bélyeg|jobbra|Averroës Andrea di Bonaiuto 14. századi firenzei freskóján. A latin középkorban Arisztotelész legfontosabb magyarázójaként „a Kommentátor” néven is emlegették. Averroizmusnak nevezik azokat a középkori és kora újkori filozófiai recepciós irányokat, amelyek Averroës – arab nevén Ibn Rusd – Arisztotelész-értelmezésére és kommentárjaira támaszkodtak. A fogalom szűkebb értelemben főként a 13. századi latin keresztény egyetemeken, különösen a Párizsi Egyetem művészeti fakultásán megjelenő, teológiailag vitatott arisztotelikus álláspontokat jelöli. Tágabb értelemben beszélnek latin, zsidó, itáliai-reneszánsz és modern arab Averroës-recepcióról is.Dag Nikolaus Hasse: Influence of Arabic and Islamic Philosophy on the Latin West. In: Edward N. Zalta – Uri Nodelman (szerk.): The Stanford Encyclopedia of Philosophy, Stanford University.Fouad Ben Ahmed: Ibn Rushd [Averroes]. In: Edward N. Zalta – Uri Nodelman (szerk.): The Stanford Encyclopedia of Philosophy, Stanford University, 2021.
Averroës latin jelentőségét elsősorban az adta, hogy Arisztotelész műveihez írt részletes magyarázatai a 13. században az egyetemi filozófiai oktatás alapvető segédeszközeivé váltak. A középkori latin szerzők gyakran Arisztotelészt nevezték „a Filozófusnak”, Averroëst pedig „a Kommentátornak”. Az averroizmus azonban nem azonos Averroës teljes életművével, és nem minden olyan skolasztikus szerző volt averroista, aki Averroës kommentárjait felhasználta. Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás is rendszeresen hivatkozott rá, de több meghatározó tanítását elutasította.Averroism, Latin. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet, Gale – The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003, 934–936.
Az averroizmus történeti jelentősége nem abban áll, hogy egyszerűen „felszabadította” volna a tudományt a teológiától, hanem abban, hogy a középkori egyetemeken élesen felvetette a filozófia, a természetes ész, az arisztotelészi természetfilozófia és a kinyilatkoztatáson alapuló teológia illetékességi határainak kérdését. Legvitatottabb tételei az értelem egységével, a világ örökkévalóságával, az isteni gondviselés és a szükségszerűség viszonyával, valamint a filozófiai bizonyítás és a hitigazság kapcsolatával függtek össze. Ezek a viták szorosan kapcsolódtak az 1270-es és 1277-es párizsi elítélésekhez, valamint a későbbi reneszánsz lélektani vitákhoz.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Magyar kiadás: Az egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai, 1440–1441. pont, V. Lateráni Zsinat, X. Leó pápa, Apostolici regiminis.
A középkori és kora újkori ellenfelek gyakran kapcsolták az averroizmushoz a „kettős igazság” (veritas duplex) tanát, vagyis azt a nézetet, hogy ugyanaz az állítás filozófiailag igaz, teológiailag viszont hamis lehet. A modern kutatás ezt a képet árnyalja: Averroës maga nem két ellentétes igazságot tanított, hanem azt, hogy a vallási szöveg és a demonstratív filozófia végső soron ugyanarra az igazságra irányulhat, csak eltérő nyelven és eltérő közönség számára.B. H. Zedler: Averroës (Ibn Rushd). In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet, Gale – The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003, 932–933.Richard C. Dales: The Origin of the Doctrine of the Double Truth. Viator, 15. évf. (1984), 169–179. DOI: 10.1484/J.VIATOR.2.301439.
Fogalma és elnevezése
Az „averroizmus” nem egyetlen, önmagát így nevező középkori iskola megnevezése. Inkább olyan történeti és historiográfiai kategória, amellyel a kutatás Averroës Arisztotelész-magyarázatainak vitatott latin, héber és reneszánsz recepcióját írja le. A kifejezés használata azért kényes, mert Averroës kommentárjai a latin skolasztikában általánosan ismertek voltak, de az averroistának nevezett tanok közül csak néhány vált igazán vitatottá.
A latin Averroista kifejezés egyik legkorábbi ismert előfordulása Aquinói Szent Tamás De unitate intellectus contra Averroistas című, 1270 körül írt művéhez kapcsolódik. Tamás itt nem általában Averroës ellen lépett fel, hanem azokkal a párizsi mesterekkel szemben, akik szerinte Averroës nyomán az emberi értelem egységét tanították, és ezzel veszélyeztették az egyéni lélek halhatatlanságának filozófiai megalapozását.
A „latin averroizmus” kifejezés a modern történetírásban különösen Ernest Renan Averroès et l’averroïsme című, 1852-ben megjelent könyve nyomán vált elterjedtté. Renan az averroizmust gyakran a középkori szabadgondolkodás, racionalizmus és valláskritika előzményeként értelmezte. Ez a kép nagy hatású volt, de a 20–21. századi kutatás szerint részben anakronisztikus: a 13. századi párizsi mesterek nem modern értelemben vett szekuláris tudósok voltak, hanem az egyetemi arisztotelizmus keretében dolgozó filozófusok, akik a kor intézményi és teológiai keretein belül vitatkoztak a természetes ész illetékességéről.Ernest Renan: Averroès et l’averroïsme. Michel Lévy frères, Párizs, 1852.Luca Bianchi: Pour une histoire de la “double vérité”. Vrin, Párizs, 2008.
A modern szakirodalomban ezért az averroizmus mellett vagy helyett gyakran használják a „radikális arisztotelizmus”, „heterodox arisztotelizmus” vagy „integrális arisztotelizmus” kifejezéseket. Ezek a terminusok azt hangsúlyozzák, hogy a vita nem egyszerűen Averroës személyéről szólt, hanem arról, hogy Arisztotelész természetfilozófiai és lélektani téziseit milyen mértékben lehetett önállóan, a teológiai tanítástól megkülönböztetett tudományos rendben tárgyalni.Fernand Van Steenberghen: Aristotle in the West. The Origins of Latin Aristotelianism. Ford. Leonard Johnston, Nauwelaerts, Leuven, 1955.
Averroës és az arisztotelészi hagyomány
Averroës, arab nevén Abú l-Valíd Muhammad ibn Ahmad ibn Rusd, 1126-ban született Córdobában, és 1198-ban halt meg. Jogtudós, bíró, orvos és filozófus volt az andalúziai–maghrebi almohád udvari közegben. Családja jogászi hagyományhoz tartozott; ő maga Sevillában és Córdobában is bíróként működött, majd az almohád uralkodói környezetben orvosi és tudományos feladatokat is ellátott.
Filozófiai művei közül különösen fontos a Taháfut at-taháfut („Az ellentmondás ellentmondása”), amelyben al-Gazáli filozófiakritikájára válaszolt, valamint a Faszl al-makál, amely a vallási törvény és a filozófiai vizsgálódás viszonyát tárgyalja. Averroës számára a filozófia nem a vallás puszta ellenfele volt: saját álláspontja szerint a bizonyításra képes emberek számára a teremtett világ vizsgálata a vallási törvény által is megengedett, sőt bizonyos értelemben előírt feladat.
Legnagyobb hatását mégis Arisztotelész-kommentárjai révén gyakorolta. A kommentárok három fő típusba sorolhatók. A rövid összefoglalások vagy parafrázisok az adott arisztotelészi mű gondolatmenetét tömörítették. A középkommentárok részletesebb, de még viszonylag szabad magyarázatot adtak. A nagykommentárok Arisztotelész szövegét szakaszról szakaszra tárgyalták, és a latin olvasók számára különösen fontosak lettek, mert a nehéz arisztotelészi szöveg értelmezéséhez folyamatos filozófiai kommentárt kínáltak.
A latin Nyugat a 12–13. században egyfajta „arisztotelészi sokkal” szembesült: az addig csak részben ismert arisztotelészi logika mellé hirtelen hozzáférhetővé vált Arisztotelész természetfilozófiai, lélektani, metafizikai és etikai világképe is. Ez a rendszer nagyrészt a bibliai kinyilatkoztatástól független fogalmi rendben magyarázta a természetet, az embert és a világegyetemet. Averroës kommentárjai ebben a helyzetben azért váltak meghatározóvá, mert Arisztotelész műveit teljes, racionális és tanítható rendszerként közvetítették.
A 12–13. századi fordítási mozgalom következtében Averroës művei a keresztény Nyugaton is hozzáférhetővé váltak. A legfontosabb Averroës-fordítások 1220 és 1235 között készültek, és az 1230–1240-es évektől már olyan szerzők is idézték őket, mint Nagy Szent Albert. A fordítási folyamat fontos állomásai közé tartoztak az ibériai és dél-itáliai központok, köztük Toledo, valamint II. Frigyes szicíliai udvara, ahol Michael Scotus több Averroës-kommentár latin fordításában is szerepet játszott.
+ Averroës recepciójának néhány fő állomása Év / időszak Esemény vagy fejlemény 1126 Averroës születése Córdobában. 1198 Averroës halála; életműve részben arab, részben később héber és latin fordításokban terjedt tovább. 1220–1235 körül Averroës több Arisztotelész-kommentárja latinul is hozzáférhetővé vált. 1255 A párizsi művészeti fakultás tanrendjében Arisztotelész művei központi helyre kerültek. 1270 Étienne Tempier párizsi püspök 13 tételt ítélt el; Aquinói Szent Tamás megírta az értelem egysége elleni vitairatát. 1277 Tempier 219 tételt ítélt el, köztük több radikális arisztotelikus vagy averroistának tartott állítást. 14–16. század Az averroista viták Itáliában, különösen Bologna és Padova környezetében tovább éltek. 1513 Az V. lateráni zsinat és X. Leó pápa Apostolici regiminis bullája megerősítette az egyéni lélek halhatatlanságának tanítását.
Fogalmi háttér
Averroës és az averroizmus vitái több olyan arisztotelészi–skolasztikus fogalom körül forogtak, amelyek modern olvasónak elsőre idegenek lehetnek. A középkori szerzők számára ezek nem elvont szójátékok voltak, hanem az emberi megismerés, a személyes felelősség, a teremtés és az üdvösség kérdéseit érintették.
+ Néhány fontos fogalom Fogalom Rövid magyarázat Aktív értelem Az arisztotelészi lélektani hagyományban az a megismerő elv, amely az érzéki képekből elvonható értelmi tartalmakat ténylegesen érthetővé teszi. Gyakran „megvilágító” vagy aktualizáló szerepet tulajdonítottak neki. Lehetséges értelem Az a befogadó értelmi képesség, amely képes a megismerhető formák felvételére. Az averroista vita egyik tétje az volt, hogy ez az értelem minden emberben külön-külön van-e jelen, vagy egyetlen közös, elkülönült értelem. Monopszichizmus Szó szerint „egy-lélek-tan”, de az averroizmus esetében pontatlan lehet, mert a vita elsősorban nem az egész lélek, hanem az értelmi megismerő elv egységéről szólt. A kifejezés mégis elterjedt a skolasztikus és modern szakirodalomban. Demonstratív érvelés Szigorú, szükségszerű logikai bizonyítás. Averroës szerint erre csak a filozófiai képzettségű kevesek alkalmasak. Dialektikus érvelés Valószínű vagy elfogadott premisszákból kiinduló vitatkozás. A középkori teológiai vitákban fontos szerepe volt. Retorikai érvelés Képekkel, példákkal és meggyőző beszéddel ható érvelés, amely szélesebb közönség számára is befogadható. Szuperkommentár Kommentárhoz írt kommentár. A zsidó és latin Averroës-recepcióban több szerző Averroës Arisztotelész-kommentárjaihoz írt további magyarázatokat.
Fő tanítások
Az averroizmushoz kapcsolt tanításokat óvatosan kell kezelni, mert nem minden tétel képviselte ugyanabban a formában Averroës saját álláspontját, a latin averroisták álláspontját és az ellenfelek értelmezését. A latin egyetemi vitákban mégis kialakult néhány olyan kérdéskör, amelyet a kortársak és a későbbi történetírás egyaránt averroistának tekintett.
Az értelem egysége
Az averroizmus legismertebb és legvitatottabb tétele az értelem egységének tana. A kérdés Arisztotelész De anima című művének harmadik könyvéhez kapcsolódik: vajon minden embernek saját értelmi képessége van-e, vagy az emberi megértés valamiféle közös, elkülönült értelemben való részesedés révén történik?
Averroës szerint nemcsak az aktív értelem, hanem a lehetséges vagy „anyagi” értelem is elkülönült és egyetlen minden ember számára. A latin averroisták értelmezésében az egyes ember érzéki és képzeleti képességei előkészítik a megismerést, de maga az értelmi megértés egy közös, nem individuális értelem működésében valósul meg.