A Donner-társaság (néha Donner-Reed Társaság) egy csapat amerikai pionír elnevezése volt, akik az amerikai középnyugatról tartottak Kaliforniába társzekereken. Miután a csapatot számos baljós körülmény hátráltatta, 1846–1847 telét kénytelenek voltak a behavazott Sierra Nevada hegységben tölteni. Néhányuk az éhezés miatt a kannibalizmust választotta és fogyasztott halott társai húsából.
A Donner-társaság 1846 tavaszán indult Missouriból, amellyel korábbi hasonló utazók példáit követték, a jobb élet reményében. Az út nyugatra átlagosan 4-6 hónapig tartott, de a csoport útja ennél jóval hosszabb volt, miután az úgynevezett Hastings-levágás útját kezdték el követni. A remélt rövidítés helyett a Utah-beli Wasatch-hegységbe és a Bonneville sós síkságra kerültek. Az egyenetlen és sivatagos táj, valamint később a Humboldt folyó elérése után őket érő megpróbáltatások során marháik és szekereik java részét elvesztették, és a csapaton belül is több különálló érdekcsoport jött létre.
A vándorok kora novemberben érték el a Sierra Nevada hegységet, ahol azonban a váratlan, nagy mennyiségű hóesés miatt csapdába estek a Truckee-tó (ma Donner-tó) mellett. Miután az élelmük java része elfogyott, december közepén néhányuk elindul segítségért. Ugyan Kaliforniából is elindult értük a felmentőcsapat, de ők is csak 1847 februárjának közepén érkeztek meg. A 87 emberből csak 48 élte túl a telet. A történészek az eseményeket Kalifornia, illetve az amerikai telepes mozgalom legnagyobb tragédiájának tartják.
Az események háttere bélyegkép|Sátrak és szekerek a Humboldt folyó partján Nevadában 1859-ben Az 1840-es években számos ember indult el Amerikában nyugatra, hogy letelepedjen Oregon vagy Kalifornia állam területén. Abban az időben ezek csak nagyon hosszú tengeri úton keresztül, vagy a kontinensen át, kalandos úton voltak megközelíthetőek. Néhányan úgy látták Kaliforniát, mint egy olyan helyet, ahol szabadon állhatnak a keresztény vallás tanításai alapján. Másoknak a gazdasági lehetőségek voltak vonzóak, ismét mások pedig az amerikai doktrína alapján úgy vélték, hogy a két óceán közti szárazföld az európai embereket illeti, és ez motiválta őket. A legtöbb társzekér az Oregon Trail nevű útvonalat követte, amely a Missouri állambeli Independence-ből indult, keresztül a Nagy Amerikai Vízválasztón, mely út során naponta átlagosan 24 km-t lehetett haladni. Ily módon kb. 4-6 hónap alatt célba lehetett érni. AZ útvonal Wyoming államon keresztül haladva jutott át egy hágón, ahol a szekerekkel meglehetősen könnyű volt a haladás. Ahogy ezen áthaladtak, már könnyedén el tudtak jutni az általuk választott úticélhoz.
Lansford Hastings, aki Ohio államból indult el Kaliforniába 1842-ben, meglátta az új területekben rejlő lehetőségeket. Hogy bátorítsa a vándorokat, írt egy kézikönyvet a számukra. Ebben többek között azt javasolta, hogy az Oregon Trail által használt útvonal (a Snake River-síkság mentén) helyett válasszanak egy rövidebb utat Kaliforniába (ami a valóságban hosszabb volt), mégpedig a Nagy-medencén keresztül, ami keresztülvitte az utazókat a Wasatch-hegységen és a Bonneville sós síkságon. Maga Hastings még csak nem is utazott az úton egészen 1846-ig, amikor a Wyomig állambeli Fort Bridgerbe utazott. Az erődítményt Jim Bridger és Louis Vasquez tartották fenn azért, hogy ellátmányt biztosítsanak az arra járóknak. Hastings itt maradt, hogy meggyőzze az utazókat, hogy válasszák az általa ajánlott utat. 1846-ban Hastings volt a második ember, aki bizonyítottan keresztül tudott vágni az úton, de egyikük sem szekerekkel haladt.
Az út vitathatatlanul legnehezebb része az utolsó 150 kilométer volt, a Sierra Nevada hegységben.Ennek a hegységnek 500 olyan csúcsa van, amely 3500 méternél is magasabb, magasságuk és a Csendes-óceánhoz való közelségük miatt pedig eleve több csapadékot kapnak, mint az Egyesült Államok többi része. Ráadásul a keleti rész veszélyesen meredek. Miután valaki elindult Missouriból, hogy a vadregényes Oregon vagy Kalifornia vidékén vigyen keresztül az útja, fontos volt az időzítés is: el kellett kerülnie azt, hogy a tavaszi esőzések idején a szekerek ne ragadjanak a sárba, és arra is figyelni kellett, hogy a szeptembertől kezdődően egyre gyakoribb havazást is elkerülje. Mindezek mellett pedig arra is kellett figyelni, hogy az ökrök és a lovak számára legyen elegendő fű.
Családok balra|bélyegkép|James és Margret Reed 1846 tavaszán több mint 500 szekér indult el nyugat felé Independence-ből. A menet végén haladt kilenc szekér, rajtuk a Reed és a Donner családok 32 tagja és kíséretük, akik május 12-én indultak el. Az észak-karolinai születésű George Donner fokozatosan költözött nyugat felé, először Kentuckyban, majd Indianaban és Illinois-ban élt, egy éves texasi kitérővel. Ekkoriban már közel 60 éves volt és az illinois-i Springfieldben lakott. Vele élt 44 éves felesége, Tamsen, három lányuk, a 6 éves Frances, a 4 éves Georgia, és a 3 éves Eliza; valamint két másik lánya előző házasságából: a 14 éves Elitha és a 12 éves Leanna. George öccse, az 56 éves Jacob is csatlakozott a menethez 45 éves feleségével, Elizabeth-tel, két mostohafiával, Solomon Hookkal (14 éves) és William Hook-kal (12 éves), valamint öt gyerekükkel: George (9), Mary (7), Isaac (6), Lewis (4), és Samuel (1). Velük utaztak mint hajcsárok: Hiram O. Miller (29), Samuel Shoemaker (25), Noah James (16), Charles Burger (30), John Denton (28), és Augustus Spitzer (30).
A 45 éves James F. Reed 1831-ben költözött Írországból Illinois-ba. Vele tartott felesége, a 32 éves Margret, mostohalánya, a 13 éves Virginia, lánya, Martha Jane (8), fiai, James és Thomas (5 és 3 évesek), valamint Sarah Keyes, Margret 70 éves anyja, aki előrehaladott tuberkulózisban szenvedett, és május 28-án meg is halt; útközben temették el. Reed-et a pénzügyi nehézségeik hátrahagyása mellett az is motiválta, hogy betegeskedő feleségének hátha jót tesz a kaliforniai levegő. Reed-ék három embert fogadtak fel, hogy segítsenek nekik: Milford ("Milt") Elliott (28), James Smith (25), és Walter Herron (25) tartott velük. Baylis Williams (24) is a csapat tagja lett, mint mindenes, testvére, Eliza (25) pedig a család szakácsa.
Egy héttel azután, hogy elhagyták Independence-t, Reed-ék és Donnerék csatlakoztak William H. Russell 50 szekérből álló csoportjához. Június 16-ig a menet 720 kilométert tett meg, és már csak 320 kilométerre voltak a wyomingi Fort Laramie-től. Az esőzések és az áradó folyók miatt kissé késésben voltak, de Tamsen Donner azt írta Illinois-ba egy barátjának levélben, hogy ez legyen a legkevesebb gond. A fiatal Virginia Reed később úgy idézte fel ezt az időszakot, mint amikor tökéletesen boldog volt.
Útközben még néhányan csatlakoztak a menethez. Levinah Murphy, a 37 éves özvegy Tennessee-ből, 13 fős családjával. Öt legfiatalabb gyermeke John Landrum (16), Meriam ("Mary", 14), Lemuel (12), William (10), és Simon (8) volt. Két, már férjezett lánya családja is velük tartott Sarah Murphy Foster (19), a férje, William M. (30)és fia, Jeremiah George (1); Harriet Murphy Pike (18) a férje, William M. (32) valamint lányaik: Naomi (3) és Catherine (1). William H. Eddy, a 28 éves illinois-i kocsikészítő, felesége, Eleanor (25), valamint két gyerekük, James (3) és Margaret (1) is hozzájuk csapódott. Egy iowai farmer, az 51 éves Patrick Breen és családja is útitársuk lett: felesége, a 40 éves Margaret ("Peggy"), és hét gyerekük: John (14), Edward (13), Patrick, Jr. (9), Simon (8), James (5), Peter (3),és a 11 hónapos Isabelle. Szomszédjuk, a 40 éves agglegény, Patrick Dolan is velük tartott. A német emigráns Lewis Keseberg is csatlakozott nejével, Elisabeth Philippine-nel és lányukkal, a 2 éves Adával, fiuk, Lewis Jr. útközben született meg. Két egyedülálló férfi, Spitzer és Reinhard egy német házaspárral, Wolfingerékkel indult útnak, akikről azt beszélték, hogy dúsgazdagok. Kocsihajtójuk "Dutch Charley" Burger volt. Velük tartott még egy idős, Hardkoop nevű férfi. Egy fiatalember, Luke Halloran, aki szintén tuberkulózistól szenvedett, kocsiról kocsira vándorolt, mert nem volt senkinek sem elegendő ideje vagy energiája arra, hogy vele foglalkozzanak.
A Hastings-levágás alt=|bélyegkép|500x500px|A Donner-társaság által használt útvonal, rajta naranccsal jelölve a Hastings-levágás, ami 240 kilométerrel nyújtotta meg az útjukat. Hogy népszerűsítse az általa felfedezett utat, Lanford Hastings lovasokat küldött az utazók elé, akiket levélben invitált. Július 12-én Reed-ék és Donnerék is megkapták ezt. Hastings ebben figyelmeztette őket arra, hogy a mexikói hatóságok nem biztos, hogy jó szemmel nézik a vándorlásukat, ezért lehetőség szerint vonuljanak nagy csoportokban. Azt is állította, hogy egy új és jobb utat jelölt ki Kaliforniába, és hogy az érdeklődőket Fort Bridgerben várja.
Július 20-án a Little Sandy folyónál a legtöbben úgy döntöttek, hogy folytatják az utat a kitaposott nyomvonalon Fort Hall-ig. Egy kisebb csapat a Fort Bridgerbe tartó utat választotta, és elhatározták, hogy választanak egy vezetőt. A legtöbb fiatal férfi köztük európai emigráns volt, és nem kimondottan alkalmas a feladatra. James Reed már régebb óta élt az Államokban, idősebb volt, katonai tapasztalattal, de parancsolgató, erőszakos természete nem tette túl népszerűvé. Vele szemben az érett, tapasztalt, amerikai születésű Donner sokkal ideálisabb választás volt. A többiek eleve nem jöhettek számításba, mert bár pioníroknak nevezték őket, nem volt megfelelő képzettségük az ilyen hosszú utak során várható nehézségek elhárításához: nem volt tapasztalatuk például hegyvidéki vagy száraz területen való közlekedésben, és egyáltalán nem tudtak szót érteni az őslakos amerikaiakkal.
Az újságíró Edwin Bryant Blacks Forkot egy héttel előbb érte el, mint a Donner-társaság. Ő látta az útvonal első részét, és tudta, hogy a szekerekkel Donnerék nehezen fognak közlekedni, főleg a nőkkel és a gyerekekkel. Ezért ő is üzenetet hagyott a csapat számára, hogy ne válasszák a Hastings által ajánlott utat. Mikor július 27-én megérkeztek Fort Bridgerbe, Hastings már elment a Harland-Young csapattal. Fort Bridger tulajdonosa, Jim Bridger saját önös érdekéből (hiszen ő is jól járt azzal, ha mindenki azt az útvonalat választja), azt állította az utazóknak, hogy a levágás egy könnyű út, elkerüli az egyenetlen vidékeket és az ellenséges őslakosokat, továbbá 560 kilométerrel rövidebb is. Útközben pedig vizet is lehet találni, habár egy 50-65 kilométeres szakaszon száraz sivatagon keresztül kell haladni.
Reed-et meggyőzte az előadásmód, és azt javasolta, menjenek a levágáson át. Bryant levelét egyikük sem kapta meg (később Bryant úgy gyanította, hogy Bridger szándékosan tartotta azokat vissza). Fort Laramie-ben Reed találkozott egy régi barátjával, James Clymannel. Ő Kaliforniából érkezett, és mindenáron igyekezett lebeszélni Reed-et a levágásról, azt állítva, hogy az nem alkalmas a szekereknek, továbbá Hastings valótlan dolgokat állított. Jesse Quinn Thornton egy darabig együtt utazott Donnerékkel és Reedékkel, és ő utóbb azt írta naplójában, hogy Hastings "az utazók Münchhausen bárója" volt. Tamsen Donner pedig el volt keseredve, hogy letértek a jól bevált útvonalról, ugyanis ő sem bízott Hastingsben.
Július 31-én a csapat elhagyta Blacks Forkot, négy napnyi pihenés és javítási munkálatok után, 11 napnyi lemaradással a Harland-Young csapat mögött. Donner felfogadott egy újabb kocsist, és csatlakozott hozzájuk a McCutcheon család: a 30 éves William, felesége, a 24 éves Amanda, 2 éves lányuk, Harriet, és egy 16 éves fiú, Jean Baptiste Trudeau, aki Új-Mexikóból származott, és állítása szerint jól ismerte a kaliforniai vidéket és az ottani őslakosokat.
A Wasatch-hegység