Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolatai a 20. század közepe óta a magyar külpolitika, Magyarország kétoldalú kapcsolatai kiemelkedően fontos részét képezik.
Az Egyesült Államok, mint bevándorló ország történetéhez, társadalmi-gazdasági fejlődéséhez az oda kivándorló rengeteg etnikum között a magyarok is jelentős mértékben hozzájárultak, különösen tekintettel arra, hogy az emigránsok között a hazai lakosságnál nagyobb arányban voltak a vállalkozó szellemű, tehetséges, valamilyen területen már eredményeket felmutató fiatalok.
A két ország kapcsolataira igen nagy mértékben nyomta rá a bélyegét a nemzetközi hatalmi politika alakulása. Magyarországot vezető köreinek német orientációja a 20. század első felében két világháborúban állította szembe az Egyesült Államokkal. 1945 és 1990 között a Szovjetunió vezette „keleti blokk” és a nyugati világ közötti hidegháború határozta meg kapcsolatainkat.
Korai kapcsolatok Az első magyar, akiről bizonyosan ismert, hogy Amerika területére lépett, Budai Parmenius István volt, aki 1583 augusztusában Humphrey Gilbert expedíciójával elérte a mai Új-Fundlandot. Ez a terület azonban később Kanada része lett, nem pedig az Egyesült Államoké.
Már a későbbi Egyesült Államokhoz kötődik azoknak a magyaroknak a harca, akik részt vettek az amerikai függetlenségi háborúban, mint Kováts Mihály huszár ezredes és Polereczky János, aki őrnagyként harcolt George Washington hadseregében. Ő állítólag még 1828-ban is élt a Maine állambeli Dresden városában. Részt vett a függetlenségi háborúban gróf Benyovszky Ferenc, a híres Benyovszky Móric unokaöccse is, és maga Benyovszky Móric is felajánlotta az amerikai kongresszusnak, hogy Németországban toboroz a számukra, de erre nem került sor.
1848-as forradalom és szabadságharc bélyeg|Utassy Frigyes György Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc nagy szimpátiát váltott ki a túlnyomórészt monarchia-ellenes Egyesült Államokban. Magyarország nyílt politikai támogatása a szenátus és a demokrata párti sajtó részéről, a magyar függetlenség elismerésének lebegtetése, majd 1851-ben Kossuth Lajos kihozatala az Oszmán Birodalomból a USS Mississippi fedélzetén csaknem az Ausztriához fűződő amerikai kapcsolatok teljes megszakítását eredményezte.Stephen Tuffnell, review of Sovereignty Transformed: U.S.-Habsburg Relations from 1815 to the Paris Peace Conference, (review no. 1556) online
Az amerikai polgárháború Az 1861–65 közötti amerikai polgárháborúban már igen sok magyar vett részt, sokan közülük a magyar szabadságharc leverése után emigráltak. A „Garibaldi-gárda" néven is ismert New York-i 39. sz. gyalogezred csaknem felerészben magyarokból állott. Első ezredese Utassy Frigyes György lett. A másik nagyrészt magyarokból álló csapattest a „Lincoln Puskások" nevű egység volt, melyet Mihalotzy Géza magyarokból és csehekből alakított. Mihalotzy később ezredes és az illinoisi 24. sz. gyalogezred parancsnoka lett, 1864-ben esett el. Nagy hírnévre tett szert Zágonyi Károly ezredes, aki még mint őrnagy és John C. Frémont tábornok lovastestőrségének parancsnoka, 1861 október 25-én Springfieldnél, vakmerő lovastámadással aratott győzelmet sokkal erősebb ellenséges csoport felett. Ebben a rohamban egy másik magyar, báró Majthényi Tivadar hadnagy, is kitüntette magát.
Az Osztrák–Magyar Monarchia és az Egyesült Államok kapcsolatai
Magyar–amerikai kapcsolatok a két világháború között A világháború utáni magyar-amerikai kapcsolatok egyik fontos epizódja volt Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok, az angol–francia–olasz–amerikai tábornoki bizottság tagja budapesti tevékenysége. Bandholtz határozott fellépésével megakadályozta, hogy a megszálló román csapatok távozásukkor kifosszák a Magyar Nemzeti Múzeumot. Ennek emlékére, az amerikai tábornok tiszteletére 1936-ban szobrot avattak Budapesten.
A háború utáni első amerikai diplomáciai képviselő, Ulysses Grant-Smith ügyvivő 1919. december 4-én érkezett Magyarországra. A követséget 1921 decemberében hozták létre. Az első követ Theodore Brentano lett 1922. május 16-tól.
Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszert az Egyesült Államok igazságtalannak tartotta, nem fogadta el, a kongresszus nem ratifikálta azt, így az annak részét képező trianoni békeszerződést sem. Ehelyett 1921. augusztus 29-én az Egyesült Államok és Magyarország különbékét írt alá Budapesten. Ez azonban tartalmilag megegyezett a trianoni békével, csak a Népszövetségre vonatkozó részek maradtak ki belőle.
Az Egyesült Államok vezető körei az 1930-as években rokonszenvvel, megértéssel viszonyultak Magyarországhoz. Franklin D. Roosevelt elnök diákkorában kellemes utazást tett a Monarchia egyes tartományaiban és szép emlékeket ápolt a térséggel kapcsolatban. John Flournoy Montgomery budapesti amerikai követ (1933–1941), valamint utódja, Herbert Pell szintén nagy szimpátiával kezelték a Magyarországot, jelentéseikben a magyarországi belső helyzetet kiegyensúlyozottnak, a náci Németországgal szembeni magyar ellenállás lehetőségét pedig valószínűnek láttatták. Még az egyes korábbi magyar területek 1938 és 1940 közötti magyar visszacsatolását sem kifogásolták. William Christian Bullitt, a washingtoni külügyminisztérium egy vezető diplomatája 1939 tavaszán, Kárpátalja visszakerülését követően is mindössze arra figyelmeztette a magyar vezetőket, hogy vigyázzanak, nehogy a területi revízió érdekében teljesen Németország mellé álljanak, és így Magyarország végső soron ismét a vesztesek között találja magát.
Kétoldalú kapcsolatok a második világháborútól a rendszerváltásig A magyar hadüzenet A Jugoszlávia elleni támadásban való magyar részvétel, a Szovjetunió elleni hadüzenet nyomán a Magyarország iránt megértő amerikai álláspont módosult. Adolf A. Berle külügyminiszter-helyettes 1941 áprilisában úgy fogalmazott, hogy Magyarország „megszegte szavát és rosszul viselkedett”. A kassai bombázást amerikai részről is a németek érdekében álló provokációnak tartották, a diplomáciai kapcsolatok megszakítására azonban nem is gondoltak. Az 1941. december 12-i magyar hadüzenetet sem Roosevelt, sem a külügyminiszter, Cordell Hull nem vették komolyan, azt a román és a bolgár hadüzenethez hasonlóan a kényszerhelyzetnek tudták be. Hull erre később úgy emlékezett, hogy Roosevelttel egyetértettek abban: nem kérik a Kongresszustól a hadiállapot bejelentését ezekkel a csatlósállamokkal szemben. „Tudatában voltunk annak, hogy kormányaik bábok voltak Hitler kezében, és úgy mozogtak, ahogy dróton rángatták őket”. Ezt az értékelésüket az is megerősítette, hogy a hadüzenet ellenére Pell amerikai követ még hetekig Budapesten maradt, és egy ideig folytatta diplomáciai tevékenységét is, sok magyar személyiséggel fenntarthatta kapcsolatát.
Roosevelt csak 1942. június 2-án küldte tovább a Kongresszusnak Bárdossy László magyar miniszterelnök decemberi jegyzékét és kérte a hadiállapot elismerését. Az amerikai kormány azonban tudatában volt annak, hogy Magyarország, csakúgy mint Bulgária, Románia és Finnország a német és olasz erőszak hatására vált az Egyesült Államok ellenfelévé.
A háborúból való magyar kilépés ügye 1942-re Horthy Miklós számára világossá vált, hogy Hitler nem nyerheti meg a háborút, ezért diplomatái és hírszerzői révén puhatolózó megbeszéléseket kezdeményezett a semleges államokban a szövetségesek képviselőivel. Fő célja az volt, hogy a háborúból való kiugrás és különbéke révén megelőzze a német illetve a szovjet katonai megszállást, és a győztesekhez csatlakozva biztosítsa az ország területi épségét (az újonnan visszaszerzett területekkel együtt).
Ezek a célok azonban teljességgel irracionálisak, elérhetetlenek voltak. A magyar elit angolbarát része abban a hitben ringatta magát, hogy Magyarország fontos lehet az angolszászok számára a bolsevizmus elleni harcban. A nyugati szövetségesek azonban sokkal jobban rá voltak utalva a Szovjetunió katonai erejére a nácizmus elleni harcban, minthogy ebben a korai időszakban fontolóra vették volna Magyarország elfoglalását a szovjetek elől, ami egyébként sem tartozott a katonai lehetőségeik közé.
Magyarország csak az 1943 augusztusi quebeci konferencia idejére vált fontossá a szövetségesek számára, de akkor sem kedvező módon. Ekkor tűzték ki ugyanis a második front megnyitásának hozzávetőleges idejét, és ettől kezdve a szövetségesek katonapolitikájának középpontjába a normandiai partraszállás sikerének biztosítása került. Ezért úgy döntöttek, hogy – tekintet nélkül a Magyarország és az itteni zsidóság számára várható káros következményekre – a magyar kilépési törekvések (amelyek sikerében nem bíztak) támogatása révén ösztönzik Magyarország német megszállását, hogy az itt bevetett német hadosztályok is gyengítsék a németek erejét nyugaton.
Az amerikai bombázások
A formális hadiállapot beállta után, 1942 őszén az amerikai hírszerzés, az Office of Strategic Services (OSS), a CIA elődje megkezdte a bombázandó magyarországi célok azonosítását. A célok kiválasztásában a legfontosabb szempont a hadiipari termelés akadályozása, valamint a kelet, elsősorban Románia felé irányuló német vasúti közlekedés bénítása volt. Az amerikai gazdaság háborús átállítása, a légierő felszerelése és a szövetségesek olaszországi partraszállása, az ottani amerikai légi támaszpontok kiépítése 1944 elejére teremtették meg a Magyarország elleni légitámadások lehetőségeit. 1944 február második felében az amerikaiak leállították az előkészületeket, mivel tudomásukra jutott, hogy a németek készülnek megszállni Magyarországot és várták a magyar kormány reagálását. Mivel a megszállás nem ütközött ellenállásba, 1944. április 3-án sor került az első tömeges bombatámadásra, amit aztán a háború végéig több száz hasonló, úgynevezett szőnyegbombázás követett.
A bombázások súlyos pusztításokat végeztek, de stratégiai céljaikat, a hadiipar leállítását, a vasúti forgalom megbénítását nem tudták elérni. A Duna magyarországi nyolc vasúti hídjából kettőt, a Tisza tíz vasúti hídjából ugyancsak kettőt romboltak le. A magyarországi repülőgépgyárakat erősen megrongálták, de a gyártást mégis sikerült fenntartani egészen 1944 őszéig. Hasonló volt a helyzet a többi célpont esetében is; a termelés jelentősen visszaesett, de nem szűnt meg teljesen. A magyar hadiipart csak a szovjet hadsereg magyarországi előretörése állította le. A lakosság vesztesége a bombázások következtében a korabeli becslések szerint mintegy 20 ezer halott lehetett.
A párizsi béke A tengelyhatalmak és kis csatlósaik között az Egyesült Államok a háború végén is különbséget tett, még a Magyarország iránti szimpátiából is megmaradt valamennyi. Az amerikai külügyminisztérium 1944 nyarán még nem csak az ellenséges Romániával, hanem a szövetségesnek elismert Csehszlovákiával és Jugoszláviával szemben is elképzelhetőnek, sőt indokoltnak tartott egy kisebb, etnikai elvű határkiigazítást Magyarország javára. 1946-ra, a párizsi békeszerződések előkészítése idejére ez a Romániával szembeni határkiigazítás támogatására szűkült, azonban a diplomáciai alkudozások során végül erről is könnyen lemondtak, mivel az Egyesült Államoknak sem pro, sem kontra nem fűződtek különösebb érdekei a térséghez.
A hidegháború és a magyar-amerikai kapcsolatok A háború befejezése után az Egyesült Államok az éles hidegháborús retorika beindulása ellenére beletörődött abba, hogy Magyarország a szovjet befolyási övezetbe kerül. A magyar kommunista párt az országban minden téren átvette a hatalmat, ellenfeleit behódolásra kényszerítette. Az NKVD segítségével szervezték meg a magyar politikai rendőrséget, amely kizárólag a kommunista pártnak engedelmeskedett.