A középkori Dánia társadalmi szerkezete Skandináviában sokáig mintaként szolgált, párhuzamosan azzal, hogy a kialakuló észak-európai országok közül Dánia volt a legnépesebb, politikailag és gazdaságilag a legfejlettebb, jóllehet Norvégiához és Svédországhoz képest sokkal kisebb területtel rendelkezett.

Az óskandináv törzsek és nemzetségek közül a későbbi dánok foglalták el a kor színvonalán legkedvezőbb gazdasági és közlekedési lehetőségekkel rendelkező területeket az Északi- és a Balti-tenger között, a Jylland-félszigetet, a zömében attól keletre fekvő szigettengert, valamint a mai Svédország legdélibb területeit.

A korai dániai társadalom A dán társadalom már a viking korban is változatosan tagolt volt, ami nyilván hosszabb fejlődés eredményként alakult ki. A források királyokat, előkelőket, szabad parasztokat, szolgákat említettek, de közöttük egyéb társadalmi csoportok is léteztek.

Rabszolgák

A társadalom alsó rétegét a szolgák (traelle, thrael, servi) vagy rabszolgák képezték, de ez a csoport is tagolt volt. Egyes szolgák például tarthattak fegyvert vadászatra, vagy uruk védelmére, katonai akciókra. Ha ők „hivatalos” harcban megöltek egy ellenséget, szabadságot kaptak. Szolgává adósság, adásvétel vagy fogság révén válhattak emberek, és a szolgák gyermekei is szolgák maradtak, anyjuk urának tulajdonává váltak. Sok viking hadjárat fő célja volt a rabszolgaszerzés. A rabszolgák ekkoriban Skandináviában is, csakúgy, mint egész Európában, a legfontosabb árucikkek közé tartoztak, áruk általában egy marha árához hasonló volt. Főleg a háztartásban és a ház körüli munkákban és a mezőgazdaságban alkalmazták őket.

A vagyonosabbak kifejezetten szolgákra alapozták gazdálkodásukat; gyakran leválasztottak néhány parcellát birtokukból, arra egy-egy szolgacsaládot ültettek, akik terményhányaddal tartoztak uruknak, de a telket nem örökíthették. Az ily módon letelepített rabszolgák a telek tartozékává váltak.

Az óskandinávok (és általában a germán népek) ősi lakóhelyei a hosszúházak voltak, amikben egész nemzetségek laktak együtt. Ezek végében, az istálló után volt a rabszolgák szállása. Az előkelőket, vagyonosabbakat gyakran egyéb vagyontárgyaik között a szolgáikkal együtt temették el. A rabszolgák munkaerejét a központi királyi hatalom is felhasználta, amint erre a thrael/traelle tagokkal rendelkező helységnevek utalnak. Ezeken a helyeken általában munkatáborok voltak, ahol rabszolgákat is dolgoztattak. A Kékfogú Harald által építtetett Trelleborg nevű sáncvárak is ennek emlékei.

A rabszolgaság intézménye a kereszténység felvétele után is megmaradt, bár egy észak-jyllandi rúnakő tanúsága szerint már Istennek tetsző, jámbor keresztényi cselekedetnek számított a rabszolgák felszabadítása. II. Valdemár dán király idején viszont Andreas Sunesen lundi érsek skånei törvénykönyvében az szerepelt, hogy „ahol csak egy uraság megtalálja elszökött rabszolgáját, legyen az bár a király vagy az érsek színe előtt, jogában áll erős kézzel fogságba vetni”. A (rab)szolgaság intézménye Dániában és egész Skandináviában a középkorban végig fennmaradt.

Félszabadok A félszabadok (leti, liti, lati, lassi) helyzetét jellemzi, hogy a rabszolgáktól eltérően, akiknek csak áruk volt, mint más árucikkeké, a félszabadok megölése esetén vérdíjat (blodpenge) kellett fizetni, ami általában a szabad ember vérdíjának fele volt. Ezt azonban nem rokonságuknak, hanem a királynak kellett fizetni. A félszabadok rétege a háborúban legyőzöttekből alakult ki, akiket nem hurcoltak el rabszolgának, hanem meghagyták korábbi lakóhelyén és földjén, adó fizetése és szolgáltatások fejében. Nem költözhettek el, szabadokkal nem köthettek érvényes házasságot, illetve az ebből származó gyermek mindig anyja jogállását örökölte és anyjánál maradt. Ingatlanjaik felett sem rendelkezhettek, de ingóságaik felett igen. A középkori dán királyság idején röghöz kötött paraszti réteget alkottak.

Szabad parasztság A középkori dán (és általában a skandináv) társadalom gerincét a szabad parasztok (latin elnevezésük a kor dokumentumaiban ingenuus) alkották. Egyben ők jelentették az ország haderejének alapját is. A szabad, kisbirtokos parasztok széles rétege az egész középkor folyamán fennmaradt. Rendi képviseleti joguk is volt az országos rendi gyűlésen, ami az óskandináv népgyűlések (thing) gyakorlatából eredt.

A korai középkori Dánia néhány száz nemzetségi (aett) körzetből (herud, többes szám herreder) állt. Ezek a körzetek alkották az óskandináv társadalom alapját is, ezeknek a szinteknek a gyűlésein döntöttek a birói, jogi ügyekben a szokásjog alapján, ezek állították ki a fegyvereseket az uralkodó igényeinek megfelelően. A gyűléseken a szabad, fegyverforgatásra képes férfiak gyűltek össze, nekik volt „szavazati joguk”.

A termőföld ekkoriban általában családi-nemzetségi tulajdonként csak korlátozottan volt elidegeníthető, ehhez az egész családnak nyilvános eljárásban le kellett mondani a jogaikról. Ez a gyakorlat egészen a 13. század végéig fennmaradt.

A dán állam kialakulásakor Kékfogú Harald király az ősi herrederekbol úgynevezett sysslereket szervezett: három herreder alkotott egy hajó felszerelésére szolgáló, egyben katonaállító körzetet. Az itt élő szabad parasztok kötelesek voltak bizonyos számú fegyverest kiállítani és szállításukra hajót felszerelni. Ez volt az úgynevezett Ledung-kötelezettség. Később, a Valdemár-korban a Ledung kezdett átalakulni rendszeres állami adóvá, ami a középkor további részében a korona bevételeinek legnagyobb hányadát adta.

A késő középkorban, a 14-15. század folyamán a szabad parasztság létszáma és szerepe kezdett csökkenni. Az uralkodók a szabadokra kirótt Ledung-kötelezettségek és rendkívüli adók emelésével finanszírozták a hadi kiadásokat. Ez az adó tette lehetővé az új páncélos lovas zsoldos haderő létrehozását, ami egyébként Dániában más európai országokhoz képest későn került sorra (lovagi haderő pedig egyáltalán nem alakult ki).

1300 körül a szabad parasztok birtokolták a földek mintegy 25%-át, a koronáé volt 5%, a többi 70% az egyház és a nemesség tulajdonában volt, ezeken a birtokokon jobbágyok dolgoztak. A 14. század folyamán az egyházi és világi előkelők egyre több korábban szabad paraszti birtokot szereztek meg. A roskildei püspökség 1400 körül például már Sjaelland összes gazdaságának negyedét birtokolta. Számos kisbirtokos lemondani kényszerült tulajdonjogáról, egy-egy nemes fennhatósága alá húzódott, majd földjét évi járadék fejében, mint bérelte. Személyében szabad maradt, de földtulajdon hiányában elveszítette szabad paraszti státusát, és így nem kellett állami adót fizetni; a nemesi földtulajdon ugyanis adómentes volt.

A 13. század második felétől Dániában is egyre jobban éreztette hatását a kis jégkorszaknak is nevezett kedvezőtlen klímaváltozás. Csapadékos, hűvös időszak következett. 1303-ban és 1306-ban a Balti-tenger is befagyott. A terméskimaradások éhínséget okoztak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szabad parasztok lemondjanak földtulajdonukról, így kerülve el az állami adókat. A 14. század közepén jelentkező, majd többször ismétlődő pestisjárvány súlyosbította a helyzetet, aminek a népesség körülbelül harmada, azaz mintegy 250-300 000 ember lett az áldozata. A kevésbé termékeny területeken pusztásodás következett be, de a termékenyebb területek viszonylag gyorsan újra benépesültek. A pusztásodás Skandinávia legtermékenyebb vidékén, Skáne tartományban volt a legcsekélyebb.

Az uralkodók adóbevételei erősen csökkentek a szabad parasztság megfogyatkozása miatt, ezért megpróbálkoztak az előkelőkkel szemben a szabad parasztok pártjára állni, legalábbis, ami az adóalanyok védelmét illeti. Ez általában sok belpolitikai feszültséget generált, de egyéb eredményeket nemigen értek el.

1376-ban Margit királynő fia, Olaf nevében kiadott rendeletében rögzítette a szabad parasztság addigra kialakult helyzetét: eszerint a szabad parasztok a nemesek védelme és fennhatóság alatt álltak, de adóval, robottal és katonáskodással a koronának tartoztak. A nemesek, földesurak haszna abból származott, hogy a parasztok nem értékesíthették szabadon a terményeiket, hanem csak a földesuraikon keresztül (akik főleg a Hanzának adták azt tovább). A királyi adók és a földesúri kizsákmányolás nyomán a szabad parasztság egyre nagyobb része veszítette el földtulajdonát. Személyükben szabadok maradtak, de földet kellett bérelniük a nemesektől, és így könnyen személyi függésbe is sodródhattak. Ebben az esetben a földesúr számára is kellett robotot teljesíteniük, de gyakran még így is jobban jártak, mintha szabad parasztként adóztak volna a királynak.

A 15. század folyamán egyre több helyen került sor a kisebb bérlők röghöz kötésére, és a földesúr bíráskodási jogának bevezetésére fölöttük. A nagyobb földterületeken (15-65 hektár) gazdálkodó bérlők viszont maguk is igénybe vették a bérelt földjükhöz tartozó jobbágyok és zsellérek munkáját.

A paraszti társadalmat azonban mindvégig főleg személyükben szabad emberek alkották, ezért az időnkénti parasztmegmozdulások nem a földesurak, hanem sokkal inkább a korona és az egyház ellen irányultak. Ezek okai lehettek a magas adók, az egyházi tized, de a Hanza kereskedelmi politikája is. 1472-ben például Schleswig nyugati részén azért robbant ki parasztfelkelés, mert a Hanza viszályba keveredett a hollandokkal és emiatt kereskedelmi tilalmat rendelt el. I. Keresztély dán királynak szüksége volt a Hanza támogatására, ezért csatlakozott a Hollandia elleni embargóhoz, megtiltotta az oda irányuló gabona- és marhakivitelt, ami súlyosan érintette a parasztokat.

A nemesség és a hatalom Skandinávia egésze, és benne Dánia mentes maradt a feudum, a feltételekhez kötött birtokadomány rendszerétől, a szűk értelemben vett feudalizmustól, a föld mindig magántulajdonnak számított. Ez azonban távolról sem jelentette azt, hogy mindenki egyforma jogokkal rendelkezett volna. A lovas katonai szolgálatra képes szabadok például mentesültek egy sor különböző adó és kötelezettség alól. Őket idővel kezdték nemesnek tekinteni. Igazi hűbéri, vazallusi viszonyok csak Schleswigben alakultak ki. A nemesség előkelői azonban mindenütt igyekeztek gyarapítani birtokaikat, házassággal, vétellel, szabad parasztok „felajánlásával”, vagy egyszerű hatalmaskodással. A földbirtok azonban önmagában csak gazdagságot jelentett, hatalmi státust nem. A társadalmi hierarchiában elfoglalt hely alapvetően a betöltött tisztségektől függött. Már a korai középkorban létezett az ősi törzsi viszonyokból továbbfejlődő jarl méltóság, amelyhez nagyobb terület igazgatásának feladata járult. A 12. században német mintára a déli határoknál létrejött a hercegi tisztség. Ezt a méltóságot csak a királyi család tagjai tölthették be. A többi országos tisztség közül a marsall és a kancellár számított a legfontosabbnak. A marsall volt a királyság katonai vezetője, a kancellár pedig a kormányzatot vezette. A királyi udvarban az udvarmester volt a legfontosabb személyiség, gyakorlatilag a király helyettese; ő felelt a pénzügyekért, az udvar, a hadsereg, a flotta ellátásáért. Területileg a király által kinevezett nemesek által uralt várak és körzeteik alkották a hatalom szerkezetét. A várparancsnoknak fizetés, jövedelem járt, és gyakran tagja lehetett az országtanácsnak és/vagy a koronatanácsnak is.

Területi szerkezet