Észt irodalomnak mindazon irodalmi művek összességét tekintjük, melyeket észt nyelven (eesti keel) írnak. Az észt nyelvet 2012-ben mintegy 1,1 millió ember beszélte. Az észt irodalmi művek körébe beletartoznak az észtül írt szakirodalmi, szépirodalmi művek éppúgy, ahogyan a műfordítások, az észt népköltészet, a filmes és zenés műfajokhoz kapcsolódó észt nyelvű irodalmi tevékenységek, továbbá mindazon irodalmi művek is, melyeket más nyelven írtak ugyan, azonban szerzőjük miatt, vagy témaválasztásuk szerint kapcsolódnak Észtországhoz, illetve esetenként a korai észt irodalom nyelvi emlékeit, nyelvtöredékeit tartalmazzák. Észtország megszállása miatt – amely az északi keresztes háborúk után a 13. századtól kezdve, egészen 1918-ig tartott – a német, svéd, illetve orosz uralom alatti időszak során igen kevés észt nyelven íródott irodalmi mű jött létre.
A legrégebbi észt nyelvemlék a 13. századból való. A Henricus de Lettis pap által 1229 körül íródott Henrik Livónia krónikája című mű észt földrajzi neveket, észt szavakat és mondattöredékeket tartalmaz. Az 1241-ben íródott Liber Census Daniae, azaz a Dán népszámlálási könyv szintén tartalmaz észt helyneveket és családneveket. A legkorábbi összefüggő, észt nyelven íródott irodalmi szöveggyűjtemény az úgynevezett Kullamaa-imádságok, amelyeket 1524 és 1528 közt írtak. A legkorábbi észt nyelvet is tartalmazó nyomtatott könyv a kétnyelvű Wanradt–Koell-katekizmus, melyet 1535-ben Simon Wanradt és Johann Koell adott ki. A munka terjesztését a tartui városi tanács feltehetőleg Luther Márton katekizmusától való eltérései miatt betiltotta. A műből nem maradt fenn teljes példány, csak 1929-ben fedezték fel egy kötéstáblában néhány töredékét. Az Újszövetséget võro nyelvre 1686-ban, míg az úgy nevezett "észak-észt" nyelvre csak 1715-ben fordították le. A két dialektust Anton thor Helle egyesítette az északi változat alapjaira felépítve. Az észt nyelven történő írás felvirágzása a 19. században kezdődött az úgynevezett esztofília elterjedése idején, ami egyben az észt felvilágosodás kora is volt 1750 és 1840 között.
Az észt nyelv kulturális rétege eredetileg nagymértékben az észt népköltészet verses változataira épült, mely javarészt a szótagok mennyiségén alapult. Néhány meghatározó kivételtől eltekintve az észt nyelv régies alakja kikopott a szóhasználatból a későbbi idők során. A legkiemelkedőbb eredmények ezen a téren az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg (magyarul: Kalev fia), című irodalmi műben lelhetők fel, melyet Friedrich Reinhold Kreutzwald (1803–1882) írt. Továbbá kiemelkednek még ebből a korból Gustav Suits balladája a Lapse sünd (magyarul: Egy gyermek születése), Villem Grünthal-Ridala Toomas ja Mai (magyarul: Toomas és Mai) című verse, illetve August Annist három verse is. Szakmailag a 20. század második felére tehető az észt népdalok legújabb virágkora, melyet elsődlegesen Veljo Tormis zeneszerző munkásságának köszönhetünk. 265px|bélyegkép|jobbra|Az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg 1935-ös kiadásának borítója
A modern kor legismertebb és legtöbbet fordított észt írói Jaan Kross, illetve Jaan Kaplinski.
Az észt irodalom fordítását elsősorban Bereczki Gábor és Fehérvári Győző munkássága tárja a magyar olvasók elé.
A középkor észt irodalma Mivel az észt nemzet és a nemzeti öntudat kialakulása csak a 18–19. század során kapott erőre, ezért hosszú ideig az észt irodalom önálló, idegen behatásoktól mentes mivoltáról nem lehet beszélni. Maga a középkori észt irodalom elsősorban a népköltészeten, a népdalokon és népmeséken keresztül alakult ki és terjedt a hagyományoknak megfelelő módon szájról szájra. Így ebből az időszakból írott észt nyelvű nyelvi emlékek nem maradtak fenn. Pusztán nyelvtöredékek azok, amelyek a korabeli észt nyelv létét bizonyítják. Ilyen például a 13. századból való, Henricus de Lettis pap által 1229 körül íródott Henrik livóniai krónikája című mű, amely észt földrajzi neveket, észt szavakat és mondattöredékeket tartalmaz.
A krónikaíró Henrik tolmácsként is szolgált, ez is magyarázza az "idegen" szavak használatát.Henrik tolmácsként való kijelölése azonban nem a német és latin nyelvtudásán alapult. Henrik livóniai és észtországi őslakosok megkeresztelésére tett utazásai, valamint Fülöp ratzeburgi püspök (1204–15) vagy Modenai Vilmos pápai legátus (kb. 1184–1251) tolmácsaként a köznyelvi livon, lett és az észt nyelv ismeretét a Krónika szövegében több anyanyelvi szó és kifejezés is alátámasztja, ilyen az észt-lív malewa ('sereg'), maja ('ház'(?)) vagy Maga magamas, vagy lett draugs ('barát'), sőt Laula! Laula! Pappi (‘énekel, énekel, pap’). Ilyen szó a watmal (szövetmérték) a nogata (szörme) a maja (ház), a draugs (barát), a malewa (sereg), a waip (durva szövet) , a kihhelkund (plébánia) és a maga magamas (örökre itt maradsz) Háromszor említi meg a Krónika Astigerwe tavát, az észtben a jerw (-gerve) tavat jelent.
Az 1241-ben íródott Liber Census Daniae, azaz a Dán népszámlálási könyv szintén tartalmaz észt helyneveket és családneveket.
A 16. század A legkorábbi összefüggő, észt nyelven íródott irodalmi szöveggyűjtemény az úgy nevezett Kullamaa-imádságok, amelyeket 1524 és 1528 közt írtak. 1525-ben a reformáció keretein belül Németországban észt nyelvű lutheránus könyveket nyomtattak a hittérítés jegyében. Ezeket a kiadványokat azonban a katolikusok elégették. 1535-ben jelent meg Luther Márton katekizmusa észt nyelven, majd a későbbiek során a Biblia különböző részleteit is kinyomtatták. Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király alapította a tartui jezsuita szemináriumot. A jezsuiták az oktatási tevékenységük mellett észt nyelven íródott kiadványokat is nyomtattak, melyek közül azonban csak nagyon kevés maradt fenn.
Balthasar Russow, a tallinni Szentlélek templom lelkésze írta a Livónia tartományának krónikája 1578 című művet.
Az észt kulturális fejlődésnek a livóniai háború kitörése vetett gátat mintegy negyed évszázad időtartamra. A következő század elejére az észt területek java svéd befolyás alá került. Nem csak a népesség csökkenésének szintjén, hanem a szellemi javak terén, ezen belül is az irodalmi élet terén hozott hanyatlást a háborúskodás.
A 17. század Az észt kulturális élet fejlődését hozta magával az oktatás elterjedése, valamint a béke időszaka, amely miatt ebben az évszázadban volt az első jelentősebb észt irodalmi kibontakozás.
A Tartui Egyetemet II. Gusztáv Adolf svéd király alapította 1632-ben. Ezzel párhuzamosan az észt oktatás is elindult. Tallinnban gimnáziumot és könyvnyomdát is alapítottak. Az észt népiskolai könyvek korabeli szerzője egy pedagógus, Bengt Gottfried Forselius volt, akinek tankönyvei 1686-ban jelentek meg először. Szintén 1686-ban jelent meg az Újszövetség észt nyelven Johann Hornung és Adrian Virginius fordításában. Az észt egyházi irodalmat elsődlegesen két német pap és irodalmár munkássága bővítette ebben az időben: Joachim Rossihnius (1600–1645), illetve Heinrich Stahl (1600–1657). Stahl alkotta meg az első észt nyelvkönyvet, valamint a régi észt nyelv helyesírásának alapjait is neki köszönhetjük. A szintén német származású Reiner Brocmann (1609–1647) írta az első észt nyelvű verseket. Azonban a szépirodalom kibontakozása még váratott magára. Ezt a békés és gyümölcsöző korszakot törte ketté az északi háború első hulláma, majd a nagy északi háború kitörése. Ezt az időszakot, valamint a háborús pusztítást örökíti meg Käsu Hans Siralmas ének című műve, mely Tartu város 1708-as ostromakor a város pusztulásának képeit tárja elénk. A mű a szerző életében kéziratként terjedt, és nyomtatásban csak halála után jelent meg. A Siralmas ének az első nagyobb terjedelmű észt nyelven íródott irodalmi alkotás.
A 18. század Az 1720-as évektől kezdve kalendáriumok jelentek meg észt nyelven. Német papok a kor vallási megújító mozgalmát, a pietizmust követve jelentettek meg különböző kiadványokat. Az első teljes tartalommal bíró észt nyelvű Biblia 1739-ben jelent meg északészt nyelvjárásban. Ez később nagyban befolyásolta ennek a nyelvjárásnak az elterjedését országszerte, mivel délészt nyelvjárásban nem jelent meg a Szentírás. Az első észt nyelvű folyóirat a Lühhike öpetus (magyarul: Rövid tanítás) volt, amely 1766-67 közt jelent meg és 41 füzetében egészségügyi tanácsokkal foglalkozott.
Az első észt nyelvű hetilap 1766–1767-ben jelent meg.
A 19. század, az észt ébredés kora 200px|bélyegkép|balra|Lydia Koidula 225px|bélyegkép|jobbra|Dr. Jakob Hurt 1886-ban Tartuban kiadott észt–német nyelvű népdalgyűjteménye A 19. század első éveiben indult útjának az úgy nevezett esztofil mozgalom, amely az észt nyelv és kultúra népszerűsítését és a hazafias érzelmek előtérbe helyezését tűzte zászlajára. A század első felének jelentősebb észt költője Kristian Jaak Peterson (1801–1822) volt. Ő fordította le német nyelvre Cristfried Ganander Mythologia Fennica című művét, amely a Kalevipoeg megalkotásának koncepciójához is hozzájárult. Az észt népköltészet gyűjtésének egyik legfontosabb szervezője Friedrich Robert Fählmann volt. Az ő kezdeményezésére alapították meg az Észt Tudós Társaságot (észtül: Őpetatud Eesti Selts) 1838-ban, valamint az ő indíttatására kezdték el kidolgozni az összegyűjtött hősi énekekből felépülő nemzeti eposzt is. Friedrich Reinhold Kreutzwald a nemzeti eposzt, a Kalevipoeget prózai mondák alapján építette fel, melyeket az észt népköltészet hagyományos versformáiba öntötte. Korának másik ismert költőnője volt Lydia Koidula, aki elsősorban hazafias verseket írt. Ő írta a Mu isamaa on minu arm című verset is, mely később Észtország kvázi nemzeti dalává nőtte ki magát. Koidula édesapja volt Johann Voldemar Jannsen, aki az akkori kor legfontosabb napilapját adta ki, az Eesti Postimeest. Ennek az újságnak utódja napjainkban is az ország egyik legolvasottabb lapja. Ennél is fontosabb azonban, hogy Jannsen írta az észt himnuszt, melyet 1869-ben mutattak be a nagyközönségnek. Johann Heinrich Rosenplänter (1782–1846) balti német, esztofil lelkész munkája a Beiträge zur genauern Kenntniss der etnischen Spräche című húsz kötetből álló tudományos kiadványsorozat, mely összesen 3500 oldalon, főleg német nyelven íródott, ám észt nyelvű népköltészeti alkotásokkal, fordításokkal tűzdelt irodalmi alkotás. Az észt bibliográfia, irodalomkritika , illetve költészet ezen a könyvsorozaton alapul. A kiadvány egyik szerkesztője volt egy másik ismert esztofil, Otto Wilhelm Masing (1763–1832) is, aki 1818-ban megírta a Pühhapáeve Wahhe-lugemised (Vasárnapi tarka olvasmányok) című művét, amely egy észt irodalmi stílusban íródott paraszti enciklopédia. 1821 és 1825 között a Marahva Nädda-laleht című hetilapot szerkesztette. A harmadik nagy esztofil név a korszakban Peter August Friedrich von Manteuffel (1768–1842) volt, aki parasztlányokhoz írt anakreoni dalokat, illetve meséket és falusi történeteket, elbeszéléseket írt.
Friedrich Robert Fählmann (1798–1850) eredetileg orvosként végzett, ám egész életét az észt nyelv, az észt népköltészet és az irodalom művelésének és tanulmányozásának szentelte. Friedrich Reinhold Kreutzwald és Lydia Koidula mellett, Faehlmann munkássága váltotta ki az észt nemzeti ébredést. Ez jelentős részben az európai romantika kibontakozásának és a kontinens távolabbi részein végbemenő, egymást generáló nemzeti mozgalmaknak volt köszönhető.