bélyegkép|300px|jobbra|Borchgrevink munka közben, háttérben a Southern Cross expedíciós hajóval
A Southern Cross-expedíció, hivatalos nevén Brit Antarktisz-expedíció egy 1899 és 1900 között, Carsten Borchgrevink (1864–1934) norvég–angol származású felfedező vezetésével, brit anyagi támogatással megvalósult felfedezőút volt, az Antarktisz-kutatás aranykorának egyik első vállalkozása. Ez az expedíció volt az egyik előfutára a későbbi híres, Robert Falcon Scott, Roald Amundsen és Ernest Shackleton által vezetett expedícióknak.
Az expedíció résztvevői 1899 februárjában téli szállást alakítottak ki a Viktória-föld északi nyúlványán, az Adare-fokon, ahol – a világon elsőként – a teljes telet az antarktiszi szárazföldön töltötték. Mivel az Adare-fokot övező, gleccserekkel borított hegylánc lehetetlenné tette az átkelést a kontinens belső területei felé, ezért – az eredeti tervekkel szemben – a felfedező tevékenység a fok közvetlen szomszédságában lévő területekre korlátozódott. Ettől függetlenül az expedíció az alapvető célkitűzést, az antarktiszi szárazföldön való áttelelést és a tudományos méréseket, megfigyeléseket megvalósította. A csapat – ennek körében – részletesen feltérképezte a Robertson-öböl partvidékét és az öböl mentén elterülő hegyláncokat, feltárta a terület geológiáját, állat- és növényvilágát, folyamatos meteorológiai és mágnességi méréseket végzett és számtalan kőzetmintát, állat- és növénypéldányt gyűjtött későbbi tudományos elemzés céljára.
A Southern Cross expedíciós hajó 1900. január 28-i visszatérését követően – Sir James Clark Ross hatvan évvel korábbi útvonalát követve – részletesen feltérképezték a Ross-tenger partvidékét és az ott található szigeteket. Ennek során – Ross óta először – eljutottak a Ross-selfjéghez (korabeli nevén a Nagy jégfalhoz), amelyen 1900. február 16-án elsőként sikerült partra szállniuk és ott új rekordot állítottak fel a 78°50' déli szélesség elérésével. Tíz évvel később ugyanazon a helyen, ahol Borchgrevinkék a Bálna-öbölnél feljutottak a selfjég felszínére, hozta létre Amundsen a „Framheim” alaptábort, ahonnan végül 1911. december 14-én meghódította a Déli-sarkot.
Borchgrevink az expedíció során megvalósított úttörő munkájával elévülhetetlen érdemeket szerzett az Antarktisz-kutatás területén. Elsőként bizonyította be a gyakorlatban, hogy egy expedíciós csapat, megfelelő előkészületekkel, képes áttelelni az antarktiszi szárazföldön, az Adare-fokon létesített kunyhók voltak az első ember alkotta építmények az Antarktikán és elsőként használt kutyákat, szánokat és kajakokat a déli-sarki körülmények között. Az egy éven keresztül folyamatosan végzett tudományos megfigyelések és mérések, valamint az expedíció során gyűjtött kőzetminták, növény- és állatfajok jelentősen hozzájárultak az Antarktisz éghajlatára, mágneses viszonyaira, állattanára és geológiájára vonatkozó tudományos ismertekhez. Az expedíció tudományos és gyakorlati tapasztalatai pedig számottevően elősegítették a későbbi expedíciók sikereit.
Az expedíció eredményeit a korabeli közvélemény azonban mérsékelt érdeklődéssel fogadta, ugyanúgy, mint a brit tudományos szervezetek, melyek figyelme akkorra már teljes egészében Scott közelgő Nemzeti Antarktisz-expedíciójára összpontosult. Borchgrevink úttörő munkáját később több országban is hivatalos kitüntetésekkel ismerték el, és 1912-ben Roald Amundsen, a Déli-sark meghódítója is méltatta felfedezői munkásságát. 1930-ban végül a Brit Királyi Földrajzi Társaság is elismerte Borchgrevink sarki felfedezések körében végzett munkáját, és a Patron’s Medal arany érdeméremmel tüntette ki. A Társaság elismerte, hogy korábban nem a jelentőségének megfelelően kezelték a Southern Cross-expedíció eredményeit.
Előzmények
bélyegkép|jobbra|Carsten Borchgrevink Carsten Borchgrevink 1864. december 1-én született Norvégiában, Christiania városban (mai nevén Oslo) egy norvég ügyvéd, Henrik Christian Borchgrevink és egy angol anya, Annie Ridley gyermekeként. A Szász Királyi Erdészeti Akadémián elvégzett erdészeti tanulmányait követően, 1888-ban, huszonnégy éves korában kivándorolt Ausztráliába, ahol földmérőként, geológusként, majd tanárként dolgozott.
Henrik Bull bálnavadász-expedíciója (1893–1895)
Borchgrevink 1894-ben, Melbourne-ben matrózként és részmunkaidős tudósként csatlakozott Henrik Johan Bull (1844–1930), norvég üzletember expedíciójához. Az expedíció célja az antarktiszi vizeken történő bálna- és fókavadászat volt, melynek során tudományos kutatásokat is végeznek. Az Antarctic expedíciós hajó 1894. szeptember 26-án futott ki Melbourne-ből. Mivel a szubantarktiszi szigetek térségében nem találtak bálnákat, ezért tovább haladtak dél felé, olyan területekre, ahol korábbi expedíciók bálnák jelenlétéről számoltak be. A zajló jégen keresztül elérték a Ross-tengert és 1895. január 18-án partra szálltak a Possession-szigeten, ahol Sir James Clark Ross 1841-ben kitűzte a brit lobogót.
bélyegkép|balra|Henryk Bull hajója, az Antarctic
1895. január 24-én a hajó elérte az antarktiszi szárazföld partvonalát, a Viktória-föld északi nyúlványát, az Adare-fokot. Ross 1841-es expedíciója nem tudott itt partra szállni, azonban most a körülmények kedvezőek voltak ahhoz, hogy egy csónakot vízre bocsássanak. Bull, Leonard Kristensen kapitány és Borchgrevink négy másik társukkal partra szálltak az Adare-foknál. Állításuk szerint ez volt az első alkalom, hogy ember az Antarktisz szárazföldjére lépett. Az elsőség kérdése több szempontból is vitatott volt. Bizonyos források szerint valószínűleg már sokkal korábban, 1821-ben John Davis és Andrew McFarlane partra szálltak az Antarktiszi-félszigeten és Mercator Cooper a Ross-tengeren. A csapat tagjai között sem volt egyetértés abban, hogy a csónakból ki lépett elsőként a szárazföldre; Kristensen, Borchgrevink és Alexander von Tunzelmann matróz is azt állította, hogy ő volt az első. Ettől függetlenül az kétségtelenül kijelenthető, hogy ez volt az első egyértelműen dokumentált és bizonyított partraszállás az antarktiszi szárazföldön. A partraszállást követően a csapat egy póznát állított fel, a tetején dobozzal, melyre felírták a hajó nevét, a dátumot és ráfestették a norvég zászlót. Borchgrevink eközben a parton kőzetmintákat és további zuzmó példányokat gyűjtött, amelyek iránt utóbb nagy tudományos érdeklődés mutatkozott, mivel korábban vitatták, hogy a növényzet ilyen déli területeken, az antarktiszi körülmények között meg tudna élni. Emellett részletesen feltérképezte a partszakaszt abból a szempontból, hogy ott egy jövőbeli expedíció számára milyen lehetőségek vannak egy téli szállás kialakítására.
Nemzetközi Földrajzi Kongresszus (1895)
bélyegkép|jobbra|Sir Clements Markham Borchgrevink az expedíciót követően Londonba utazott, hogy a Brit Királyi Földrajzi Társaság által szervezett VI. Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson ismertesse expedíciós terveit. A kongresszuson 1895. augusztus 1-én beszédet tartott, melyben beszámolt az Adare-fokon szerzett tapasztalatairól, és kiemelte, hogy ez a helyszín alkalmas lehet egy tudományos expedíció téli szállásának kiépítésére, ahol lehetőség van arra, hogy egy csapat a teljes telet az antarktiszi szárazföldön töltse. A helyszínt úgy írta le, hogy az alkalmas a házak, sátrak és felszerelések biztonságos elhelyezésére, és azt tapasztalta, hogy ezen a ponton „a déli sarkkör féktelen erői nem mutatják meg hatalmuk teljes súlyát”. Utalt arra is, hogy a kontinens belső területei könnyen megközelíthetők az adott partvidékről. Beszédét azzal zárta, hogy hajlandó lenne maga vezetni a felvázolt expedíciót.
Hugh Robert Mill, a Királyi Földrajzi Társaság titkára, aki jelen volt a kongresszuson, a következőképpen számolt be Borchgrevink beszédének fogadtatásáról: „Nyers modora és egyszerű beszéde a realizmus friss szellőjeként hatott a tudományos megbeszélésekre. Bár akkoriban senkinek sem tetszett Borchgrevink személye igazán, azonban dinamizmusa és az a törekvése, hogy ismét eljusson az ismeretlen déli vidékekre, néhányunkat rádöbbentett, hogy jól látja a felfedezések jövőjét.” A kongresszus azonban nem támogatta Borchgrevink ötleteit. Ehelyett egy általános állásfoglalást fogadott el az Antarktisz felfedezésének támogatására, azzal a céllal, hogy „a világ különböző tudományos társaságainak – a számukra leghatékonyabbnak tűnő eszközökkel – ösztönözniük kell, hogy ezt a munkát a század vége előtt elvégezzék”.
Támogatók keresése
bélyegkép|jobbra|Sir George Newnes A következő két évben Borchgrevink Európában és Ausztráliában próbált támogatókat szerezni a tervezett expedíciójához, azonban nem járt sikerrel. Közben arról is tudomást szerzett, hogy a Királyi Földrajzi Társaság már 1893 óta saját Antarktisz-expedíciójának előkészületeivel foglalkozik. A Társaság elnöke, Sir Clements Markham hatására ez a tervezett expedíció nem csupán tudományos kutatási célt szolgált volna, hanem ezzel kívánták helyreállítani a Királyi Haditengerészet sarki felfedezések területén elért korábbi dicsőségét. Ezek a tervek végül a Robert Falcon Scott által vezetett Nemzeti Antarktisz-expedícióban öltöttek testet, amely sokkal inkább felkeltette a tanult társadalom érdeklődését, mint Borchgrevink jóval szerényebb tervei. Markham hevesen ellenzett minden olyan magánvállalkozás keretében tervezett expedíciót, amely forrásokat vonhatott el a Társaság által támogatott tervek finanszírozásától. Borchgrevink a következőképpen fogalmazta meg a finanszírozás megszerzése során tapasztalt nehézségeket: „Egy meredek hegyre kellett az antarktiszi sziklámat felgörgetnem.”
A támogatók keresése során Borchgrevink találkozott Sir George Newnesszel, az egyik vezető brit lap- és könyvkiadó tulajdonosával és a mozi úttörőjével, akinek érdekeltségébe olyan magazinok tartoztak, mint a Westminster Gazette, a Tit-Bits, a Country Life és a Strand Magazin. Ebben az időben nem volt szokatlan, hogy a kiadók támogatják a felfedezéseket; Newnes nagy riválisa, Alfred Harmsworth (később Lord Northcliffe) pont abban az időben finanszírozta Frederick George Jackson Ferenc József-földre vezetett expedícióját, és ígéretet tett a Nemzeti Antarktisz-expedíció anyagi támogatására is. Newnest annyira lenyűgözték Borchgrevink tervei, hogy átvállalta az expedíció teljes költségét, mintegy összeget. Ez a nagylelkűség felbőszítette a saját brit expedícióhoz szintén forrást gyűjtő Sir Clements Markhamet, aki Borchgrevinket egy „nincstelen norvég senkinek” tartotta, aki olyan brit pénzt szerzett meg, amely a Társaság által támogatott expedíciót illette volna meg. Markham mindvégig fenntartotta Borchgrevink iránti ellenséges hozzáállását és megvetését. Hugh Robert Millt, a Királyi Földrajzi Társaság titkárát is megbüntette azért, mert az részt vett az expedíció indulását megelőző fogadáson.
Newnes kikötötte, hogy az expedíciónak brit zászló alatt kell hajóznia, „Brit Antarktisz-expedíció” néven. Ténylegesen azonban a harmincfős legénységből csupán két brit, egy ausztrál és egy svéd volt a hajón, a többiek mind norvégok voltak. Ennek ellenére Borchgrevink erőfeszítéseket tett az expedíció brit karakterének hangsúlyozására. Az expedíciós hajóra York hercegétől személyes ajándékként kapott brit birodalmi lobogót vonták fel, és 500 kisméretű birodalmi lobogóval felszerelt bambuszpálcát is magával vitt az útra – mint mondta – azzal a szándékkal, hogy „felmérje és kiterjessze a Brit Birodalom területét”.
Az expedíció előkészületei
Az expedíciós hajó
bélyegkép|jobbra|A Southern Cross, Borchgrevink expedíciós hajója