A mexikóvárosi Nemzeti Palota (spanyolul: Palacio Nacional, korábban Alkirályi Palota (Palacio Virreinal)) a mexikói kormány és a gazdasági minisztérium székhelye. A műemlék épület, amely az egyik legnagyobb méretű az egész országban, részben turisták számára is látogatható, Mexikóváros történelmi központjának részeként 1987 óta a világörökség része is.
Története A spanyol hódítás előtt Közvetlenül a spanyol hódítás előtt, az 1520-as évek elején a mai palotától nyugatra elterülő Plaza de la Constitución tér környékén az aztékok fővárosának, Tenocstitlannak a legfontosabb templomai emelkedtek, a palota helyén pedig uralkodójuk, II. Moctezuma úgynevezett „új házai” (tecpan) álltak. Ezek között volt olyan (például amelyben maga az uralkodó lakott), amelyiknek 20 kapuja nyílt az utcára, három udvara volt, ezek egyikében pedig szökőkút is működött. Az épület gerendái értékes fákból készültek, a falak egy részét állatbőrök borították, más részüket festményekkel díszítették. Sok tucatnyi szobája között akkora méretű is akadt, amelyben egyes leírások szerint akár 30 lovas ember cañast is játszhatott. Amellett, hogy ez a régi palota lakásként szolgált, több termében az adóként beszolgáltatott terményeket, ruhákat, fegyvereket és kincseket (drágakövek és arany mellett például kvézáltollakat és tengeri kagylókat) is raktározták. A palota mellett kerteket is létesítettek, amelyekben madarakat, vadállatokat (tigriseket, farkasokat, prérifarkasokat és vadmacskákat), valamint medencékben halakat is tartottak.
A gyarmati időszak 1521-ben Hernán Cortés vezetésével a spanyolok elfoglalták, majd rövid időn belül teljesen el is pusztították Tenochtitlant. Cortés 1523-ban rendelte el, hogy Moctezuma régi házainak helyén saját házat építsenek neki. Ezek a „régi házak” a harcok előtt az akkor még Moctezuma oltalma alatt álló konkvisztádorok szálláshelyéül szolgáltak. Miután Cortés háza (indiánok keze munkájával) felépült, néhány hónap elteltével a Moctezuma-féle „új házak” romjai fölé is építtetett egy újabb lakóépületet: ez a mai Nemzeti Palota őse. Tervvázlatát maga Cortés készítette Luis de la Torre és Juan Rodríguez de Salas segítségével. Ez az építkezés azonban már lassabban haladt: az első kő elhelyezése után öt évvel még mindig csak a földszint falai álltak, az oszlopok, boltívek és a belső szobák építése nagyjából ekkor kezdődött el. Cortés azonban hamarosan arra kényszerült, hogy ide költözzön, mivel az első házába a Real Audiencia oidorjai települtek be. Cortés 1547-es halálakor a palotának két szintje és három udvara volt, területe alig több mint a fele volt annak, mint amekkora később lett. 1563. augusztus 16-án a korona 34 ezer castellanóért megvásárolta az új palotát Cortés nehéz pénzügyi helyzetben levő örökösétől, Martín nevű fiától, hogy itt rendezzék be az új-spanyolországi alkirályság székhelyét. Luis de Velasco alkirály Claudio de Arciniega építészt bízta meg azzal, hogy alakítsa át ennek megfelelően a szobákat. Az innentől kezdve alkirályi palotának nevezett épületbe az első alkirály, Gastón de Peralta 1566-ban költözött be. Simon Pereyns flamand festő ekkor készítette el nagy méretű, katonai jeleneteket ábrázoló freskóját, ám ez a mű később megsemmisült. 1571-től pénzverőműhely, 1578-tól pedig börtön is működött az épületkomplexumban: utóbbi számára az északi oldalon újabb építményekkel bővítették. A 16. század végén, amikor már egyre többen kezdték „királyi palotának” nevezni az épületet, az alkirályon kívül benne lakott egyrészt az alkirály családja, személyzete, a védelme alatt álló személyek, valamint a szolgálatában álló funkcionáriusok és katonák, másfelől pedig a Real Audiencia oidorjai és egyéb királyi tisztviselők, mindannyian szintén rokonságukkal együtt.
Az új város, Mexikóváros növekedése a palota körül indult el: mellette hozták létre a mai Plaza de la Constitución teret, amely körül felépítették a legfontosabb épületeket, majd ekörül a központ körül kezdett terjeszkedni a város. A palotában gyakran tartottak fényűző bálokat, táncos esteket, színielőadásokat, sőt, még olyan mulatságok is voltak, amelyek az épületben kezdődtek, de az utcán folytatódtak. Egy ilyen ünnep alkalmával ebben a palotában mutatták be először Sor Juana Inés de la Cruz Amor es más laberinto című művét.
jobbra|bélyegkép|Cristóbal de Villalpando 1695-ös festménye a főtérről, háttérben a félig romos palotával A 17. században áradások és földrengések is kárt tettek a palotában, csakúgy, mint az 1624-es és az 1692-es népfelkelések során történt támadások. (Utóbbi alkalmával indiánok egy csoportja felgyújtotta az épületet, aminek következtében nagy része meg is semmisült.) Az épület ebben a században is két szintes volt, és továbbra is három udvarral (az alkirály udvara, a Real Audiencia udvara és a könyvelők udvara) rendelkezett, emellett viszont tartozott hozzá egy park is. Főhomlokzatának három kapuja volt, a legkisebb (az északi) a börtönhöz tartozott. Ennek közelében volt az 1640 és 1642 között Diego López alkirály rendeletére, Juan Lozano Ximénez de Balbuena felügyeletével épült úgynevezett „alkirályné erkélye”, amely egy mór stílusú, nagyjából 10 méter hosszan elnyúló, a főtér felé néző, körülbelül 2 vara (1,66 méter) magas, zárt tetejű, rácsozattal ellátott erkély volt. Tetejét ólomlemezekkel borították, fából készült padlóját három pajzs és növényi minták díszítették. Tartozott hozzá egy olyan balusztrád is, amelynek oszlopait gyermekek fából készült, aranyozott fából vagy bronzból készült szobrocskái képezték, felső részén pedig kariatidák helyezkedtek el. Ez az erkély is az 1692-es felkelés során semmisült meg.
Az északnyugati sarokban építették fel 1631-ben a tartományi bíróság épületrészét, középen pedig egy kis kiemelkedő részt emeltek, órával. 1628-ban Juan Gómez de Trasmonte építész alakított ki egy szobát az alkirály számára, amelynek tizenkét erkélye a főtérre nézett. Az egész épületegyüttes ekkor már egy teljes tömböt elfoglalt a főtér, valamint az Acequia (ma Corregidora), az Arzobispado (ma Moneda) és a Parque (ma Correo Mayor) utcák között. Carlos de Sigüenza y Góngora leírása szerint az Arzobispado és a Parque utcákra is nyílt egy-egy kapu.
A 18. század nagyrészt az újjáépítésről szólt (a munkálatokat földrengések is nehezítették, például 1711-ben), ennek ellenére nem csak a régi részek újultak meg, hanem újakkal is bővült a palota a század során. Miguel de Constanzó mérnök és José Damián Ortiz építész az épületegyüttes keleti részén épített hozzá egy újabb toldalékot a pénzverőhöz, valamint felállítottak egy pénzöntödét is annak a botanikus kertnek a közepén, amelynek elődje még az azték korból származik, és amelyet Juan Vicente de Güemes y Pacheco alkirály „élesztett újjá” 1791-ben Vicente Cervantes botanikus segítségével. Ebben a kertben, ahova mintegy 1000 növényfajt telepítettek, a Real y Pontificia Universidad de México nevű egyetem tudósai és diákjai is végeztek kutatásokat, és még Spanyolországba is küldtek innen növényeket. A kert később elhanyagolttá vált, csak I. Miksa császár idején kezdték el felújítani: ekkor új sétányok és szökőkutak is épültek. A forradalom kitörése után közel egy évszázadig ismét romlani kezdett a helyzete, majd Ernesto Zedillo elnöksége idején kezdtek el ismét kiemelten foglalkozni vele.
Ugyancsak Güemes y Pacheco volt az, aki kitakaríttatta a palota elhanyagolt folyosóit, fejlesztette benne a világítás rendszerét is, és egy dokumentumtár létesítésével megalapozta a későbbi Nemzeti Levéltár gyűjteményét is.
A függetlenség kivívása után A több mint egy évtizede tartó mexikói függetlenségi háború lezárásaként az Agustín de Iturbide vezette Három Garancia Hadserege 1821. szeptember 27-én vonult be Mexikóvárosba, ahol ünneplő tömegek fogadták. A sereg a palota elé vonult, ahol többek között tűzijátékkal ünnepelték, majd másnap az ideiglenes kormányzati junta 38 tagja a palotában ült össze, hogy hivatalosan is proklamálják a nemzeti függetlenséget. 1822. július 21-én, miután Iturbidét I. Ágoston néven császárrá koronázták, első útja szintén a palotába vezetett, ahol kiállt az erkélyre, és köszöntötte a téren összegyűlt embereket. Az épületet, amely a rövid életű császárság után beköszöntő köztársasági korszaktól nem csak a végrehajtó hatalom (a kormány), hanem az igazságszolgáltatás és a törvényhozás otthonává is vált, ettől az időszaktól kezdve nevezik Nemzeti Palotának. A 19. század során a legtöbb államfő ebben az épületben lakott. A legfelsőbb bíróságot az északi épületrészben helyezték el, 1826-ban pedig elkezdték kiépíteni a Képviselőház otthonát az első emeleten. A Kongresszus 1829. január 1-én költözött be a palotába, és egészen az 1872-es tűzvészig ugyanott működött. Száz évvel később, 1972-ben, Luis Echeverría elnöksége idején elhatározták, hogy eredeti formájában újjáépítik az üléstermet, ám ezt nehezítette, hogy kevés információ állt rendelkezése arról, hogy pontosan hogyan is nézett ki régen, mindössze Pietro Gualdi 1842-ben készült litográfiája nyújtott némi támpontot.
1831-ben elhatározták, hogy elköltöztetik a börtönt a palotából, majd az 1832-ben az elnöki székbe került Antonio López de Santa Anna két év múlva javításokat és szépítéseket eszközölt az elnöki lakosztály belsejében. 1836-ban Miguel Barragán, az ideiglenes elnök ebben az épületben halt meg, majd 1840-ben egy csoport katona támadta meg a palotát azzal a céllal, hogy visszaállítsák a föderális államrendet. Anastasio Bustamante elnököt foglyul ejtették, és 12 napig védték magukat az épületet visszafoglalni szándékozó kormányhű erőkkel szemben. A harcok során az épület több helyen is megsérült, a falakon és az erkélyeken lövöldözések hagytak nyomot, míg a déli torony szinte teljesen megsemmisült. 1847-ben újra támadás érte a palotát: ezúttal a felkelésben részt vevő mérsékelt képviselők egy csoportját és a Nemzeti Gárda tagjait támogató emberek dobálták meg kővel, hogy ezzel nyomatékosítsák Valentín Gómez Farias alelnök lemondását célzó követeléseiket. Ugyanezen év szeptember 14-én észak-amerikai csapatok szállták meg az épületet, ahol felvonták az USA zászlaját is. Az épület a következő hónapokban, amíg az amerikaiak benne tartózkodtak, fosztogatások és sorozatos vandalizmus áldozatává vált.
Nem csak a történelmi események járultak hozzá ahhoz, hogy a palota folyamatosan pusztult, és amikor lehetőség volt rá (gyakori volt a pénzhiány), rendszeres felújításokat is igényelt. A városközpont vizenyős talaja a falak süllyedését okozta, és rendszeresek voltak a földmozgások is. A belső is folyamatosan változott: Lucas Alamán miniszter például elrendelte, hogy az alkirályok 74 arcképét, a VII. Ferdinánd spanyol királyt és feleségét ábrázoló festményeket, az V. Fülöpről készült bronzszobrot, valamint az egykori pénzverdéből származó érméket távolítsák el az épületből, és helyezzék át a nemzeti múzeumba, Santa Anna elnök pedig megnyitotta a gazdagon díszített belsővel rendelkező nagykövetek szalonját. Ugyanő helyeztetett el az elnöki irodában egy háromrészes festménysorozatot I. Napóleon életéről, és tíz másikat Napóleon csatáiról a fogadóteremben. Amikor José Joaquín de Herrera került az elnöki székbe, azt tervezte, hogy ezeket a képeket lecseréli a mexikói függetlenségi háborúval és annak hőseivel kapcsolatos alkotásokra, de az amerikai invázió megakasztotta ezt a tervet. Mariano Arista elnöksége idején, 1851 és 1852 között hajtották végre az évszázad legnagyobb felújítását az épület északi részén: újjáépítettek több itteni udvart (ezeket később Mariano-udvaroknak nevezték el), készült egy, a másik kettőhöz hasonló nagy kapu, postahivatalt nyitottak, és szobákat hoztak létre katonák és tisztek számára.
jobbra|bélyegkép|A kongresszusi terem