Pier Paolo Pasolini (Bologna, 1922. március 5. – Ostia, 1975. november 2.) olasz író, költő, teoretikus és filmrendező. A szélesebb közönség – főleg Magyarországon – inkább filmrendezőként ismeri. Egyike a 20. század legjelentősebb és legsokoldalúbb művészeinek, aki mind magánéletével, mind pedig művészeti tevékenységével örökös viták és támadások kereszttüzében állt.
Élete jobbra|bélyegkép|200px|Pasolini hároméves korában az édesanyjával Pier Paolo Pasolini édesapja, Carlo Alberto Pasolini katonatiszt volt, édesanyja, Susanna Colussi – aki néhány filmjében is szerepel – friuli tanítónő. Szüleihez komplexusokkal teli, ellentmondásos viszony fűzte: fasiszta érzelmű apjához sosem érezte közel magát, anyjával viszont legendásan szeretetteli volt a kapcsolata. (Önéletrajzi szempontból is különösen érdekes az Oidipusz király című filmje.) Élete egyik meghatározó tragédiája volt öccse, Guido halála: a Wehrmacht ellen partizánként harcoló 18 éves ifjút jugoszláv partizánok tévedésből ölték meg, 1945-ben.
1942-ben jelent meg Pasolini első, friuli nyelven írt verseskötete, a Poesie a Casarsa. (A friuli nyelv és kultúra ápolását egész életében fontos feladatának tartotta.) 1945-ben a Bolognai Egyetemen megkapta tanári diplomáját, majd 1949-ig Friuli tartomány egyik kisvárosában, Casarsában tanított. Ez az időszak hozta közel az egyszerű emberek szinte már archaikus világához, amihez megannyi művében – például Az Élet trilógiája filmjeiben is – egyre reménytelenebbül próbált visszatérni. Casarsai korszakában került kapcsolatba az olasz kommunista párttal is, amelyhez élete végéig ambivalensen viszonyult.
Édesanyjával 1949-ben Rómába költözött. Miközben további művei jelentek meg, egyre nagyobb érdeklődéssel tanulmányozta a római külvárosok világát. Itt ismerkedett meg az 1950-es években a nehéz életű Citti-fivérekkel, Sergióval és Francóval, akikkel életre szóló barátságot kötött. Sergio a római argó elsőrangú ismerőjeként értékes segítséget nyújtott Pasolini írói, illetve ekkortájt kibontakozó forgatókönyvírói tevékenységéhez. Pier Paolo 1961-től rendezett filmeket, melyekben gyakran osztott fontos szerepeket Franco Cittinek. A filmművészet iránti lelkesedése némileg háttérbe szorította írói munkásságát. 1963-ban, A túró című rövidfilmje forgatásán találkozott Ninetto Davolival, aki legbizalmasabb barátja, szerelme és filmjeinek állandó szereplője lett. 1964-ben Budapestre is ellátogatott, ahol Lukács Györggyel is találkozott.
Provokatív alkotásai miatt gyakran összetűzésbe került a cenzúrával. Tabukat nem ismerő szókimondása következtében az olasz kulturális élet egyik leghevesebben bírált alakja lett, akit jobb- és baloldal egyaránt támadott. E támadásokat ráadásul a művész nyíltan vállalt homoszexualitása is táplálta.
1975. november 1-jéről 2-ra (halottak napja) virradó éjjel, tisztázatlan körülmények között gyilkolták meg az ostiai tengerparton, a hidroplán-kikötőben. A hivatalos változat szerint egy 17 éves fiúprostituált, Giuseppe Pelosi brutálisan összeverte egy szöges léccel, majd a még élő testen áthajtott a rendező kocsijával. Tettét azzal indokolta, hogy Pasolini állítólag váratlanul erőszakosan lépett fel vele szemben, s változtatni kívánt az előre megbeszélt szexuális szolgáltatás módján.
Mivel bizonyos nyomok arra utaltak, hogy Pelosin és Pasolinin kívül mások is jelen lehettek a tett helyszínén, az olasz értelmiségiek körében elterjedt az a teória, hogy Pasolinit politikai ellenfelei kelepcébe csalták, s tekintélyét bemocskoló módon elhallgattatták. A művész jó barátja, Giuseppe Zigaina egy harmadik elmélettel állt elő: szerinte előre megtervezett „öngyilkosságról” van szó, amelynek módját és helyét Pasolini maga választotta, s egyik drámájában előre meg is jósolta. 1995-ben, a gyilkosság 20 éves évfordulóján Marco Tullio Giordana rendező a Pasolini: egy olasz bűntény című játékfilmjében megpróbálta rekonstruálni az egykori eseményeket, és kiállt az összeesküvés-elmélet mellett.
2005-ben, a 30 éves évfordulón Pelosi élő tévéadásban azt állította, hogy valóban nem ő ölte meg a rendezőt, ahogyan ezt sokan már 1975-ben is gyanították: a gyilkosságot annak idején azért vállalta magára, mert féltette hozzátartozóit a valódi tettesektől. Elmondása szerint a rendezőt azzal az ürüggyel csalták a tett helyszínére, hogy pénzért visszaadják neki utolsó filmje, a Salò, avagy Szodoma 120 napja ellopott tekercseit. Az olasz hatóságok ismételt vizsgálatot indítottak, amit rövidesen lezártak azzal az indoklással, hogy Pelosi állításait nem lehet bizonyítani, mivel a férfi senkit nem nevezett meg konkrétan, ráadásul számos fontos tanú azóta elhunyt.
Az író és költő
Magyarországon jószerivel ismeretlen Pasolini írói-költői tevékenysége, noha néhány külföldi szaktekintély – talán kissé túlzó véleménye – szerint ezen a téren jelentősebbet alkotott, mint filmrendezőként. Ezt a mellőzöttséget egyébként maga Pasolini is szóvá tette egy 1969-es újságinterjúban: „Filmjeimről legalább beszélnek – akár jót, akár rosszat mondanak is –, irodalmi műveimről azonban nem.” Figyelemre méltó, hogy milyen sokoldalú volt írói tevékenysége: alkotott a novella, a regény, a dráma, a költészet, a kritika és a publicisztika területén. Ha ehhez hozzávesszük a nyelvelméletet és a filmművészetet, akkor láthatjuk, hogy sokkal szélesebb univerzumban alkotott, mint általában az írók és költők, munkásságának részterületei pedig állandó kölcsönhatásban álltak. Egyéniségéből adódóan művészetének jellegzetessége volt a polemizálás, az állandó konfrontálódás, az ellentétekből történő építkezés, s ezekkel összhangban költői eszközei is folyamatosan változtak, noha a klasszikus költészeti tradíció mindig meghatározó volt számára.
Nem mellékes momentum kreativitásából fakadó állandó alkotási kényszere, amely társadalmi küldetéstudattal párosult. Diplomamunkáját Giovanni Pascoli költészetéről írta, de tanulmányt szentelt Dante Alighierinek is. (Utolsó filmje, a Salò, avagy Szodoma 120 napja szerkezetét Dante Isteni színjáték című klasszikusa ihlette.) Értelmiségi körökben nagy visszhangja volt Le ceneri di Gramsci (1957) című írásának, ugyanakkor vannak olyan vélemények, mely szerint e művében tartalom és forma nem állnak összhangban. (Vagyis a mű gondolati jelentősége vitathatatlan, stilisztikai szempontból azonban elavult.) Poesia in forma di rosa című 1964-es kötetében a versformák változatossága fedezhető fel. A csak rá jellemző, egyéni, „pasolinis” stílust legtöbb bírálója szerint a Trasumanar e organizzar című 1971-es kötetével érte el. Érdemes megfigyelni, hogy míg filmrendezői tevékenysége mindjárt egy remekművel indult, addig írói-költői pályája folyamatos fejlődés volt.
Híres regényei – Ragazzi di vita (1955), Una vita violenta (1959) – mentesek mindenfajta irodalmi stílusbravúrtól: témájukban a rendező korai játékfilmjeit előlegezik meg, míg szerkezetük szikár, funkcionális egyszerűsége Pasolini forgatókönyvírói tevékenységéhez kapcsolja őket. Halála után megjelent önéletrajzi regényei, az Atti impuri és az Amada mio számos olyan motívumot tartalmaznak, melyek filmrendezői munkásságában is dominánsan jelen vannak, így például a sivatag képét, mely főleg az Oidipusz király, a Teoréma (1968) és a Disznóól (1969) című filmjeiben kapott fontos szerepet.
Drámaírói tevékenysége a '60-as évek közepén bontakozott ki, egy betegséghez kapcsolódva. Kórházi tartózkodása ideje alatt hat drámát vázolt fel, melyeket később alaposan kidolgozott. E művek zömmel a szerző halála után kerültek színpadra, de viszonylag ritkán játsszák őket. Ennek oka az, hogy mind témájukban, mind kifejezőeszközeik tekintetében meglehetősen eltérnek a hagyományos színdaraboktól. A Pasolini-drámákban a szerző belső konfliktusai elevenednek meg, s ennek megfelelően felfokozott drámaiság helyett inkább egyfajta líraiság jellemzi őket. Szinte mindegyik drámájában kimutatható valamilyen antik hatás, legyen az a görög tragédiákat idéző kórus jelenléte, vagy egyszerűen csak Szophoklész árnya az apa-fiú kapcsolatot a homoszexualitás szemszögéből is vizsgáló Affabulazione (1969) című drámában.
Legjelentősebb drámája, a Pilade témáját is antik mítosz ihlette: Oresztész és Püladész viszályának históriája. Pasolini értelmezésében Oresztész a polgári értékek képviselője, míg Püladész személyesíti meg az örök lázadót, aki mindazokat maga mögött tudhatja, akik az oresztészi programon kívül állnak. Püladész bukása egyben azt szimbolizálja, hogy Pasolini elismeri a polgári demokrácia történelmi szükségszerűségét, de nem azonosul vele, tehetetlen szembenálló csupán. Érdemes megjegyezni, hogy a Disznóól című filmje is eredetileg drámának íródott, s csak később lett belőle mozgókép. Végül nem szabad említetlenül hagyni az 1963 és 1974 között íródott, de csak Pasolini halála után megjelent különös művet, a La Divina Mimesist, amely egyfajta tükörképe Dante Isteni színjátékának, megőrizve annak szerkezetét, melyet Pasolini a 20. századi Olaszországra és saját életútjára alkalmaz. A La Divina Mimesis egyik „kiadói” jegyzete – valójában a mű szerves része, maga Pasolini írta –, a töredékes alkotás szerzőjének különös haláláról szól: „bottal verték agyon tavaly Palermóban”. Ez a jegyzet az egyik bizonyíték annak az elméletnek az igazolására, mely szerint Pasolini tudatosan készült a halálra, előre „megírta” azt.
A nyelvész jobbra|bélyegkép|200px|Pasolini a Máté evangéliuma forgatásakor mint forgatókönyvíró és rendező Pasolini nyelvészeti tevékenysége alapvetően nem elméleti síkon zajlott: mind írásaiban, mind filmjeiben tudatosan, a gyakorlatban alkalmazta a nyelv kínálta lehetőségeket. Ezzel összefüggésben ismét említhetjük a friuli nyelv iránti elkötelezettségét vagy a La Divina Mimesist, amelyben külön jegyzet foglalkozik a nyelv kérdésével: ebben a szerző arról ír, hogy a mű majdani, végleges változatában hogyan használja fel a nyelv kínálta lehetőségeket is a Pokolban és a Paradicsomban játszódó részek megkülönböztetésére. A nyelvészet iránti érdeklődése és elkötelezettsége figyelhető meg írói-költői munkásságában is, amelyre jó példa a már említett kötet, a Trasumanar e organizzar. Filmjeiben ugyancsak fontos szerepet szánt a nyelvi eszközöknek. Például a Máté evangéliuma című alkotásában a különféle tájnyelvek használata egyúttal jellemzi is a szereplőket: Krisztus a hétköznapi életben nem használt kiejtéssel beszél, s mintegy ezzel is elkülönül a többi szereplőtől, hiszen a tanítványok délolasz kiejtéssel, Kajafás pedig toszkán tájszólásban beszél.
Fontos elem a nyelv a Madarak és madárkákban (1966) is, ahol apának és fiának a madarak nyelvét kéne elsajátítania, hogy Assisi Szent Ferenc szavait továbbíthassák számukra, de ehhez végül meg kell tanulniuk metanyelven, ugrásokkal kommunikálni. Pasolini filmjeiben azonban annak is szerepe van, amikor a nyelv háttérbe szorul, szinte nincs szóbeli kommunikáció: ezáltal az olyan alkotásokban, mint a Teoréma vagy a Médea (1969), megnő a kimondott szavak jelentősége, de nagyobb hangsúlyt kap a csend vagy az azt megtörő, gyakran nyugtalanító zene is. Ennek egyfajta ellentéteként kap funkciót a verbalitás az utolsó filmekben: míg Az Élet trilógiája alkotásaiban a rendező szándékának megfelelően a szavak mintegy „a mesélés örömét” is hangsúlyozzák, addig a Salò, avagy Szodoma 120 napja esetében a verbalitás a szituáció steril jellegét, „természetellenességét” emeli ki, ahol a szöveg nemegyszer borzalmasabb, mint a látvány, s az egészet Ennio Morricone szinte „békebeli” kísérőzenéje ellenpontozza.