Az 1101-es keresztes hadjárat az első keresztes hadjárat eredményeként létrejött keresztes államok megsegítésére indított három, egymástól független fegyveres mozgalom összefoglaló neve.
Az első keresztes hadjáratból hazatérők, valamint az egyház szorgalmazására szerveződött seregek három nagyobb egységbe tömörültek: lombard–frank (IV. Anzelm milánói érsek és István blois-i gróf parancsnoksága alatt); nevers-i (II. Vilmos nevers-i gróf vezetésével); aquitaniai–bajor (IX. Vilmos aquitániai herceg és I. Welf bajor herceg irányításával). Az egymást több hónapos közökkel követő seregek szárazföldi úton, a Balkánon át haladtak; fegyelmezetlenségükből kifolyólag a lombardok és az aquitaniai–bajor csapatok is összetűzésbe kerültek a bizánciakkal. A frank–lombard kontingens eltért eredeti céljától, és a hozzá csatlakozó IV. Rajmund toulouse-i gróf főparancsnoksága alatt nekivágott az anatóliai síkságnak, hogy kiszabadítsák a törökök fogságából I. Bohemund antiochiai fejedelmet. Sikerült elfoglalniuk Ankarát, ám az ellenük összefogó muszlim fejedelmek – I. Kilidzs Arszlán rúmi és Ridván aleppói szultán, továbbá Gází danismend melik – csaknem a teljes frank–lombard hadat megsemmisítették az augusztus eleji, több napon át tartó merszivani ütközetben. Hasonló sorsa jutott a nevers-i és az aquitaniai–bajor had is: előbbi augusztus végén, utóbbi szeptember elején veszett oda Heraclea Cybistránál. A legrangosabb keresztes vezetők túlélték az összecsapásokat, és egyszerű zarándokként folytatták útjukat Jeruzsálembe.
Előzmények Az első keresztes hadjárat tulajdonképpeni záróakkordjának, Jeruzsálem bevételének híre 1099 nyárutójára érkezett meg Nyugat-Európába. A szent város elfoglalásával sokan teljesítettnek tekintették fogadalmukat: télre számos keresztes vezető hazatért katonáival a Szentföldről, minek következtében a Bouillon Gottfried rendelkezésére álló haderő alig néhány száz lovagot és egy-kétezer gyalogost számlált. Az első hadjárat eredményeként megszületett Jeruzsálemi Királyságnak ilyenformán égető szüksége volt mind harcosokra, mind telepesekre a fennmaradáshoz. Ennek megfelelően a hazatérők az egyház támogatásával új keresztes hadjáratot szorgalmaztak. II. Paszkál pápa 1099 végén, 1100 legelején levélben szólította fel a frank papságot résztvevők toborzására. Külön hangsúlyozta azok mozgósítását, akik ugyan letették már a keresztes fogadalmat, ám különböző okokból mégsem teljesítették azt. Hugues de Die lyoni érsek tavasszal vagy nyáron zsinatot hívott össze Anse-ba, hogy négy érsekkel és kilenc püspökkel hirdesse ki a keresztes hadjáratról szóló rendelkezést; s az ősz folyamán két pápai legátus érkezett Valence-en és Limoges-on keresztül Poitiers-be ugyanebből a célból. Ott 1100. november 18-ára zsinatot hívtak össze bizonyos egyházi kérdések rendezésére és a clermont-i zsinat határozatainak megerősítésére. IX. Vilmos aquitániai herceg vélhetően a poitiers-i gyűlésen vette fel a keresztet.
Az első keresztes hadjárat győzelme fellelkesítette a tömegeket, ezt jelzi, hogy elsősorban olyan vidékekről – Aquitania, Burgundia, Lombardia és Németország – csatlakoztak szép számmal az újabb vállalkozáshoz, ahol a clermont-i zsinat eleddig nem talált nagyobb visszhangra. Buis-i Anzelm milánói érsek, II. Vilmos nevers-i gróf, valamint IX. Vilmos aquitániai herceg és I. Welf bajor herceg irányítása alatt három jelentősebb sereg szerveződött. Ezek közül a lombard és az aquitaniai had tűnik a legnagyobbnak, létszámuk tekintetében azonban nincsen pontos, megbízható adat. Aacheni Albert például az összevont frank–lombard haderőt , míg Aurai Ekkehard az aquitaniai–bajor kontingenst fősre becsülte. Szintén Aurai Ekkehard, továbbá Guibertus de Novigento az 1096-os vállalkozással megegyezőnek, vagy annál nem sokkal kisebbnek mondták az 1101-es csapatokat. A korabeli források egyöntetűek abban, hogy mindegyik sereget jelentős számú fegyverre nem fogható – nők, gyermekek, egyházi személyek – kísérte. A hadjárat fő pápai legátusa Hugues de Die lyoni érsek volt, akinek munkáját több alárendelt legátus segítette. Az érsek külön úton jutott el Jeruzsálembe, hozzájárulása a vállalkozáshoz nem volt jelentős.
A hadjáratot a zarándokok és a gazdagabb vezérek finanszírozták: előbbiek sokszor eladták vagy elzálogosították a kolostoroknak földjüket, szőlőjüket, utóbbiak közül pedig például az aquitaniai herceg nagyobb összeget kölcsönzött, és ennek fejében lemondott Toulouse iránti igényéről.
Keleti események A frank–lombard hadjárat A milánói érsek vezette lombard keresztesek többsége nem volt képzett katona: a városok szegénynegyedeiből kerültek ki, csapatukhoz sok egyházi személy és asszony is szegődött. Seregletükben Albert biandratei gróf és testvére, Guidó, valamint unokaöccse, Otto Altaspata, továbbá Albert parmai gróf és Ugo di Montebello voltak a legprominensebb világiak. Aacheni Albert krónikás számukat kétszázezer főre becsülte, a valóságban körülbelül tizedennyien lehettek. Népes tömegüket a katonai irányításért felelős Albert biandratei gróf nem tudta hatékonyan fegyelmezni vagy ellenőrizni.
A lombardok 1100. szeptember 13-án keltek útra Milánóból. Az őszi indulásnak köszönhetően nem kellett megbirkózniuk 1099–1100 telének viszontagságos időjárási körülményeivel, valamint elvégezhették a tavaszi és nyári mezőgazdasági munkákat. Az ősz folyamán átkeltek a Karni-Alpokon, a Száva völgyét követve magyar földre léptek, majd Belgrádnál átlépték a magyar–bizánci határt. I. Alexiosz bizánci császár készült a fogadásukra: követeik kérésére piaci privilégiumokat biztosított a kereszteseknek és szabad piacokat jelölt ki számukra többek között Philippopoliszban, Drinápolyban, Ruszionban és Rodostóban. Ezen kívül a bizánci hadsereg végigkísérte a kereszteseket a Balkánon. A könnyebb ellenőrizhetőség és élelmezés érdekében a bizánciak három csapatra osztották a lombardokat, és Philippopolisz, Drinápoly, valamint Rodostó mellett jelölték ki a csapatok téli táborhelyét. Mindhárom egység fosztogatásba kezdett tábora környékén, emellett egyéb atrocitásokat is elkövettek – például görög templomokba törtek be és megsértették a nagyböjtöt –, ezért a császár márciusban valamennyiüket a főváros falai alá költöztette, hogy onnan mihamarabb átszállíthassák őket Ázsiába. A további keresztesek közeledtéről értesülő lombardok társaik bevárására hivatkozva két hónapon keresztül megtagadták az átkelést a Boszporuszon. Hogy indulásra bírják őket, a bizánci hatóságok megvonták tőlük az ellátmányt, mire a lombardok betörtek a blakhernai császári palota udvarába. Megölték a császári család egyik tagját, és a palotakapu feltörését is megkísérelték, azonban a milánói érseknek és a biandratei grófnak sikerült a rendbontók közé vegyülve elcsitítani a kedélyeket és rávenni a kereszteseket arra, hogy térjenek vissza táborukba. A bizánciak és a keresztesek közötti ellentétek elsimítása az udvarban vendégeskedő IV. Rajmund toulouse-i gróf érdeme volt: a gróf nemcsak a bizánci uralkodó bizalmát élvezte, hanem a keresztesek között is nagy tekintélynek örvendett. Rábeszélésének köszönhetően a lombardok húsvét, vagyis április 21. után átkeltek a tengerszoroson; április végén már Nikomédeiánál várták a nyugatról jövőket. bélyegkép|jobbra|200px|István blois-i gróf pecsétje Az Antiochia ostromakor való megfutamodása miatt szégyenben élő István blois-i gróf hírneve helyreállítására és felesége unszolására ismét felvette a keresztet. I. István burgundi gróf, I. Odó burgundi herceg, II. Hugó, Broyes ura, Baudouin de Grandpré és Hugues de Pierrefonds soissons-i püspök társaságában 1101 tavaszán vágott neki a keleti útnak. A francia kontingens Itálián és az Adriai-tengeren át május elejére érkezett meg a bizánci fővárosba. Útközben, más források szerint viszont csak Nikomédeiánál csatlakozott hozzá egy kisebb német egység IV. Henrik német-római császár kapitányának, Konrádnak a parancsnoksága alatt. A Konstantinápolyban összegyűlt lombard, francia és német keresztesek a hadjárat parancsnoki posztját Rajmund toulouse-i grófnak ajánlották fel. Május legvégén vagy június elején kevés bizáncival kiegészülve elhagyták Nikomédeiát; vezetőjük Tzitasz tábornok volt, aki alá ötszáz helybéli zsoldos, úgynevezett turkopol tartozott.
A blois-i és a toulouse-i gróf az első keresztes hadjárat útvonalát követve, Dorülaion és Ikónion érintésével szándékozott eljutni a Szentföldre, tervüket a bizánci császár is támogatta. A lombardok azonban mindenekelőtt a danismend törökök északkelet-anatóliai Níkszár erődjében raboskodó I. Bohemund antiochiai fejedelem kiszabadítását javallották, és sikerült is érvényre juttatni akaratukat. Nikomédeia után a keresztes had az ankarai útra tért: a vidék jórészt bizánci kézen volt, Ankarát ellenben a rúmi szeldzsukok tartották. A szaracénok nem vártak abban a térségben keresztes támadást – Nikaiánál, az első keresztes hadjárat első ütközetének színhelyén számítottak az ellenségre. A keresztesek június 23-án elfoglalták a gyengén védett Ankarát, majd átadták azt a bizánci uralkodó képviselőjének. Ankarából a dél-paphlagóniai Gangra városa felé mentek tovább, de a keresztesek elől korábban ugyanezen az útvonalon visszavonuló I. Kilidzs Arszlán rúmi szultán felperzselte a vidéket, nem hagyva élelmet a támadóknak. A keresztények jövetelét félő Gází danismend melik szövetséget kötött a rúmi szeldzsukokkal, és Ridván aleppói szultánt is sikerült rávennie erősítés küldésére. Az ilyképp megerősített Gangra bevehetetlennek bizonyult a keresztesek számára. A júliusi hőségben, szűkös ellátmánnyal kényszerültek továbbmenetelni az anatóliai fennsíkon. Rajmund toulouse-i gróf javaslatára végül északnak fordultak Kasztamonu felé, hogy onnan eljuthassanak valamelyik bizánci városba a Fekete-tenger partján.
A merszivani ütközet
A környező utakon gyorsan mozgó törökök rátámadtak az elgyötört, ivóvizet nélkülöző keresztesekre. A hétszáz lombard alkotta előőrs lovagjai megfutamodtak, teljesen kiszolgáltatva a gyalogságot, melyet a törökök megsemmisítettek. Az István burgundi grófnak köszönhetően visszarendeződő előőrsnek sikerült elkergetnie az ellenséget. A következő napokban a törökök a Rajmund toulouse-i gróf irányította hátvédet zaklatták. A keresztes had emiatt kénytelen volt egyetlen tömbben vonulni, nem küldhettek ki sem felderítőket, sem élelmiszerszerző csapatokat. Az egyetlen kiutat az jelenthette volna, ha kitörnek a tengerpart irányába; a lombardok azonban ragaszkodtak hozzá, hogy visszaforduljanak keletnek. Július közepe táján átkeltek a Halüsz folyón, ám az Amasziába menő úton, a Níkszártól mintegy 250 kilométerre fekvő Merszivannál a danismendek tőrbe csalták a német Konrád kapitányt: a németek bevettek egy török erősséget Merszivan közelében, de miközben visszatérőben voltak a táborba, a szaracénok rajtuk ütöttek és több száz főt levágtak közülük. Azt ezt követő merszivani ütközetben a keresztesek megsemmisítő vereséget szenvedtek: először a lombardok fogták menekülőre a dolgot, asszonyaikkal és papjaikkal nem törődve, példájukat kisvártatva Tzitasz bizánci kapitány zsoldosai követték. A turkopoloktól magára hagyott Rajmund gróf egy sziklás dombra húzódott, István blois-i gróf küldött embereket a megmentésére. Aacheni Albert szerint Rajmund gróf volt a következő, aki kereket oldott: az est beálltával testőreivel és bizánci kíséretével a tenger felé menekült. Az egész délután kitartó és küzdő frank lovagok, Konrád német kapitány és a sereg maradéka erről értesülvén mindannyian megfutamodtak, hátrahagyva a törököknek táborukat, benne a harcra nem foghatókkal. A danismendek először a táborban lévő férfiakkal és idős asszonyokkal végeztek, ezután a menekülőket utolérvén csaknem az utolsó szál emberig megölték a gyalogságot és a lombardokat. Körülbelül a keresztes sereg négyötöde esett el. Fegyvereik és kincseik török kézre kerültek; a velük utazó fiatal nőket és gyermekeket elhurcolták rabszolgának.