A zenetörténet a zene múltjával foglalkozó tudományág, amely a zenetudománynak, és egyúttal a történettudománynak is egy ága. A zenetörténet hagyományosan az európai (és a 19. századtól az amerikai) egyházi és világi komolyzene történetével foglalkozik. A vele párhuzamosan létező népzene, a 20. században kialakult dzsessz, popzene és filmzene történetét nem szokták tárgyalni a kézikönyvek. Az Európán kívüli világ egyes kultúrájában is kialakultak az európai komolyzenéhez hasonló szabályozott zenefajták, így bizonyos értelemben lehet beszélni Európán kívüli műzenéről (klasszikus muszlim zenéről, klasszikus indiai zenéről, klasszikus kínai zenéről, klasszikus afrikai zenéről).A zene könyve, i. m., 80–90. o. Bővebb irodalom a témakörről: Kárpáti János: Kelet zenéje, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1981, Utóbbiakat általában nem szokták tárgyalni a zenetörténeti kézikönyvek, és – gyakorlatukat követve – ez a szócikk sem.
Az európai klasszikus zenében a magyar zeneszerzők közül elsősorban három személy: a nagyrészt külföldön működő Liszt Ferenc (1811–1886), Bartók Béla (1881–1945), és Kodály Zoltán (1882–1967) tett szert nagyobb hírnévre. Ettől függetlenül azonban a magyar klasszikus zenének is hosszú története, nevezetes alkotói vannak, akikkel részletesebben a Magyar klasszikus zene szócikk foglalkozik.
Korszakai Ahogy más művészeti ágak történetét különböző jellemzőik alapján korszakokra osztják, úgy a komolyzene történetét is – azonban ennek korszakai nem teljesen esnek egybe más művészeti ágak korszakaival. Hagyományosan a következő korszakolás ismert:
+Történelmi korszakZenetörténeti korszakAlkorszak / StílusirányzatokAz alkorszakok határainak kijelölésében kisebb-nagyobb eltérések lehetnek különböző forrásoknál.IdejeA korszakok határainak kijelölésében kisebb-nagyobb eltérések lehetnek különböző forrásoknál.Néhány nevezetesebb alkotó Ó k o r Ó K O R IE U R Ó P A I Z E N E(Egymást követő alkorszakokkal.) ókori görög zene (Kr. e. VI. sz.–Kr. e. I. sz.) ókori római zene (Kr. e. I. sz.–Kr. u. V. sz.) Kr. e. VI. század – Kr. u. V. század – K ö z é p k o r K Ö Z É P K O R IE U R Ó P A I Z E N E(Egymást követő alkorszakokkal.) a középkori egyszólamú zene kora (600–1150) a középkori korai többszólamú zene kora (1150–1300) a középkori többszólamú zene virágkora (1300–1450) Kr. u. VI. század – 1450 körül Vitry, Machaut, Landini Ú j k o r R E N E S Z Á N S Z Z E N E(Egymást követő alkorszakokkal.) korai reneszánsz zene (1450–1470) a reneszánsz zene virágkora (1470–1530) késő reneszánsz zene (1530–1600) 1450 körül – 1600 körül Palestrina, Lassus, Wilbye, Gesualdo</center> B A R O K K Z E N E(Egymást követő alkorszakokkal.) korai barokk zene (1600–1630) a barokk zene virágkora (1630–1700) késő barokk zene (1680–1750) 1600 körül – 1750 körül Monteverdi, Schütz, Lully, Purcell, Vivaldi, Telemann, Rameau, Bach, Händel K L A S S Z I C I S T A Z E N E(Egymást követő alkorszakokkal.) korai klasszicista zene (1750–1770) a klasszicista zene virágkora (1770–1820) 1750 körül – 1820 körül Gluck, Haydn, Mozart, Clementi, Cherubini, Beethoven, Schubert R O M A N T I K U S Z E N E(Egymást követő alkorszakokkal.) korai romantikus zene (1820–1840) a romantikus zene virágkora (1840–1880) késő romantikus zene (1880–1900) 1820 körül – 1900 körül Mendelssohn, Berlioz, Chopin, Liszt Ferenc, Schumann, Wagner, Brahms, Verdi, Bruckner, Csajkovszkij, Smetana, Dvořák L e g ú j a b b k o r 2 0 – 2 1 . S Z Á Z A D IK O M O L Y Z E N E(Nincs egységes stílusa, több zenei irányzat él egymás mellett.) késő romantikus zene (1900–, tovább él) neoklasszicista zene (1920–) verista zene (1900–) impresszionista zene (1900–1920) expresszionista zene (1900–1920) folklorista zene (1900–) „A hatok” zenéje (1920–) szeriális zene (dodekafon zene, második bécsi iskola, 1920–) konkrét zene és elektronikus zene (1950–) aleatorikus zene (1950–) minimalista zene (1960–) bruitista zene 1900 körül – napjaink Mahler, Strauss, Puccini, Debussy, Sibelius, Elgar, Vaughan Williams, Holst, Sztravinszkij, Respighi, Szkrjabin, Schönberg, Prokofjev, Sosztakovics, Hacsaturján, Honegger, Hindemith, Orff, „A hatok”, Messiaen, Cage, Britten, Copland, Stockhausen, Riley, Glass, Penderecki, Pärt
Az újkori zenei korszakokat az alábbi ábra mutatja be vázlatosan:
A jelentősebbnek minősített klasszikus zeneszerzőket pedig ez: megjegyzés: az ábra a 20. századi zeneszerzőket (kivéve a késő romantikusokat és a minimalistákat) az „avantgárd” (koraiak) és a „modern” (későbbiek) kategóriába sorolja a szócikk felosztásától függetlenül.
Ókori zene (Kr. e. VI. sz. – Kr. u. V. sz.) A zene eredete nem ismert. Kialakulására különböző elméletek születettek: Rousseau szerint az emelt hangú beszédből, Darwin szerint az állathangok utánzásából, de született olyan ötlet is, miszerint a munkaritmusból fejlődött ki. Az bizonyos, hogy a nagy ókori kultúráknak (Egyiptom, Mezopotámia, India, Kína) mindenképpen volt már rá jellemző saját zenéje, de hagyományos értelemben vett komoly zeneelmélet elsősorban az ókori görögöknél jelent meg. A matematikusként is ismert Püthagorasz (Kr. e. 570–495) már megkülönböztette a hangközök hosszát és arányát, majd a Kr. e. IV. században megjelent a hangjegyírás is, amelyről mintegy 40 töredékes felirat tanúskodik. A rómaiak átvették a görög zeneelméletet, és a késő ókori Boethius (480–524) írásai révén ezek hatottak a középkorban is. Természetesen – ahogy a későbbi korszakokban, úgy ebben az időben is – az elméleti alapokkal rendelkező komolyzene mellett a görögöknél és rómaiaknál is élt az ilyenekkel nem rendelkező népi/szórakoztató zene.Neil Ardley – Dave Arthur – Dave Gelly – Susan Sturrock: A zene könyve, Zenemű Kiadó, Budapest, 1983 , 18–19. o.
Középkori zene (Kr. u. VI. sz. – 1450 körül)
A középkori komolyzene elsősorban a keresztény egyházon belül fejlődött tovább, hiszen a népvándorlás hullámaiban az írni-olvasni tudás fokozatosan visszafejlődött, és az antik kultúra eredményeit a műveltebb papok, szerzetesek kutathatták, illetve az ugyancsak ókori eredetű hét szabad művészet musica ágában oktathatták. Mindenképpen már a középkori egyházi műveltség újítása volt a VII. században bevezetett neumák használata, amely hangok/hangcsoportok jeleiként a dallam fel/lemenését jelezték. A XI. században Arezzói Guidó (991–1050) kifejlesztette a szolmizációt, majd a XII. században elterjedt a polifónia is. Ezt a korai polifóniát Ars antiqua-nak („Régi művészet”) nevezték a későbbi zenetudósok, míg az egyházi polifónia XIV. századi virágkorát Ars nova („Új művészet”) névvel illették. A korszakból már több egyházi zeneszerző neve ismert, így Philippe de Vitry (1291–1361), Guillaume de Machaut (1300–1377), Francesco Landini (1325–1397). Az egyházi zene újításait fokozatosan átvette a középkor második felének világi zenéje, és saját elemekkel kiegészítve használta a vándormuzsikusok (trubadúrok, minnesängerek) művészetén keresztül.A zene könyve, i. m., 22–30. o.Judy Tatchell: Bevezetés a zene világába – Hangszerek, zeneszerzők, kottaolvasás, tudomány (Usborne-könyvek), ford. Tausz Katalin, Novotrade Kiadó, Budapest, 1991 , 16. o.
<center>Arezzo-i Guidó</center><center>Machaut</center><center>Landini</center>
Reneszánsz zene (1450 körül – 1600 körül)
A középkor végére, a XV. század második felére népszerűvé vált a kóruspolifónia, majd a polifón mise használata. Elterjedt a 8 hangsoros zene, illetve a billentyűs hangszerek. A zenetörténetben beszélni korai, úgynevezett Északi reneszánsz zenéről, amely az angol, francia, és német szerzők virágkorának tekinthető (angol: John Dunstable [1380–1453], francia: Guillaume Dufay [1400–1474], flamand: Johannes Ockeghem [1410–1497], Josquin des Prez [1450–1521]), míg a későbbi Déli reneszánsz Itália központú volt. Utóbbinak nevezetes zeneszerzői voltak: az olasz Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525–1594), a flamand Orlande de Lassus (1532–1594), a spanyol Tomás Luis de Victoria (1548–1611), és az angol William Byrd (1543–1623). Új műfaj volt a madrigál, ezt elsősorban az angol Thomas Weelkes (1576–1623), John Wilbye (1574–1638), és az olasz Carlo Gesualdo (1566–1613) művelte.Marcus Weeks: Zene (Műértő-sorozat), ford. Petrányi Judit, Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 2005 , 24–27. o.Tatchell, i. m., 17. o.
<center>Ockeghem</center><center>des Prez</center><center>Palestrina</center><center>Lassus</center><center>Byrd</center><center>Gesualdo</center>
A korszak egyéb, kevésbé híres zeneszerzői voltak: Angolok: William Haute (c.1430–1497), Walter Lambe (c.1450–c.1504), Robert Fayrfax (1464–1521), John Redford (c.1486–1547), Nicholas Ludford (c.1490–1557), Thomas Tallis (c.1505–1585), Anthony Holborne (c.1545–1602), John Dowland (1563–1626), Giles Farnaby (c.1563–1640), William Leighton (c.1565–1622), Thomas Campion (1567–1620), Philip Rosseter (1568–1623). Németek: Caspar Othmayr (1515–1553), Hans Leo Hassler (1564–1612). Franciák: Gilles Binchois (c. 1400–1460), Loÿset Compère (c.1445–1518), Pierre de La Rue (c.1452–1518), Jean Mouton (c.1459–1522), Antoine Brumel (c.1460–1513), Clément Janequin (c.1485–1558), Claudin de Sermisy (c.1490–1562), Nicolas Gombert (c.1495–c. 1560), Ninot le Petit (?–1520), Pierre de Manchicourt (c.1510–1564), Claude Gervaise (1525–1583). Olaszok: Nicolaus Zacharie (c.1400–1466), Johannes de Quadris (c.1410–c.1457), Giacomo Fogliano (1468–1548), Gasparo Alberti (c.1489–c.1560), Matteo Rampollini (1497–1553), Francesco Corteccia (1502–1571), Alfonso dalla Viola (1508–c.1573), Domenico Ferrabosco (1513–1574), Nicolao Dorati (c.1513–1593), Antonio Scandello (1517–1580), Gioseffo Zarlino (1517–1590), Girolamo Parabosco (c.1524–1577), Annibale Padovano (1527–1575), Costanzo Porta (c.1529–1601), Giorgio Mainerio (c.1530–1582), Giammateo Asola (c.1532–1609), Lodovico Agostini (1534–1590), Annibale Stabile (c.1535–1595), Alessandro Striggio (c.1536–1592), Fabrizio Dentice (c.1539–c.1581), Gioseppe Caimo (c.1545–1584), Luzzasco Luzzaschi (c.1545–1607), Orazio Vecchi (1550–1605), Benedetto Pallavicino (c.1551–1601), Luca Marenzio (c.1553–1599), Giovanni Giacomo Gastoldi (c. 1554–1609). Spanyolok: Juan Cornago (1400–1475), Bartolomé Ramos de Pareja (1440–1522), Francisco de la Torre (1460–1504), Juan de Anchieta (1462–1523), Gabriel Mena (1470–1528), Juan del Encina (1468–1529), Mateu Fletxa (1481–1553), Cristóbal de Morales (1500–1553), Luis de Milán (c.1500–1561), Miguel de Fuenllana (1500–1579), Bartolomé de Escobedo (1510–1563), Antonio de Cabezón (1510–1566), Diego Ortiz (1510–1570), Alonso Mudarra (1510–1580), Francisco Guerrero (1528–1599), Sebastián de Vivanco (1551–1622), Juan Blas de Castro (c.1561–1631).
Barokk zene (1600 körül – 1750 körül)
A barokk zenére a hangszeres zene értékének felerősödése és a két hangsoros (dúr, moll) hangnem rendszer használta jellemző. Új műfaja az opera, az oratórium, a szvit, és a szonáta. Első alkotásának hagyományosan az olasz Claudio Monteverdi (1567–1642) 1607-es Orfeo című operáját szokták tekinteni.A zene könyve, i. m., 30–34. o.Tatchell, i. m., 20–21. o. Kortársai, Francesco Cavalli (1602–1676) és Antonio Cesti (1623–1669) szintén operaszerzőként (Didone, illetve Az Aranyalma) voltak ismertek. Az oratórium műfajában Giacomo Carissimi (1605–1674, Balthazár), az orgona- és csemballóművek területén Girolamo Frescobaldi (1583–1643) jeleskedett. Bár Gregorio Allegri (1585–1629) is ebben a korszakban élt, egyházzenei Misereréje inkább a reneszánsz zene késői alkotásának tekinthető. A 16. században megjelent korál műfaját fejlesztette tovább a német Samuel Scheidt (1587–1654) és Hermann Schein (1586–1630). Német volt Heinrich Schütz (1585–1672) is, aki hosszú élete alatt motettákat, kórusműveket, oratóriumokat, és passiókat szerzett. Leghíresebb alkotása a Cantiones sacrae és a Symphoniae sacrae.Weeks, i. m., 38–41. o.
MonteverdiCavalliFrescobaldiAllegriScheidtScheinSchütz