A diász vagy diád a görög δυάς (ejtsd: diász, jelentése: "kettősség, másféleség"), szóból eredeztethető, mely a monász mellett az egyik első princípium.

Meghatározás

A fogalmat már a püthagoreusok használták, mint a kettes szám mögötti alapelvet, mely a "kettősség", illetve a "különbözőség" képviselője. Diogenes Laërtius szerint a monászból fejlődött ki a diász, melyből aztán a számok, a pontok, majd a vonalak, illetve a kétdimenziós, a háromdimenziós valóságok, a testek és végül kicsúcsosodik a négy alapelemben: tűzben, vízben. levegőben és földben, melyek a világunkat építik föl. Ennek analógiája megtalálható Lao-ce Tao-tö-king című művében is.

Apameai Numeniosz újpüthagoreus filozófus a Kr. utáni II. század második felében azt állította, hogy Püthagorasz a monász nevet Istennek adta, míg a diászot az anyagnak. Arisztotelész szerint a diász Platón két legmagasabb rendű alapelvének egyike. Rendszerében ezek mind az ideák, mind az érzékelhető dolgok eredője e két princípium. Platón ugyan nem említi a diászt dialógusaiban, de akár használhatta is a kifejezést, például "A Jóról" címmel tartott előadásában. A fogalom használatos neoplatonikus eszmefuttatásokban, illetve Arisztotelész kommentátorainál, így például Aphrodisziaszi Alexandrosznál.

A neoplatonista filozófusok és idealisták, mint például Plótinosz (Kr.u. 203-269) a diászt Második Oknak, vagy Démiurgosznak tekintették, mely egyben az Isteni Elme (Nous) volt és amely visszatükröződő természete (végesség) miatt az anyag "megjelenését", illetve érzékelhetővé válását idézte elő.

Jegyzetek

Kapcsolódó szócikkek

Fordítás

Kategória:Metafizika Kategória:Filozófiai fogalmak