A fraticellik (olaszul fraticelli, „testvérkék”) a ferences rendből és annak úgynevezett spirituális irányzatából származó, egymással csak részben összefüggő, többnyire itáliai vallási csoportok gyűjtőneve volt a 14–15. században. A kifejezést a kortárs egyházi és inkvizíciós források nem mindig következetesen használták: jelölhetett a rendből kivált szegénységi rigoristákat, önálló remete-közösségeket, valamint olyan csoportokat is, amelyek a pápai tekintélyt vagy az egyházi hierarchia szentségi hatalmát elutasították. A szűkebb értelemben vett fraticelliket ezért nem lehet egyszerűen azonosítani valamennyi ferences spirituálissal. A spirituálisok egy része a rend és az egyház keretein belül maradt, más közösségek később kibékültek az egyházi hatósággal, szigorúbb ferences eszményeik pedig részben a 15. századi obszerváns reformban éltek tovább.David Burr: The Spiritual Franciscans: From Protest to Persecution in the Century After Saint Francis. University Park: Pennsylvania State University Press, 2001.„Franciscan Spirituals”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 5. kötet. Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America, 2003. 896–897.
A mozgalmak közös kiindulópontja az Assisi Szent Ferenc által megkövetelt evangéliumi szegénység értelmezése volt. A vita azonban nem pusztán a szegény és a gazdag életmód szembeállításáról szólt. A gyorsan növekvő rendnek tanulmányi házakat, templomokat és missziókat kellett fenntartania, miközben tagjai személyes és közösségi tulajdonról való lemondást fogadtak. A kérdés az lett, miként különíthető el a javak tulajdonjoga (latinul dominium) azok tényleges használatától, és hogy a ferencesek fogadalma pontosan milyen mértékű „szegényes használatra” (usus pauper) kötelez. A konfliktus az 1320-as években dogmatikai és egyházpolitikai válsággá szélesedett: egyes fraticelli csoportok szerint a szegénység ferences értelmezését elutasító pápa elvesztette hivatalát, míg XXII. János pápa több ilyen állítást eretnekségnek minősített.„Poverty Controversy”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 11. kötet. Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America, 2003. 569–570.Malcolm D. Lambert: Franciscan Poverty: The Doctrine of the Absolute Poverty of Christ and the Apostles in the Franciscan Order, 1210–1323. London: SPCK, 1961.
Elnevezés és fogalmi kör
A fraticelli az olasz frate („testvér”, „szerzetes”) kicsinyítő képzős alakja. Eredetileg nem volt pontos önelnevezés, és gúnyos vagy leértékelő árnyalata is lehetett. A középkori forrásokban több megjelölés fordul elő, köztük a fratres de paupere vita („a szegény élet testvérei”), a fraticelli de paupere vita, a fraticelli de opinione („a vélemény fraticellijei”), valamint az Angelo da Clareno követőire alkalmazott Clareni vagy pauperes eremitae („szegény remeték”).D. L. Douie: „Fraticelli”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 5. kötet. Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America, 2003. 920–921.
A névhasználat bizonytalansága miatt a szakirodalom rendszerint megkülönbözteti:
a ferences renden belüli, szigorúbb regulaértelmezést képviselő spirituálisokat; Angelo da Clareno és társai remete-közösségeit, amelyek között később egyházi közösségben maradó és attól elszakadó ágak egyaránt kialakultak; a Toszkánából Szicíliába menekült, 1318-ban elítélt szegény élet testvéreit; a Cesenai Mihályhoz kapcsolódó, főként a Krisztus és az apostolok szegénységéről folyó elméleti vitában fellépő michaelitákat; a 14–15. században Közép-Itáliában működő, saját vezetőket, papokat vagy püspököket választó, többnyire laza kapcsolatban álló helyi közösségeket.
Nem sorolják közéjük a Gerardo Segarelli által alapított apostoli testvéreket vagy pszeudo-apostolokat, mert azok nem a ferences rendből váltak ki, bár az apostoli élet és szegénység eszményének középkori történetében részben hasonló motívumokat képviseltek.Decima L. Douie: The Nature and the Effect of the Heresy of the Fraticelli. Manchester: Manchester University Press, 1932.
Ferences előzmények
A rend növekedése és a szegénység gyakorlata
Assisi Szent Ferenc közössége a 13. század elején laikus és klerikus bűnbánók kis csoportjaként jött létre. Az első testvérek vándorprédikációval, kétkezi munkával és alamizsnából éltek, állandó vagyon és személyes tulajdon nélkül. A rend 1223-ban pápai jóváhagyást kapott regulája kimondta, hogy a testvérek „sem házat, sem helyet, sem más dolgot” ne sajátítsanak ki maguknak. Ferenc 1226-ban bekövetkezett halálakor azonban a rend már Európa számos térségében jelen volt, és rövidesen egyetemeken oktató, lelkipásztori, diplomáciai és missziós feladatokat vállaló intézménnyé vált.
A nagyszámú közösség ellátása, a beteg és idős testvérek gondozása, a könyvek és tanulmányi házak használata, valamint a távoli missziók fenntartása olyan gyakorlati kérdéseket vetett fel, amelyekre a regula szövege nem adott minden részletre kiterjedő választ. A rendi többség – a forrásokban gyakran Communitas, később konventuális irányzat – elfogadta, hogy a fogadalommal összeegyeztethető a javak közvetett használata, ha azok tulajdonosa nem maga a rend vagy az egyes szerzetes. A szigorúbb testvérek, akiket zelanti („buzgók”) vagy spirituálisok néven említettek, attól tartottak, hogy a jogi megoldások és a kényelmesebb intézményi élet kiüresítik Ferenc eredeti szándékát.
A korai pápai értelmezések a rend egységét és szegénységi fogadalmát egyszerre kívánták megőrizni. IX. Gergely pápa Quo elongati kezdetű, 1230-as rendelkezése kimondta, hogy Ferenc végrendelete önmagában nem tesz hozzá új jogi kötelezettséget a jóváhagyott regulához, ugyanakkor lehetővé tette, hogy a testvérek szükséges javakat közvetítők útján használjanak. IV. Ince pápa és utódai továbbfejlesztették azt a jogi konstrukciót, amely szerint a ferencesek által használt javak tulajdonjoga a Szentszékhez vagy jótevőkhöz tartozott, a rend pedig csak használati jogot gyakorolt felettük.
Szent Bonaventura rendfőnökként (1257–1274) az eredeti szegénységeszmény és az intézményes rend működésének összeegyeztetésére törekedett. Nem tekintette közömbösnek a szigorú életet, de elutasította, hogy minden testvér számára kötelező legyen a rend legelső éveinek változatlan életformája. Az általa képviselt közvetítő irányt III. Miklós pápa 1279-es Exiit qui seminat bullája rendszerezte: megerősítette az egyéni és közösségi tulajdonról való ferences lemondást, a javak tulajdonát a római egyházhoz rendelte, és a testvérek számára engedélyezte a szükséges dolgok használatát. A bulla tekintélye később mindkét fél érvelésében központi szerepet kapott.
A „szegényes használat” kérdése
A vita egyik legpontosabb szakkifejezése az usus pauper, vagyis a javak szegényes, korlátozott használata volt. A spirituális szerzők egy része szerint a tulajdonjog puszta elutasítása önmagában nem elég: a fogadalom csak akkor őrzi meg értelmét, ha a testvérek az élelem, ruházat, lakóhely és más javak használatában is ténylegesen szegényen élnek. A rendi többség ezzel szemben attól tartott, hogy az usus pauper pontos mértéke nem határozható meg általános jogszabállyal, és hogy annak abszolutizálása az elöljárói engedelmesség fölé helyezi az egyes testvér saját lelkiismereti ítéletét.
V. Kelemen pápa a vienne-i zsinat idején lefolytatott vizsgálat után az 1312-es Exivi de paradiso rendelkezésben a regula több pontját a spirituálisok számára kedvező, szigorú értelemben magyarázta. Elismerte, hogy a ferences fogadalom magában foglal bizonyos szegényes használatot, de nem fogadta el, hogy annak minden részlete változatlan, egyetlen módon legyen kötelező, és nem engedélyezte a spirituálisok teljes kiválását a rendből. A rendezési kísérlet átmenetileg mérsékelte, de nem szüntette meg a konfliktust.
A spirituális mozgalom és a joachimita hatás
A ferences spirituálisok nem alkottak egységes szervezetet. Jelentősebb központjaik Provence-ban, Toszkánában és az Anconai Őrgrófság területén alakultak ki, vezetőik és teológusaik pedig nem minden kérdésben értettek egyet. Közös volt bennük Ferenc regulájának szigorú értelmezése, az alapító végrendeletének nagy tekintélye és a rend intézményes fejlődésével szembeni bizalmatlanság.
Eszmetörténetükre hatott Gioacchino da Fiore apát történelemteológiájának későbbi recepciója. Gioacchino a történelemben a Szentháromsághoz kapcsolódó korszakokat különböztetett meg, követői pedig egy eljövendő lelki megújulás és az egyház megtisztulásának reményével kapcsolták össze tanítását. A ferences közegben e gondolatok részben olyan, Gioacchinónak tulajdonított vagy az ő rendszerét továbbfejlesztő műveken keresztül terjedtek, amelyek nem mind tőle származtak. A joachimizmus ezért nem egyszerűen egyetlen tanrendszer átvételét, hanem apokaliptikus és reformváró értelmezések széles körét jelentette.
A provence-i spirituálisok legnagyobb hatású teológusa Petrus Johannis Olivi volt. Olivi a szegénységet és az usus pauper gyakorlatát az evangéliumi tökéletesség központi elemének tekintette, Jelenések-kommentárjában pedig Ferenc küldetését az üdvtörténet apokaliptikus távlatába helyezte. Ugyanakkor életében több alkalommal engedelmeskedett a rendi és pápai vizsgálatoknak, és elítélte a spirituálisok egyes túlzásait; ezért tanítványainak későbbi radikalizmusát nem lehet minden további nélkül neki tulajdonítani. Művei és sírjának tisztelete mindazonáltal jelentős identitásképző erővé váltak a dél-franciaországi spirituálisok és laikus támogatóik, a beginák és beginusok körében.„Peter John Olivi”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 11. kötet. Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America, 2003. 188–189.
A fraticelli csoportok kialakulása
Angelo da Clareno és a clareni remeték
Az Anconai Őrgrófság spirituálisai közül Angelo da Clareno – eredeti nevén Pietro da Fossombrone – és Pietro da Macerata vált a legismertebbé. Több társukkal együtt 1275 körül életfogytiglani rendi fogságra ítélték őket, majd Raimondo Gaufredi rendfőnök 1289 körül szabadon bocsátotta és Kis-Örményországba küldte a csoportot. A helyi ferences vezetőkkel kialakult konfliktus után 1294 elején visszatértek Itáliába.„Angelus Clarenus”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 1. kötet. Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America, 2003.
Az aszketikus életéről ismert V. Celesztin pápa 1294-ben megengedte nekik, hogy a ferences rendtől elkülönülve, remete-közösségként, Ferenc regulája szerint éljenek. Pietro da Macerata ekkor a Liberato, Pietro da Fossombrone az Angelo nevet vette fel. VIII. Bonifác pápa 1295. április 8-án hatályon kívül helyezte elődje engedményét. A közösség Akhájába, majd Thesszália déli részére költözött, később pedig visszatért Itáliába. Liberato 1307-es halála után Angelo lett vezetőjük.„Clareni”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 3. kötet. Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America, 2003. 761–762.Gian Luca Potestà: Angelo Clareno: dai poveri eremiti ai fraticelli. Róma: Istituto Storico Italiano per il Medio Evo, 1990.
XXII. János 1317. december 30-i Sancta Romana et universalis ecclesia rendelkezése nem engedélyezte a ferences regulára hivatkozó, rendi jóváhagyás nélküli külön közösségeket. Angelo végül elfogadta, hogy a bencés celesztinusok habitusát viselje, és a subiacói apátság környékén telepedett le. Kapcsolata a pápasággal később ismét megromlott, 1334-ben Basilicatába menekült, ahol 1337-ben meghalt.