A Monszun csoport (németül Gruppe Monsun) az Indiai-óceánon és a Távol-Keleten a második világháború idején helyi bázisokról tevékenykedő német tengeralattjárók elnevezése volt. A hajók bázisai – Penang, Batávia és Surabaya – a japánok által elfoglalt Malájföldön és Holland Kelet-Indiában voltak.
A tengeralattjárók távol-keleti és indiai-óceáni állomásoztatásának ötlete már 1941-ben felvetődött Németországban, de az igazi tárgyalások csak 1942 második felében kezdődtek meg a Délkelet-Ázsiát meghódító japánok és a Harmadik Birodalom között. A japánok húzódoztak a tervtől, mert úgy érezték, hogy a rendelkezésükre álló amúgy is kevés forrást olyan célra fordítanák, amely nem hoz valódi hasznot a számukra. Ez az alkudozás egészen 1943-ig tartott, amikor a japánok végül hozzájárultak a támaszpontok német használatához.
Ekkor már tevékenykedtek német tengeralattjárók az Indiai-óceánon. Az első nagyobb csapat, a Kapstadt csoport 1941 őszén indult a Jóreménység foka közelébe, majd az Eisbär csoport következett 1942 őszén. A tengeralattjárók megtizedelték a jelentősebb haditengerészeti kíséret nélkül közlekedő, főként brit és amerikai teherhajókat. 1943 telén a Seehund csoport búvárhajói csaptak le a konvojokra, májusban pedig egy újabb hullám érkezett Európából. Ezek a tengeralattjárók küldetésük befejezése után visszaindultak németországi, franciaországi és norvégiai támaszpontjaikra. Mivel az út hónapokig tartott, a misszió hatékonysága nem volt megfelelő.
1943 májusától a német búvárhajókat már japán bázisok szolgálták ki. A két nagyhatalom helyi megbízottjainak együttműködése azonban nehézkes volt a kölcsönös bizalmatlanság miatt. A támaszpontok felszereltsége gyenge volt, a németek kénytelenek voltak minden fontosabb felszerelést, alkatrészt, ellátmányt maguk szállítani a helyszínre. Különösen sok problémájuk volt a japánok által biztosított üzemanyaggal, amely rosszabb minőségű volt, mint amilyenre a tengeralattjáróknak szükségük volt. Az első német tengeralattjáró 1943. július 14-én futott be Pinangbe.
1943. június végén 11 búvárhajó indult el Európából a Távol-Keletre, de a malájföldi bázist csak négy érte el, többet még az északi féltekén megsemmisítettek a szövetséges haditengerészeti erők és repülők. Ősszel újabb egységek indultak útnak délre, majd 1944–45-ben további 23 tengeralattjáró követte őket. Ekkor a német búvárhajók az északi vizeken már csak óriási veszteséggel működhettek, mivel a szövetséges uralták a tengereket és a levegőt, így átcsoportosításuk harcban tartásukat is szolgálta.
A tengeralattjárók számos teherszállítót küldtek hullámsírba, de saját veszteségeik is nagyok voltak. A németek a háború vége felé már hét tengeralattjárót áldoztak minden elsüllyesztett 100 ezer tonnányi hajóért. A hadi helyzet változását követve végül a német haditengerészet úgy döntött, hogy a tengeralattjárókat elsősorban szállítóhajóként veszi igénybe. A búvárhajók olyan nyersanyagokkal indultak útnak Németország felé, amelyekre égető szükség volt a háború folytatásához. Többségük soha nem érte el célját.
Előzmények 250px|bélyegkép|jobbra|Kintomo Musakodzsi vikomt, Japán nagykövete (b) és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter (j) aláírja az antikomintern paktumot A német–japán haditengerészeti együttműködés gyökerei az orosz–japán háborúig (1904–05) nyúlnak vissza. Később, az első világháborúban a németek és a japánok ellentétes oldalon álltak, de az egyetlen komolyabb incidens közöttük a két német gyarmati kirendeltség, Kiaocsao és Csingtao japán megszállása volt. Adolf Hitler hatalomra jutása után ismét fejlődni kezdtek a kapcsolatok a két nagyhatalom között. 1936. november 25-én aláírták az antikomintern paktumot, amely a Szovjetunió terjeszkedését volt hivatott megállítani. A szövetséghez hamarosan csatlakozott Olaszország is. Mindhárom országnak terjeszkedési szándékai voltak, de azok „nem zavarták egymást”. 1939. december 8-án Berlin hivatalosan kérte Tokiót, hogy nyissa meg kikötőit haditengerészete előtt. A japánok inkább csendes-óceáni bázisok bérletét kínálták fel, és a tárgyalások nem hoztak megállapodást.
A német hadvezetés úgy tervezte, hogy Olaszországgal együtt gyorsan megszerzi az uralmat a Földközi-tenger térségében és Észak-Afrikában, majd a közel-keleti olajmezők elfoglalása után délről benyomul a Kaukázusba, és ezáltal megnyílik az út az indiai szubkontinens felé. Mivel a japánok Kínában terjeszkedtek, a két nagyhatalom hadserege Indiában találkozott volna. Ezzel párhuzamosan gyengíteni szándékoztak a brit vízi utánpótlást is London déli gyarmatai felől.
A japánok nagyon tartottak attól, hogy Németország csendes-óceáni területi követeléseket támaszt, de Hitler közölte, nem tart igényt ilyesmire, mindazonáltal hozzáférést kért az ottani nyersanyagokhoz. Olaszország belépése a háborúba komoly veszélyt jelentett Nagy-Britannia közel-keleti olajutánpótlására, különösen az eritreai támaszpont révén, ahol hét olasz romboló és nyolc tengeralattjáró állomásozott. Az olasz tengeralattjárók 1940 júniusában akcióba lendültek, és több hajót elsüllyesztettek, mire a britek válaszul lerohanták Olaszország külbirtokait, és az olasz hadihajók nagy részét elpusztították. Négy búvárhajónak sikerült Bordeaux német fennhatóságú kikötőjébe eljutni. A németek 1940–41-ben zsebcsatahajókkal és felfegyverzett szállítóhajókkal támadták a szövetségesek utánpótlásvonalait a déli tengereken. A harc a Pearl Harbor elleni japán támadással kiszélesedett.
A tengelyhatalmak 1942. január 18-án megállapodást kötöttek haditengerészeti tevékenységük további összehangolásáról, és megegyeztek a folyamatos nyersanyag- és technológiacsere megindításáról, amit azonban csak a nehézkes és időigényes tengeri szállítással tudtak megoldani. Az egyezménnyel felosztották egymás között a tengereket, az Indiai-óceán a keleti hosszúság 70. fokától japán felségterületnek számított.
Egyezkedés 200px|bélyegkép|balra|Karl Dönitz admirális A japánok által elfoglalt maláj területen felállítandó német búvárhajó-támaszpontról 1942 nyarán kezdődtek meg a tárgyalások a két nagyhatalom között. Ekkor Németország számára még úgy tűnt, hogy megnyerheti az atlanti csatát, így lehetősége van tengeralattjárói megosztására az északi és déli tengerek között. A németek azonban ebben az évben súlyos vereségeket szenvedtek Észak-Afrikában. Erwin Rommel előrenyomulását a britek megállították, és megkezdték az Afrikakorps visszaszorítását, emiatt szükségessé vált, hogy a németek lecsapjanak a délről érkező utánpótlásra, egyszerre nehezítve a Szovjetunió és az egyiptomi brit csapatok ellátását a Perzsa-öböl és a Vörös-tenger felől. 1942 augusztusában az amerikaiak partra szálltak Guadalcanalon, így a japánok kénytelenek voltak egységeket átirányítani az Indiai-óceánról a Salamon-szigetek körzetébe. Szeptember 23-án Madagaszkár is szövetséges kézbe került.
A németek és a japánok csak nehezen haladtak előre a megállapodással, ugyanis a fegyveres erők indiai találkozójának elmaradása óta a japánok már kevésbé voltak érdekeltek a náci birodalom tengeralattjáróinak állomásoztatásában. A németeknek úgy tűnt, a japánok azt gondolják, hogy az elsüllyesztett hajókból a Harmadik Birodalom fog csak profitálni, és erre a célra nem akarják elpazarolni amúgy is szűkös forrásaikat. A japánok feltehetően tartottak attól is, hogy a forgandó hadiszerencse miatt kénytelenek lesznek szövetségesük gondjait is magukra venni. Valószínűleg közrejátszott a halogatásban az idegenek iránti hagyományos japán bizalmatlanság is.
Ebben az időben a szövetségesek – a hadihajók hiánya miatt – nem védték olyan erősen teherszállítóikat a déli vizeken, mint az Atlanti-óceánon vagy Dél-Amerika partjainál. Míg az északi tengereken a szállítóhajók nagy konvojokban, hadihajók kíséretében haladtak, addig az Indiai-óceánon alig kaptak védelmet. Az Indiától délre eső, Afrika és Ausztrália közötti hatalmas vízterületet mindössze 13 brit repülőszázad védte, így a németeknek könnyű prédának tűntek az ottani szövetséges hajók.
1941-től számos német tengeralattjáró vadászott szövetséges hajókra Afrika déli tengerein, de ezek még minden bevetés után, vagyis ellátmányuk, torpedó- és üzemanyagkészletük függvényében hazaindultak. A hosszú út Európából a vadászterületre, illetve onnan vissza nagymértékben csökkentett a búvárhajók hatékonyságát. A kisebb hatótávolságú tengeralattjárók kénytelenek voltak egyszer vagy kétszer a nyílt óceánon tankolni, ami kiszolgáltatta őket a szövetséges hadihajóknak és repülőknek. A japánok végül 1943-ban engedtek. Május közepén megkezdődött a szingapúri és a batáviai német bázis előkészítése, júliusban pedig kiköthetett az első német búvárhajó a malájföldi Pinangben, de az együttműködés a háború végéig nehézkes és bizalmatlan maradt a felek között. A német hajók fő javítókikötőjének Szingapúrt jelölték ki. 400px|bélyegkép|jobbra|Pinang állam elhelyezkedése a mai Malajzia térképén A japánok hozzáállása csak 1944-ben, a hadi helyzet súlyosan kedvezőtlenné válása miatt változott meg gyökeresen. Szeptemberben többször sürgették szövetségesüket, hogy küldjön több tengeralattjárót csendes-óceáni közös akciókra. Németország ekkor még megpróbálkozott a távol-keleti flotta megerősítésével, hiszen a francia tengerpart elvesztése után már csak a norvég és német kikötők maradtak a kezében, ahonnan viszont a búvárhajók csak nagy kockázattal tevékenykedhettek a szövetségesek közelsége miatt. Így a német morálnak is jót tett a flotta mozgásban tartása a távol-keleti vizeken. 1944 késő őszétől Surabaya kikötője is a németek rendelkezésére állt.
Az utolsó kísérletet 1945 áprilisában tették a japánok, hogy tengeralattjárókat szerezzenek Németországtól. Karl Dönitz azonban visszautasította a kérést, mondván, a hazai terület védelme mindennél fontosabb, ráadásul már nem tudnak annyi üzemanyagot előteremteni, amennyi a hosszú úthoz szükséges. A japánok megvitatták a helyzetet, és azt javasolták, hogy a német búvárhajók tankoljanak japán üzemanyag-szállítókból a Jóreménység fokánál. Ebből már nem lett semmi. Wilhelm Dommes, a déli területek német parancsnoka április 29-én azt ígérte a japánoknak, hogy folytatja a harcot, és Berlin is arra utasította május 7-én, hogy egy búvárhajó kivételével mindent adjon át a japánoknak. A japánok ezzel nem törődtek, még aznap mind a hat tengeralattjárót és az összes felszerelést lefoglalták.
Az első falkák Kapstadt csoport (1941. október–november) Az Abwehr dél-afrikai forrásai arról számoltak be 1941 őszén, hogy az elmúlt hónapokban legalább kétszáz szövetséges hajó érkezett Fokvároshoz, és közülük ötven le is horgonyzott a kikötőben. Karl Dönitz engedett felettesei nyomásának, akik régóta szerették volna, hogy a német tengeralattjárók már a déli tengereken megtámadják a Nagy-Britanniába tartó nyersanyagszállítmányokat és esetleges csapaterősítéseket, és októberben elindította a Kapstadt (Fokváros) csoportot. Az IXC típusú U–129 október 21-én futott ki franciaországi kikötőjéből, Lorient-ból, majd az U–124 (IXB), az U–68 (IXC), valamint az eredetileg a török haditengerészetnek készített, a hagyományos U-hajóktól elütő, át nem adott UA is csatlakozott hozzá. Célpontjuk Fokváros volt, ahol reményeik szerint váratlanul csaphattak le a gyanútlan szövetséges hajókra.