A konfesszionalizáció (németül: Konfessionalisierung; magyarul másként: felekezetszerveződés) egy, a német nyelvű történetírásban megszületett historiográfiai fogalom, mely a reformációt követő kora újkori egyháztörténet szerveződési, fejlődési kérdéseire reflektál.
A tézis eredete a II. világháború utáni időszakra vezethető vissza, amikor Ernst Walter Zeeden (1916–2011) munkáiban tűnt fel először a hitvallásképződés (Konfessionsbildung) fogalma. Az 1980-as években Heinz Schilling és Wolfgang Reinhard munkái révén vált a konfesszionalizációs-elmélet az európai kora újkor vizsgálatának fontos részévé.
Az tézis kutatói egy tíz lépcsőfokból álló kategorizálási rendszert állítottak fel, melyek a kora újkori felekezetszerveződés alapvető tulajdonságait foglalják össze.
Az igazság abszolút birtoklásának tudata. A hitelvek világos körülhatárolása a hitbeli bizonytalanságok kiküszöbölésének kíséretében. Gondoskodás a tanok megfelelő képviselőiről és az alkalmatlanok kiszűréséről. Előbbihez szorosan kapcsolódik a művelődés újjászervezése, monopolizálása; felekezet-specifikus oktatási intézmények létrehozása. A saját istentiszteleti formák, intenzívebb szertartások, közösségi események révén a hívek felekezeti tudatosságának erősítése. Sajátos, a felekezetre jellemző nyelvhasználat kialakítása. A propaganda (és a cenzúra) alkalmazása. A középkori hierarchia megőrzése; vagy új egyházszervezet kiépítése. A belső egyházi élet ellenőrzése különféle mechanizmusok útján. Az államhatalommal alkotott szimbiózis.
Jegyzetek
Források
Kategória:Historiográfia