bélyegkép|Tűzlándzsa rajza egy kínai könyvben; Huolongjing (Tűzfegyverek képes kézikönyve, Kína, 14. század). A tűzlándzsa, kínaiul egy nagyon korai, lőporral működő eszköz, amit a 10. században Kínában a Csin–Szung háborúk idején használtak először lőfegyverként. Az első tűzlándzsák olyan hajítófegyverek, amelyeknél egy kínai lándzsára () egy lőporral és lövedékekkel (apró kövekkel, kagylókkal) töltött bambuszcsövet erősítettek. Az addig többnyire tűzijáték-készítésre használt lőporral töltött bambuszcsöveknek a lándzsára szerelésével legelső bevetéseikkor csak lélektani hatást értek el, súlyosabb sérüléseket még nem okoztak. Kezdetben kiegészítő fegyverként használták legtöbbször, a támadás indításakor, vagy a közelharc kezdetekor az ellenség soraiban rémületet keltett a tüzet, apró, csípős lövedékeket és füstöt okádó fegyver; a zavarodottság kihasználásával megszerezhették a kezdeti előnyt rögtön a csata elején, aztán a lándzsával – mint fő fegyverrel – folytathatták a küzdelmet a katonák.
A puskapor fejlesztésével a robbanás ereje is megnőtt, ezzel a betöltött kőtörmelék, porcelándarabok vagy fémdarabok sebessége és átütőereje is nagyobb lett, az okozott sérülések is komolyabbak lettek; a lőpor és a lövedékek összetételének és keverékének változtatásával különböző hatásokat értek el (egyes feljegyzések szerint görögtüzet is használtak benne), ezeket a változatokat az újkori lángszórók és sörétes puskák őseinek tekinthetjük, de a hatótávolságuk nagyon rövid még ekkor (3 méter vagy kevesebb) és csak egy, esetleg két lövést tudtak leadni velük. Később a tűzlándzsák csövei nagyobbak, erősebbek és súlyosabbak lettek, ezeket már nem lehetett közelharcban megfelelően forgatni, lándzsaként harcolni velük, ezért a lándzsahegyet el is hagyták, az így létrejött fegyvereket tekinthetjük egyfajta elő-tűzfegyvereknek, a kézi ágyú, valamint az összes kézi lőfegyver elődjének, illetve ősének. Azokat a nagy tűzlándzsákat, amiket már egy, vagy akár két ember sem bírt el, nem tudták kezelni és harcban kézzel forgatni, földhányásokra, várfalakra fektettek, majd talicskákra szereltek; ezeket tekinthetjük elő-ágyúnak, azok korai változatainak. A városok védelmében is már a korai időktől nagy szerepet játszottak a falakra sorba fektetett tűzlándzsák, a kínai védők harcászati és lélektani előnyhöz jutottak, amikor hangos robbanások kíséretében lőttek a támadókra.
Leírása
Az első tűzlándzsák (a „li hua ch'iang”, vagyis a „körtevirág” lándzsa) Kínában jelentek meg a 10. században. Korai formái nagyon egyszerű felépítésüek, egy hátulján bedugaszolt csövet -általában bambuszt-, megtöltenek puskaporral, beledugnak egy lassú égésű kanócot (ez az összeállítás olyan, mint egy tűzijáték), rákötöznek egy lándzsára, vagy valami hasonló másfajta, lándzsa-szerű, fanyelű hosszú szúrófegyverre (rúdra). Ha a lőpor lángra lobbant a kanóctól, akkor a cső elején hosszú lángcsóva és szikraeső tör elő. A hatás és a sérülések növelésére a lőporhoz egyéb anyagokat, mérgeket és „lövedékeket” kevertek; ezek például kavicsok, kőtörmelék, kagylózúzalék, később vasdarabok, vagy ólomgolyók, kerámiaszilánkok is lehettek. Tüzeléskor az égő puskaporral együtt, nagy lánggal és hanggal ezek a belekevert darabok is kirepültek. A kezdetleges tűzfegyvernek csak néhány méternyi a hatótávolsága, ezért közelharcban használták azokat. 1260-ra kialakultak már a legkülönbözőbb változatok, az egyszerűbbeket paraszti lázadók, a fejlettebeket a Szung csapatok használták; lovassági bevetését pedig 1276-ban Yangchow ostrománál jegyzik fel, néha állványokra is szerelték, várfalak, városok megvédésében is szerepet játszott egészen a Ming-korszak végéig.
A fémből készült tűzlándzsacsövek a 13. század közepe körül jelentek meg, de hamarosan önállóan, a lándzsától függetlenül kezdték használni ezeket a lőfegyvereket. A lándzsától elválasztott, függetlenített fémcső 'kitörő' (tűzvető, tűzhányó) néven vált ismertté és ez lett a kézi ágyú előfutára, valamint a változataival együtt kulcsfontosságú szerepet játszott az összes későbbi tűzfegyver kifejlesztésében.
Története bélyegkép|Egy lovag tűzlándzsával, 1396 körül. A tűzlándzsákról a legelső bizonyított feljegyzés Kínában i. sz. 950 körül jelent meg, de később egy katonai műben is szerepelt, az 1044-es kiadású írásban, a Wujing Zongyao (A katonai tudományok összefoglalója) című könyvben is megemlítették a tűzlándzsákat. Egyes források szerint a tömeges használatuk valójában a Szung-dinasztia uralkodásának első felében kezdődött (a késő tizenegyedik században), bevetésükkel jobban ellent tudtak állni a területükre betörő különböző északi népek nyomásának. A fegyverrel könnyen lehetett a város falaira felmászni akaró ellenséget visszaverni, de segített védeni a várost akkor is, ha az ellenség már áttörte a külső védelmet, a beözönlő ellenségre tűzesőt zúdítva visszaszorították, vagy kiűzték őket a pajzsos tűzfalat használó egységek. Azonban harcászati leírást, a harc közbeni használatról feljegyzést csak jóval később, 1132-ben olvashatunk a tüzlándzsákról, amikor Szung csapatok bevetik ezeket De'an ostrománál (a mai Anlu, Hubei területén), és amikor tűzlándzsás elitcsapatokat vetettek be a Csin hadak ellen. A kínai feltalálók és hadvezérek belátták a fegyverben rejlő további lehetőségeket és gyorsan megjelentek a tűzlándzsa újabb változatai, amelyek már újrahasználható papír, vagy fém csőböl készültek. Az egyik a sokféle tűzlándzsa fejlesztés közül ólom lövedékeket lőtt ki, mint azt a Huolongjing, 14. századi könyv képein is látható. A tizedik századi könyvek képei és ábrái már bemutatják a harcban használt lángszórókat. Az egyszerű tervezésű felépítés és az alacsony gyártási költség miatt gyakran használták lázadó parasztok is ezt a fegyvert. 1260-ig (késői Szung-dinasztia) sokféle változatot és felhasználási módot fejlesztettek ki. A lovasság is használta a fegyvert, az első feljegyzés a bevetéséről Yangzhou központjában 1276-ból származik. A tűzlándzsákat a Ming-korszak végéig (11. századtól a 17. századig) használták, amikor a nyugati tűzfegyverek léptek a helyükre.
A lőpor, a cső (bambusz és fém) és a lövedék ilyen összeállítású használata lőfegyverként a meghatározó lépés az első tűzfegyverek kifejlesztésében. Ez a találmány Kínából először a muzulmán világba került, majd két irányból Nyugatra. Valószínűleg a Selyemúton vagy a tatárjárás idején érkezik közép-Európábaba a XIII. század első felében, a muzulmán világ pireneusi terjeszkedésekor pedig a spanyolokhoz. A késő középkor tűzfegyverei mind ebből a találmányból fognak megszületni.
A fejlesztések időrendben 1163-ban tűzlándzsákat szereltek harci szekerekre, amiknek kínai neve „a te kívánságszekered”; a mozgatható tűzbombákat vető hajítógépek védelmére használták ezeket. A késő 1100-as években már összetört porcelán szilánkjait, valamint kis vasgolyókat is kevertek a puskaporhoz a cső betöltése előtt. Ebben az időszakban a tűzlándzsák hegyét már gyakran el is hagyták és kizárólag a fegyver tűzerejét használták. 1232-től a Csin seregek is használtak tűzlándzsákat, de fejlesztettek rajta: az újrafelhasználható csövet erős, vastag és tartós papírból készítették. A Csin uralkodóház története című kínai feljegyzések szerint ezek a papírcsővel szerelt tűzlándzsák nagyjából három méteresek lehettek:
A Csin dinasztia területeire betörő mongol katonák egyáltalán nem tartottak a kínaiak fegyvereitől, a tűzlándzsáiktól viszont nagyon féltek. A Csin katonák nemcsak városaik és váraik védelmében használták a tűzlándzsáikat, hanem nyílt küzdelemben is, például egy 450 fős tűzlándzsás csapat egy egész mongol tábort legyőzött és megfutamított. 1259-ban egy golyót töltöttek a csőbe vatta fojtással és ezt lőtte ki a tűzlándzsa, így ez az első puskaporral kilőtt golyó (lövedék) a történelmi feljegyzések szerint. 1276-tól a tűzlándzsákat már fémcsővel gyártják. A fémcsövű tűzlándzsák csöveit a 13. század közepétől önállóan, a lándzsától függetlenül kezdték használni. A függetlenített fémcsövet 'kitörőnek' (tűzvető, tűzhányó) nevezték és ez vált a kézi ágyú előfutárává. 1280 körül a Közel-Keleten megjelennek a tűzlándzsák. 1396-tól európai lovagok tűzlándzsákat használtak, mint lovassági fegyvert. Feljegyzések szerint legutoljára Európában Bristol ostrománál 1643-ban használtak tűzlándzsákat.
Képgaléria Különböző tűzfegyverek rajzai, „kínai virágnyelvű” megnevezései és működésük leírása kínai harcászati könyvekben.
Jegyzetek
Fordítás
Források
.
.
.
.
. . .
. Hadden, R. Lee. 2005. "Confederate Boys and Peter Monkeys." Armchair General. January 2005. Adapted from a talk given to the Geological Society of America on March 25, 2004.
. .
. .
.
.
.
. .
. .
.
Schmidtchen, Volker (1977a), "Riesengeschütze des 15. Jahrhunderts. Technische Höchstleistungen ihrer Zeit", Technikgeschichte 44 (2): 153–173 (153–157) Schmidtchen, Volker (1977b), "Riesengeschütze des 15. Jahrhunderts. Technische Höchstleistungen ihrer Zeit", Technikgeschichte 44 (3): 213–237 (226–228) . .
.
Egy kis ismertető a tűzlándzsáról A középkori Kínai hadsereg, 1260-1520 (Men-at-arms S.) által Chris J. Társaik. A kínai ostrom hadviselés: Régi tüzérségi- és ostromgépek
Lásd még Kanócos lakat és kanócos fegyver Kovás lakat és kovás fegyver Kerekes lakat Ütőkakasos lakat Miquelet Doglock Csappantyús fegyverek Gyutacsos fegyverek
Angol oldalak A korai korszerű hadviselés Műszaki tudomány és gyártási eljárások a Szung-dinasztia idején Jiao Yu, egy kínai katonatiszt, filozófus és író Huolongjing (Tűzfegyverek képes kézikönyve, Kína, 14. század)
Kategória:Puskák Kategória:Kínai találmányok