A The Game a brit Queen rockegyüttes nyolcadik stúdióalbuma. 1980. június 30-án jelent meg, a producerei az együttes tagjai és Reinhold Mack voltak. A felvételek során számukra addig ismeretlen helyen és környezetben, a müncheni Musicland Studiosban dolgoztak. Az együttes korábbi korszakának aprólékosan kidolgozott albumai után Mack új munkamódszerével rendkívül gyorsan haladtak a felvételek, bár még így is több hónapig eltartottak, mert rengeteg időt töltöttek el a müncheni éjszakai klubokban. Az új munkamódszer bevezetése nem volt konfliktusmentes, de egy nagyon termékeny időszak után negyven dalból választották ki azt a tízet, amely az albumra került.
A változás a dalok stílusában is érződött, egy részük a „kevesebb több” elvét figyelembe véve az együttestől szokatlanul visszafogott volt, a gitárhangzás visszaszorult, a ritmusszekció pedig előtérbe került. Minden addigi lemezüknél sokszínűbb volt, hiszen tartalmazta az együttesre jellemző drámai, túlprodukált dalokat, ugyanakkor a funk-rock és R&B jellegű dalaival jól idomult az akkoriban divatos klubkultúrához is.
Két nagyon sikeres kislemez jelent meg róla, a „Crazy Little Thing Called Love” és az „Another One Bites the Dust”, mindkettő az első helyre került az amerikai slágerlistán. Maga az album vegyes fogadtatásban részesült, de világszerte jelentős kereskedelmi siker volt, Angliában és Amerikában is az első helyre jutott az eladási listán. Csak Amerikában több mint négymillió példányban kelt el, összességében az együttes egyik legnagyobb példányszámban eladott lemeze lett. Az „Another One Bites the Dust” sikere példátlan volt az együttes történetében, jól szerepelt az amerikai R&B, Dance és Black Singles slágerlistákon is. Két Grammy-díj jelölést kapott: az „év producere” kategóriában, és az „Another One Bites the Dust” a „legjobb vokális rockzenekar” kategóriában, de egyiket sem nyerték meg.
Háttér
Az 1970-es évek közepétől kezdve az együttes visszavett az albumaikat addig jellemző zenei túlzásokból, a News of the World nyersebb, spontánabb dalokat tartalmazott. Az 1978-as Jazz album készítésekor azonban visszatértek Roy Thomas Baker producer személyéhez, és egy újabb sokszínű, kissé túlprodukált lemezt alkottak meg. Az albumot meglehetősen negatívan fogadta a sajtó, mind a zenéje, mind a kiadását övező furcsa, botrányos reklámfogások miatt. Az 1979-es Live Killers album ugyancsak hideg fogadtatásra talált, még az együttes tagjai sem voltak elégedettek vele, mert nagy volt a zaj a felvételen – a vevők pedig kifogásolták, hogy rajta van a „Bohemian Rhapsody”, holott annak egy részét nem is élőben adták elő a koncerteken. E rossz időszak után az együttes úgy érezte, hogy a következő albumuknak „igazán nagyot kell szólnia.”
Akkoriban az angol adóterhek akkora veszteséget jelentettek az együttesek számára, hogy sokan – így a Queen is – külföldön vették fel az albumaikat, mert ha egy évből meghatározott napot külföldön töltöttek, mentesültek az adók egy részétől. Így 1978-ban a Jazz albumot a montreux-i Mountain Studiosban, és részben Nizzában vették fel. Később minden albumukat részben vagy egészben külföldön vették fel.
Felvételek
1979 júniusában az együttes a Giorgio Moroder tulajdonában lévő müncheni Musicland Studiosba érkezett. Egyáltalán nem tervezték, hogy egy albumot akarnának felvenni, egyszerűen csak néhány ötletükön akartak dolgozni. „A Jazz után úgy éreztük, hogy új területre kell érkeznünk” – mondta May. „Megkérdeztük a Musiclandet, és ők Macket ajánlották.” Reinhold Mack német producer akkoriban éppen Los Angeleben dolgozott Gary Moore-ral, amikor érkezett egy ajánlat, hogy dolgozzon a Queennel. Mivel hiába telefonált a Musiclandbe, ott semmit sem tudtak erről, hirtelen elhatározással visszarepült Németországba. A stúdióban rengeteg dobozt, repülős bőröndöt és erősítőt talált, és az együttes három tagját: Mercuryt, Deacont és Taylort. Mercury azt mondta neki, hogy van pár ötlete, amelyen dolgozni akar, de kezdjenek hozzá, mielőtt May megérkezik. Ekkor mutatta meg Macknek a „Crazy Little Thing Called Love” kezdő akkordjait, amelyet épp csak órákkal azelőtt talált ki, miután megérkezett Münchenbe Peter Hince-szel, az együttes roadjával, és megszálltak a Hilton szállodában. Azt mondta, hogy fel akarja venni ezt az egyszerű számot, mielőtt May megérkezik, és teletömi az óriási gitárszólóival. Nagyon gyorsan felvették az alapokat, Deacon és Taylor támogatása mellett Mercury énekelt és ritmusgitározott. Mind az egyszerű, párakkordos dal, mind a sebes munkamódszer újdonság volt az együttes számára. Amikor May is megérkezett, ahogy Mercury előre megjósolta, nem túlzottan tetszett neki a végeredmény.
Ezek a felvételek jól megmutatták a Queen korábbi stílusa, és Mack munkamódszere közti különbséget. Amíg az együttes lassan és aprólékosan dolgozott, addig Mack erőssége a gyors, határozott tempó volt. „A Queen nagyon lassan dolgozott” – mondta erről Mack. „Hogy mennyire lassan, arra csak később jöttem rá igazán. Az volt a tervem, hogy ezt megváltoztatom, mert így állandóan megakadtak.” Az együttes azelőtt egy hangszerelést egymás után több tucatszor is felvett, hogy végül a legtökéletesebbet használja fel. Ennek tükrében amikor Mack közreműködésével fél nap alatt felvettek egy komplett hangszerelést, mindannyian csodálkoztak, milyen gyorsan végeztek. Ha megakadtak, akkor Mack rögtön kiszerkesztette a problémás részt, vagy átugortak rajta a haladás érdekében. Ahogyan azt a „Crazy Little Thing Called Love” felvételei mutatták, Mercurynak könnyen ment az együttműködés a producerrel, míg May a régi aprólékos módszer híve volt. Mack ezt mondta erről: „Két dalszerző típus volt: Fred és Brian. Fred az egyszerű típus. Egy rugóra járt az agyunk, és képes volt tizenöt-húsz perc alatt valami egészen briliáns dolgot létrehozni. Brian a másik végpont volt, ha jött egy jó ötlete, rögtön elveszett a legjelentéktelenebb részletekben. Amikor ez a két különböző személyiség együtt dolgozott, rendkívül nehéz volt az előrehaladásra fókuszálni.”
Macknek rá kellett jönnie, hogy a stúdiómunka területén az együttes le van maradva az akkori modern módszerektől. Kis türelemmel rászoktatta a tagokat az újabb szokásokra, például hogy ének közben fülhallgatóval figyeljék és kontrollálják magukat, vagy hogy ne egy szétrongyolódott szalagú, ócska kazettát használjanak a szerkesztéshez, és hogy ne koptassák szét a mágnesszalagot. Sok konfliktus zajlott Mack és May között, mert a gitáros a saját megszokott módján szerette volna felvenni a gitárszólókat, míg Mack minden alkalommal kifejtette, hogy neki más ötletei vannak. Végül a legtöbb esetben a kompromisszumos megoldást választották. Mayhez hasonlóan gyakran Taylor is elégedetlen volt, amiért a modernebb hangzású dalokban monoton, hurokszerű dobhangzást kellett produkálnia, hiszen ő ízlése szerint a nagy formátumú, John Bonham-szerű dinamikus dobjátékot szerette. Mint minden felvételükkor, itt is rengeteget vitatkoztak egymással, a nézeteltérések gyakran odáig fajultak, hogy May dühösen azt mondta, elhagyja az együttest – de ezek a fellángolások csak pár napig tartottak. Javarészt a zenén vesztek össze, örökös probléma volt, hogy melyik dalok kerüljenek a lemezre és a kislemezekre, valamint számos nézeteltérés forrása volt May túlzott perfekcionizmusa. Mivel az együttes gyakran nehézkesen tudott közös nevezőre jutni, Mack volt a gyors döntéshozó a felvételeknél.
thumb|right|A „Crazy Little Thing Called Love” kislemez borítójaA következő pár hónapban még három dalon dolgoztak a stúdióban, mindenféle időhatár nélkül, bár készen arra, hogy ha a felvett anyag elég jó, megjelenjen albumon; ezek voltak a „Coming Soon”, a „Save Me” és a „Sail Away Sweet Sister”. Ellentétben a korábbi albumok felvételeitől, ezúttal nem voltak félkész dalok, csupán néhány ötlet, a dalírás pedig teljes egészében a stúdióban zajlott.Szeptemberben a munkát Taylor szakította meg, aki nyaralni ment Saint Tropez-be a kisfiával. Mercuryt felkérte Wayne Ealing, hogy a királyi balett-társulattal közösen adjanak elő egy koreográfiát a Queen zenéjére. A jótékonysági előadás bevételeit a fogyatékos gyermekek javára ajánlották fel. Az EMI bízva a minőségében, 1979 októberében kiadta a „Crazy Little Thing Called Love” kislemezt, amely gyors sikert aratott a slágerlistákon. A dalhoz készült videóklipben az együttes egy merőben új kiállása volt látható: mindannyian rövidre vágatták a hajukat (még May is rövidebbre), és az 1950-es éveket idéző bőrruhákban pózoltak. Az új stílust Mercury vezette be, miután meglátogatott néhány müncheni bárt. 1979 novembere és decembere között 20 állomásos angliai koncertturnéra indultak, amelynek során – szakítva az elmúlt évek gigantikus stadionturnéival – újra visszatértek a kis és közepes férőhelyű előadótermekbe, hogy közvetlenebb legyen a kapcsolatuk a közönséggel. A turnét Crazy Tour címen reklámozták, de nem az új kislemez miatt, hanem mert „őrültség volt, hogy ezt csináltuk, ahelyett, hogy lenyomtunk volna pár koncertet a Wembley-ben.” A turné utolsó előadása december 26-án Paul McCartney meghívására a kambodzsai háborús áldozatok megsegítésére szervezett koncertsorozat első koncertje volt.
1980 februárjában visszatértek a stúdióba, hogy a sikeres kislemezt követően felvegyenek és kiadjanak egy teljes albumot. Az felvételek nagyon termékenyek voltak, összesen negyven elkészült dal közül választották ki végül azt a tízet, amelyik az albumra került. Bár eleinte azt gondolták, hogy ha külföldön, új helyen dolgoznak, akkor az otthoni munka zavaró hatásai elmaradnak, később kiderült, hogy Münchenben több volt a zavaró tényező, mint gondolták. „A problémák akkor kezdődtek, amikor valaki azt mondta: igyunk meg egy italt a stúdió után” – mondta May. A mindennapos rutin részévé vált, hogy a felvételek után a müncheni éjszakában mulattak, Mercury és kísérete a melegbárokat látogatta, míg az együttes többi tagja, és a kíséretük, valamint Mack rendszeresen a Sugar Shack nevű diszkóba mentek.
Kompozíció
Szöveg
Ha nem is voltak egyformán kreatívak, az együttesben mind a négy tag írt dalokat, és általában külön dolgoztak a szerzeményeiken. Gyakran segítettek be egymásnak, de végső soron azt jelölték szerzőnek, akitől a szöveg alapötlete jött. A „Play the Game” Mercury egykori szeretőjéhez, Tony Bastinhoz íródott, akivel akkoriban ért véget a kapcsolata. A „Dragon Attack” szövegét May írta, a jelentése nem tisztázott, de vélemények szerint a droghasználatról szól. Megemlíti benne Macket és a Sugar Shacket is. Deacon „Another One Bites the Dust”-ja eredetileg egymásra lövöldöző cowboyokról szólt volna, de a modern hangzás miatt – Mercury segítségével – inkább gengsztertörténetté írta át. Deacon „Need Your Loving Tonight”-ja és Mercury „Crazy Little Thing Called Love”-ja vidám szerelmes dalok.
Taylor „Rock It”-jét a dobos sokszor visszatérő témája, a rock and roll életmód szeretetét inspirálta. Mercurytól a meghökkentő című „Don’t Try Suicide” (ne légy öngyilkos) az öngyilkosságról beszél humoros formában, és egyes értelmezések szerint ugyancsak Mercury egy régebbi szeretőjéről szól. Taylor szerint nem szabad komolyan venni, prózaként, és az albumból kiragadva értelmezni a szövegét. A „Sail Away Sweet Sister” May megrendítő üzenete meg nem született leánytestvéréhez.A „Coming Soon” Taylortól eredetileg ellenreklám-szerű elképzelésnek indult, végül mégis egy konvencionális, modern popdal lett, mert, ahogy Taylor cinikusan nyilatkozta: „nem állt szándékomban megmenteni a világot egy dallal.” May a „Save Me”-t egy ismerőséről írta, „aki egy rossz korszakon ment akkoriban keresztül. Valakiről, akinek a kapcsolata teljesen elcsesződött.”
Zene