazgatókat, kereskedőket és alkalmazottakat informálisan két nagy csoportba osztották. Az indiai csoportba azok tartoztak, akik életük egy részében Indiában szolgálták a társaság érdekeit. A másik csoport azokból állt, akik a londoni Cityben, illetve a tengeren intézték a teendőket. A különböző ügyekben gyakran alakult ki ellentét a két társaság között. A szervezetnek nemcsak Indiában voltak alkalmazottai, hanem Angliában is, ahol több ezer kikötői rakodómunkást, valamint tengerészt foglalkoztatott. Legnagyobb számban azonban indiai katonák álltak a cég alkalmazásában.
A Kelet-indiai Társaság által kötött szerződések a szervezet vagyonát növelték, nem a brit koronáét. A korona és a szervezet elkülönülését jogszabály rendezte, és ennek fenntartásában a brit parlament tagjainak jelentős része, egyben a szervezet részvényese, érdekelt volt. A cég számos, Indiában mesés vagyont szerző tagja vásárolt magának képviselői helyet a parlamentben, és onnan segítette a társaságot. Anyagi érdekeltségük miatt a parlament tagjai fontosnak tartották, hogy a korona szükség esetén jelentős pénzzel támogassa, valamint katonai, haditengerészeti eszközökkel védje a társaság érdekeit a nemzetközi versenyben. A szervezet kizárólag a részvényeseknek felelt tevékenységéért, így nem tartozott politikai felelősséggel mindazért, amit elkövetett.
A Holland Kelet-Indiákon 250px|bélyegkép|jobbra|A batáviai városháza 1682-ben