Barbara Gittings (Bécs, 1932. július 31. – Kennett Square, 2007. február 18.) amerikai LMBT aktivista. 1958-tól 1963-ig a Bilitisz lányai New York-i csoportjának vezetője, 1963-1966 között a szervezet országos magazinja, a The Ladder főszerkesztője. Frank Kamenyvel közösen az 1960-as évek LMBT tüntetéseinek egyik fő szervezője. Az 1970-es években az Amerikai Könyvtáros Egyesületben volt aktív, mint a Meleg Felszabadítási Munkacsoport (Task Force on Gay Liberation) vezetője. Aktív résztvevője volt annak a mozgalomnak is, hogy az Amerikai Pszichiátriai Szövetség törölje a homoszexualitást a mentális betegségek listájáról.
Munkásságáért megkapta az Amerikai Könyvtáros Egyesület tiszteletbeli tagságát, valamint a GLAAD média díjat. Ma a nevét viseli az Amerikai Könyvtáros Egyesület egyik díja, mellyel minden évben a legjobb meleg vagy leszbikus témájú regényt jutalmazzák. Philadelphiában egy utca szakasz is az ő nevét viseli. Úgy is szokták emlegetni, mint „a melegjogi mozgalom Rosa Parksa”.
Ifjúkora Barbara Gittings John Sterett Gittings és Elizabeth Gittings (született: Brooks) gyermekeként született Bécsben. Apja amerikai diplomata volt és akkor épp Ausztriában teljesített szolgálatot. Barbara és testvérei később egy montreali katolikus iskolába jártak. Gyermekkorában olyan mélyen élte meg a katolicizmust, hogy egy ideig apácának készült., . Családja a második világháború kitörésekor tért vissza az Egyesült Államokba, és Wilmingtonban, Delaware államban telepedtek le.
Bár már elég fiatalon tudatában volt annak, hogy vonzódik a lányokhoz, Gittings később úgy emlékezett, hogy akkor hallotta először a „homoszexuális” szót, amikor elutasították egy ifjúsági szervezeti tagságát a középiskolában. Annak ellenére, hogy kiváló diák volt, egy tanár, aki fenntartással élt a személyével szemben, félre hívta, és elmondta neki, hogy az elutasítás azon alapul, hogy a tanárok szerint „homoszexuális hajlamú”., .
A Northwestern Egyetemen (Evanston, Illinois) 1949-től folytatott dráma tanulmányokat. Ennek során közeli, de nem-szexuális jellegű barátságot alakított ki egy másik női hallgatóval. Miután pletykálni kezdtek kettejükről, kezdte Gittings saját szexuális irányultságát is vizsgálni. Gyanúját megerősítette egy pszichiáter, aki felajánlotta neki, hogy meggyógyítja. Mivel nem volt elég pénze ahhoz, hogy rendszeresen látogassa, s nem kapott pénzt az apjától (aki azt gondolta, hogy nincs olyan probléma, amelyet egy pszichiáter megoldhatna, de egy pap nem), nem ment vissza a pszichiáterhez. Egy közeli barátja később azt javasolta, hogy kevesebbet lássák együtt a lánnyal, hogy így ne ösztönözzék tovább a pletykákat., .
Mivel senkivel nem tudott a témáról beszélni, elhatározta, hogy annyit olvas, amennyit csak tud róla. Ekkoriban kezdett a Northwestern Egyetem könyvtárába járni, hogy elolvasson minden könyvet, amiben csak megemlítik a „homoszexualitást”. Kevés könyvet talált, főleg orvosi köteteket, és azokban is, mint „deviánsok”, „perverzek” és „betegek” jelentek meg, s olyan furcsa általánosságokat, mi szerint a homoszexuálisok nem tudtak fütyülni, vagy hogy a kedvenc színük a zöld., . Igyekezett összegyűjteni a legtöbb információt, igaz, annak nagy része is inkább a homoszexuális férfiakra vonatkozott. Egy 2001-es interjúban ezzel kapcsolatban így emlékeztett: „Úgy gondoltam, ez nem rólam szól, nincs benne semmi a szerelemről vagy a boldogságról, valami jobbnak is kell lennie”. Ez motiválta később az egyik legjelentősebb aktivista tevékenységére is, amelyet az Amerikai Könyvtáros Egyesület Meleg Felszabadítási Munkacsoportjában fejtett ki annak érdekében, hogy a könyvtárak gyűjtsenek olyan műveket is, melyek pozitív színben mutatják be a homoszexualitást. Az egyetemet végül nem fejezte be, otthagyta az iskolát. Mind mondta később:
A küldetésem nem az volt, hogy általános oktatást kapjak, hanem hogy megismerjem magamat, és hogy milyen lehetne az életem, ezért abbahagytam az iskolát, és elkezdtem könyvtárakba járni. Nem voltak olyan szervezetek, amelyekhez akkor fordulhattam, csak a könyvtárak voltak biztonságosak, bár a benne foglalt információk szomorúak voltak.
17 éves korában tehát visszatért az egyetemről a szülői házba, hivatalosan azért, mert sok mulasztása volt, de képtelen volt megmondani a szüleinek, hogy valójában miért., . Folytatta viszont az információkeresést. Ekkoriban találta meg az első leszbikus témájú regényeket: a Nightwood (Djuna Barnes, 1936) és A magány kútja (Radclyffe Hall, 1928) című műveket. Amikor aztán az apja az utóbbit felfedezte a hálószobájában lévő egyéb dolgok között, annyira megdöbbent, hogy arra utasította: égesse el a könyvet. Ezt is azonban csak egy levélben tette, mivel nem tudott szemtől szemben beszélni vele erről a témáról. Barbara azonban tovább folytatta kutatásait, ill. ekkoriban ment el először leszbikus társaságba is. Egy pszichológiai témájú esti tanfolyamon találkozott egy nővel, akivel elsőként volt rövid viszonya.
1950-ben, 18 éves korában Philadelphiába költözött. Részmunkaidőben dolgozott és közben továbbra is könyvtárakba járt. Vonattal hétvégenként felutazott New Yorkba: férfi ruhába öltözve, hogy meglátogassa a meleg bárokat, hiszen ott tudott „bekapcsolódni a meleg közösségbe”., . Egy 1975-ös interjúban erre így emlékezett: „Elmentem, mert úgy gondoltam, hogy ez egy módja annak, hogy megmutassam, hogy meleg vagyok. Most már megváltozott a helyzet, de az ötvenes évek elején alapvetően kétféle nő volt a meleg bárokban: az úgynevezett butchok, rövid hajjal és férfias ruhákban, valamint az úgynevezett femme-ek, női ruhákban, magas sarkú cipőben és sminkben, és tudtam, hogy a magas sarkú cipő és smink nem az én személyes stílusom, szóval azt gondoltam... én a másik vagyok!”, . Azonban Gittings nem igen találta a helyét a leszbikus bárokban, és miután tanúja volt annak, hogy egy meleg férfit ismerősét elkapták az utcán, egy bárból kifelé jövet, energiáit ismét a könyvek olvasására és gyűjtésére összpontosította.
LMBT-aktivizmusa Bilitisz lányai Barbara Gittings többször is találkozott Donald Webster Cory szociológus-kriminológus professzorral (igazi nevén: Edward Sagarinnal), A homoszexualitás Amerikában: egy szubjektív megközelítés (1951) című kötet szerzőjével, akinek tanácsára 1956-ban Kaliforniába utazott, hogy meglátogassa a ONE, Inc. nevű homofil szervezetet. Az ő ajánlásukra San Franciscóban találkozott Phyllis Lyonnal és Del Martinnal, a Bilitisz lányai (Daughters of Bilitis; DOB) nevű homofil szervezet alapítóival is. „Egy aranyos, göndör hajú fiatal nő volt, aki ingruhát és szandált viselt. Emlékszem, hogy volt egy táskája, egy hátizsákja – soha nem láttam ilyet korábban” – mondta később róla Lyon.
1958-ban csatlakozott hivatalosan Bilitisz lányaihoz, s Martin és Lyon felkérték Gittingst, hogy szervezze meg a szervezet New York-i csoportját. Az első csoport-találkozóról szóló felhívásra, melyet a Mattachine Társaság hírlevelében tett közzé, kevesebb, mint egy tucat nő válaszolt. A felhívásban azt írta, hogy „minden New York-i nő, aki a DOB helyi csoportjába szeretne tartozni”, 1958. szeptember 20-án jelenjen meg a találkozón., . Gittings volt a csoport első elnöke, három éven át. Továbbra is Philadelphiában élt, innen utazott havonta kétszer a New York-i találkozókra., .
1982-ben, Gittings minderre így emlékezett: „1958-ban csatlakoztam a mozgalomhoz, amikor a homoszexualitás témája még mindig tabu volt, nem voltak rádióműsorok vagy TV-dokumentumfilmek, az Egyesült Államokban talán fél tucat csoport létezett, összesen kb. kétszáz ember volt aktív mindben.” A Bilitisz lányai igyekeztek társasági alternatívát szolgáltatni a leszbikusok számára, de azt tagadták, hogy „erkölcstelen kapcsolatokat” szerveznének., . A Bilitisz lányai New York-i csoportja tíz-negyven fős találkozókat tartott. Hetente kétszer találkoztak, és az alkalmakra gyakran hívtak meg orvosokat, pszichiátereket, lelkészeket és ügyvédeket, hogy beszélgessenek velük, még akkor is, ha az üzenetük egyértelműen elítélte a leszbikusokat. Gittings minderre később így emlékeztetett: „Először annyira hálásak voltunk azért, hogy az emberek – bárki – figyeljen ránk, hogy hallgattunk és elfogadtunk mindent, amit mondtak, bármennyire is rossz volt... bármi, ami segített megtörni a csendet, nem számított, hogy milyen ostoba vagy bolond volt, fontos volt.”, . Gittings elismerte, hogy a Bilitisz lányai ülései és írásai ekkoriban arra biztatták a tagjaikat, hogy ne zavarják a heteroszexuális társadalmat; hogy az integráció és az elfogadás akkor érhető el, ha a heteroszexuálisok látják, hogy a melegek és a leszbikusok nem drasztikusan különböznek tőlük.
Gittings ezekben az időkben irodai munkát végzett, majd tíz éven át mimeográf készülék (egyfajta másológép) kezelőjeként dolgozott egy építészeti cégnél. A Bilitisz lányai New York-i csoportja ekkoriban egy 150 főnek kézbesített hírlevelet is kiadott, melyet Gittings készített, túlórában. 1959-ben, miután céges borítékokat használt a hírlevél elküldésére, valaki felhívta a céget, hogy értesítse őket: a leszbikusságot érintő hírlevelet terjesztenek. Miután ez kiderült, Gittings biztos volt abban, hogy ki ki fogják rúgni, de a főnöke, egy nő kijelentette: ismeri a témát, miután szolgált a fegyveres erőknél. Végül nem rúgta ki, de figyelmeztette, hogy máskor jobban vigyázzon., .
The Ladder
right|thumb|Kay Lahusen, Barbara Gittings párja egy kiállításon, 2005-ben. Háttérben az általa készített fotókat felhasználó The Latter címlapok 1963-tól 1966-ig Gittings szerkesztette a Bilitisz lányai magazinját, a The Laddert (az újságot előtte az alapítók: Phyllis Lyon és Del Martin szerkesztették, de úgy látták, hogy Gittings lelkesedése és irodalom iránti rajongása miatt jó lenne főszerkesztőnek). Bár a Bilitisz lányai időnként kifejtettek politikai álláspontot (például az 1959-es San Franciscó-i polgármester-választás kapcsán), a lapot Martin és Lyon inkább apolitikusnak szánták. Gittings ezzel szemben politikaibb jellegű újságot csinált. Mint ahogy később visszaemlékezett, valósággal lenyűgözte a magazin és az olvasók véleményének ereje: „Rájöttem a sajtó erejére, a hatalomra, hogy megtegyem, amit akarok annak érdekében, hogy befolyásoljam az olvasókat” – mondta., .
Az újonnan alakult Keleti-parti Homofil Szövetség 1963. évi találkozóján a közönség körében végighallgatta Albert Ellis pszichológus, pszicheterapeuta előadását, aki azt mondta, hogy a „kizárólagos homoszexuális” személy pszichopata. A The Latter hasábjain ezt követően cikkek és esszék sora vitatkozott ezzel a megállapítással. Az eseményen ott volt Frank Kameny meleg aktivista is, aki nagy benyomást tett Gittingsre, azon kijelentésével, hogy haszontalan a homoszexualitást gyógyítani és az okait keresni, mivel nincs bizonyíték arra, hogy betegség lenne. „A gondolkodásom nem változott meg egészen addig, amíg Frank Kameny nem jött el, és egyértelműen és határozottan kijelentette, hogy a homoszexualitás nem betegség vagy rendellenesség, hanem teljesen egy szinten van a heteroszexualitással... Hirtelen találtam hogy olyan nézőpontot, amely nagyban különbözött a korábbitól, és olyan helyzetbe kerültem, amely egyre inkább eltért a DOB pozícióitól” – fogalmazott később Gittings. Ebből a találkozásból egyébként egy életre szóló barátság és együttműködés is lett.