A Septuaginta vagy Szeptuaginta (latinul Septuaginta, rövidítve LXX; görögül Ἡ μετάφρασις τῶν Ἑβδομήκοντα, „a hetvenek fordítása”) az Ószövetség legősibb és legnagyobb hatású koiné görög fordítási hagyománya: nem egyetlen, egyszerre létrejött „kész könyv”, hanem könyvenként eltérő fordítások, revíziók és kézirati formák történeti együttese. Szűkebb értelemben eredetileg a Tóra görög fordítására vonatkozott; tágabb, a tudományos és egyházi használatban elterjedt értelemben a görög Ószövetség egészét, illetve az ógörög bibliai hagyományt jelöli.
Összefoglalva: a Septuaginta egyszerre ókori zsidó fordítási vállalkozás, a görög nyelvű kereszténység meghatározó ószövetségi szöveghagyománya és a héber Biblia szövegtörténetének egyik legfontosabb tanúja. Mai jelentősége abból fakad, hogy az Újszövetség és az ókeresztény irodalom sok ószövetségi idézetét görög szövegkörnyezetben kell értelmezni, és több könyvnél a Septuaginta olyan korai héber szövegformát tükrözhet, amely eltér a később rögzült maszoréta hagyománytól.
A Septuaginta a zsidó Szentírás és több más ókori zsidó irat görög nyelvű hagyománya, amely főként Kr. e. 3. és 1. század között alakult ki. Ma is alapvető a keleti keresztény egyházak ószövetségi szöveghagyományában, és nélkülözhetetlen az Újszövetség, az ókeresztény teológia, a bibliai szövegkritika, valamint a hellenisztikus zsidóság kutatásához.
A Septuaginta nem egyetlen szerző vagy fordítói bizottság egyszeri munkája, hanem több évszázados fordítási, revíziós és szöveghagyományozási folyamat eredménye. A legtöbb kutató szerint a Pentateuchus görög fordítása Alexandriában vagy az alexandriai zsidó diaszpóra környezetében készült a Kr. e. 3. században. A többi könyv fordítása különböző időpontokban, eltérő helyeken és eltérő fordítási elvek szerint jött létre a hellenisztikus korban.
A görög bibliai szöveg a Második templom korának zsidóságában keletkezett, és először zsidó közösségi, oktatási, liturgikus és értelmező célokra vált alkalmassá. A kutatók ma már nem gondolják, hogy a fordítások pusztán azért születtek volna, mert a zsidók „elfelejtették” a hébert; a közösségi olvasás, a tanítás, az írásmagyarázat, a diaszpóra kulturális önreprezentációja és a hellenisztikus környezetben való vallási tájékozódás egyaránt szerepet játszhatott. A kereszténység kialakulása után a görög nyelvű egyházak Ószövetségének alapjává vált, és jelentős hatást gyakorolt az Újszövetségre, az ókeresztény teológiára, a bibliai szövegkritikára, valamint a későbbi latin, szír, kopt, örmény, grúz és szláv bibliafordításokra.
A Septuaginta jelentősége több területen meghatározó. Egyrészt a héber Biblia szövegtörténetének korai tanúja, mert több könyv esetében olyan héber előzményt (Vorlage, vagyis a fordító előtt álló forrásszöveget) tükrözhet, amely nem azonos a később szabványosult maszoréta szöveggel. Másrészt a hellenisztikus zsidóság vallási és kulturális önértelmezésének alapforrása. Harmadrészt a keresztény kánon-, teológia- és liturgiatörténet egyik legfontosabb szöveghagyománya.
Áttekintő idővonal
+ A Septuaginta történetének főbb állomásai Időszak Esemény / jelentőség Kr. e. 3. század A Pentateuchus görög fordításának valószínű keletkezése hellenisztikus Egyiptomban. Kr. e. 2–1. század További bibliai könyvek görög fordítása; különböző fordítói módszerek és könyvenként eltérő szöveghagyományok kialakulása. Kr. e. 2. század (kb. 130–100) Az Ariszteasz-levél a Tóra görög fordításának tekintélyét magyarázó eredethagyományt közvetít; nem kortársi jegyzőkönyv, hanem hellenisztikus zsidó irodalmi mű. Kr. e. 2. századtól Korai görög papirusz- és pergamentöredékek tanúsítják a görög bibliai szöveg használatát; ez a sor nem az Ariszteász-hagyományra, hanem a kéziratos tanúanyagra vonatkozik. Kr. u. 1. század Az Újszövetség szerzői gyakran görög ószövetségi szövegeket idéznek vagy azok nyelvén fogalmaznak. Kr. u. 1–2. század Zsidó görög revíziók és új fordítások jelennek meg, köztük a kaige-jelenség, Aquila, Szümmakhosz és Theodotion hagyománya. Kr. u. 3. század Órigenész elkészíti a Hexaplát, a héber és görög szövegek nagy szinoptikus összeállítását. Kr. u. 4–5. század A nagy keresztény kódexek, például a Vaticanus, Sinaiticus és Alexandrinus őrzik a görög Ószövetség jelentős részét. Középkor és újkor A bizánci tudományos és liturgikus hagyomány a görög Ószövetséget tovább őrzi; Nyugaton a Vulgata válik meghatározóvá, a reformáció pedig újraélezi a héber kánon, a deuterokanonikus könyvek és az ószövetségi szövegalap kérdését. 19–21. század Kritikai kiadások, qumráni felfedezések, fordítástechnikai, nyelvészeti és digitális kutatások alakítják át a Septuaginta-kutatást.
Elnevezése és fogalma
A latin Septuaginta jelentése „hetven”. A rövidítésként használt LXX a római hetvenes számra utal. A név az Ariszteasz-levélben fennmaradt hagyományból ered: eszerint a jeruzsálemi főpap hetvenkét zsidó tudóst küldött Alexandriába, akik a mózesi törvényt görögre fordították. A későbbi zsidó és keresztény hagyomány a hetvenkét fordítót gyakran kerekítve „hetven” fordítóként említi. A kerekített szám nem egyszerű számtani pontatlanság: a bibliai hagyományban a „hetven” a tekintélyes tanácskozó testület és a teljesség szimbolikus száma is lehet, például Mózes hetven vénének hagyományában.
A Septuaginta megnevezés a szakirodalomban több szinten használatos: szűk értelemben a Tóra legrégebbi görög fordítását jelenti; tágabb értelemben a Héber Biblia könyveinek ókori görög fordításait jelenti; még tágabb értelemben a nagy görög bibliai kódexekben fennmaradt görög Ószövetséget jelöli, amely a héber Biblia könyvei mellett olyan iratokat is tartalmazhat, amelyek nem részei a rabbinikus zsidóság héber kánonjának; kézirattani értelemben nem egyetlen változatot, hanem egymással rokon, de könyvenként és kéziratonként eltérő görög szöveghagyományt jelöl.
Ezért a „Septuaginta” nem minden összefüggésben azonos terjedelmű vagy azonos szövegű korpusz. A modern kutatás gyakran megkülönbözteti az egyes könyvek legrégebbi rekonstruálható görög fordítását, az úgynevezett Ógörög vagy Old Greek szöveget, a későbbi görög revízióktól és a keresztény kódexekben fennmaradt összetett szövegállapottól. Az „Ógörög” nem minden könyv esetében azonos biztonsággal rekonstruálható: egyes könyveknél bőséges és viszonylag korai tanúanyag áll rendelkezésre, másoknál a fennmaradt szöveg már későbbi revíziókon keresztül ismert.
Az elnevezés használata történetileg is változott. A legkorábbi hagyományban a „hetvenek” fordítása elsősorban a Tórára vonatkozott, mivel a legenda a mózesi törvény lefordításáról beszél. Később a név kiterjedt a prófétai, történeti, bölcsességi és egyéb könyvek görög fordításaira is. A keresztény szóhasználatban a Septuaginta fokozatosan a görög Ószövetség egészének neve lett, noha a korpusz tényleges könyvanyaga és sorrendje kéziratonként, egyházi hagyományonként és modern kiadásonként eltérhet.
Keletkezési háttér
Hellenisztikus zsidóság és Alexandria
A Septuaginta a Nagy Sándor utáni hellenisztikus világban jött létre. A keleti Mediterráneumban és a Közel-Kelet jelentős részén a koiné görög vált a közvetítés, a kereskedelem, az igazgatás és a műveltség egyik fő nyelvévé. Egyiptomban, különösen Alexandriában jelentős zsidó diaszpóra élt, amelynek tagjai a mindennapi életben és a közösségi érintkezésben széles körben használták a görög nyelvet. A héber ezzel párhuzamosan továbbra is a szent iratok, a hagyomány és az írásmagyarázat kiemelt nyelve maradt.
A Tóra görög fordítása valószínűleg nem pusztán irodalmi vállalkozás volt, hanem a diaszpórában élő zsidóság vallási, oktatási és közösségi igényeire is válaszolt. A fordítás lehetővé tette, hogy a görögül beszélő zsidók a Szentírást a hellenisztikus kultúra nyelvén olvassák, tanítsák és értelmezzék. A fordítás keletkezési körülményeit kutatva a tudósok Alexandria közvetlen zsidó közösségén túl a tágabb egyiptomi diaszpórát, a hellenisztikus oktatási gyakorlatot, a zsidó jogi-vallási önazonosságot és a Ptolemaiosz-dinasztia egyiptomi uralmának állami kereteit is vizsgálják.
A fordítások létrejöttét nem lehet kizárólag a héber nyelv ismeretének feltételezett hanyatlásával magyarázni. A görög Biblia egyúttal a zsidó hagyomány hellenisztikus közegben való képviseletének eszköze is volt. A görögre fordítás azt jelentette, hogy a zsidó törvény és történeti emlékezet a hellenisztikus világ művelt nyelvén is hozzáférhetővé vált, ugyanakkor a fordítás nyelvi formája sok esetben megőrizte a héber forrásszöveg szerkezetét és sajátos fogalomvilágát.
Az Ariszteász-levél hagyománya
Az Ariszteasz-levél szerint II. Ptolemaiosz Philadelphosz az Alexandriai könyvtár számára kívánta megszerezni a zsidók törvényét görög nyelven. A történetben a jeruzsálemi főpap hat-hat fordítót küld Izrael tizenkét törzséből; a fordítók Alexandriában dolgoznak, és hetvenkét nap alatt elkészítik a Tóra görög fordítását. A későbbi szerzők, köztük Alexandriai Philón és Josephus Flavius, átvették és továbbformálták a történetet. Philónnál már a fordítók ihletettségének gondolata is hangsúlyos: a hagyomány szerint a fordítók egymástól függetlenül is azonos értelmű szöveget hoztak létre.
A modern történeti kutatás az Ariszteász-levelet nem szó szerinti jegyzőkönyvként, hanem hellenisztikus zsidó irodalmi műként értelmezi. A szöveg fontos tanúja annak, miként értelmezte a zsidó diaszpóra a Tóra görög fordításának tekintélyét, de a részletei – például a királyi megrendelés, a fordítók száma és a fordítás körülményei – hagyománytörténeti és ideológiai szempontból vizsgálandók. A történet magva ugyanakkor összhangban áll azzal a széles körű tudományos véleménnyel, hogy a Pentateuchus görög fordítása a hellenisztikus Egyiptomban keletkezett.
Az Ariszteász-levél keletkezését a kutatás többnyire a Kr. e. 2. századra, gyakran annak második felére teszi, vagyis a mű jelentős időbeli távolságból beszél a feltételezett fordítási eseményről. A levél nemcsak eredetmondát közöl, hanem a hellenisztikus zsidóság önértelmezését is megjeleníti: a Tórát filozófiai és erkölcsi tekintélyű törvényként mutatja be, miközben a jeruzsálemi Templom és a főpapság legitimáló szerepét is hangsúlyozza.
A legenda későbbi értelmezései különböző teológiai és közösségi célokat szolgáltak. A hellenisztikus zsidó hagyományban a történet a görög Tóra tekintélyét igazolta: a fordítás nem idegen beavatkozásként, hanem a zsidó hagyomány hiteles közvetítéseként jelent meg. A keresztény hagyományban ugyanez a történet gyakran annak bizonyítására szolgált, hogy a görög Ószövetség különleges tekintéllyel bír, sőt bizonyos szerzőknél a fordítás ihletettsége is hangsúlyt kapott.
A fordítások időrendje
A kutatás viszonylag biztosan a Pentateuchust tekinti a legrégebbi görög bibliafordításnak. A többi könyv fordítása nem egyszerre és nem azonos módszerrel készült. A Sirák fia könyvének görög prológusa – amelyet a fordító unoka valószínűleg Kr. e. 132 körül vagy valamivel később írt – már utal „a törvényre, a prófétákra és a többi könyvre”, ami azt mutatja, hogy a hellenisztikus korban több szent irat görög fordítása is ismert volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy addigra a teljes későbbi görög Ószövetség egységes, lezárt formában létezett volna.