Magyarország és Románia kapcsolatai a magyar külkapcsolatok egyik kiemelt fontosságú, de ellentmondásos részét képezik. Az Árpád-kori Magyar Királyság a 12. századtól, a románoknak a délkeleti határainkon illetve Erdélyben történő felbukkanásától kezdve aktív külpolitikát folytatott irányukban, időnként hódító szándékkal lépett fel, máskor szövetségeket kötött, csakúgy mint többi szomszédainkkal. A kapcsolatok döntő fordulatot vettek az első világháború és Románia egységesülése után, amikor a trianoni békeszerződés nyomán Erdély egésze és más területek, az addigi Magyarország csaknem egyharmada román uralom alá kerültek. Ez a két országot stratégiailag egymás fő ellenségeivé tette és a népeik közötti kapcsolatokra is súlyos hatással volt, aminek áttételes következményei mind a mai napig érződnek.
Előzmények bélyeg|II. András, az első román vonatkozású magyarországi oklevél kiadmányozója A magyar–román kapcsolatok történetének már a kiindulópontja is erősen vitatott a nemzetközi történész szakmában, de elsősorban a magyar és a román történelemtudósok között. A román tudósok túlnyomórészt a gyakrabban, de helytelenül „dákoromán kontinuitásnak” nevezett dák–római folytonosság elméletének hívei, ami szerint a román nép etnogenezise az ókori Daciában, nagyjából a mai Erdély területén ment vége latin hatásra, a korábbi trák lakosság romanizálódásával. Ezzel szöges ellentétben a magyar történészek, együtt a nemzetközi történettudomány képviselőinek nagy részével, azt az elméletet vallják, hogy a román nép kialakulása a balkáni vlachokból a Balkán-félszigeten ment végbe, és a románok csak a 12–13. században vándoroltak be fokozatosan a Dunától északra elterülő mai román földekre, beleértve Erdélynek eleinte főleg a hegyvidéki részeit. A vlachok kifejezetten pásztornépek voltak, akik a Balkán széles területein, más népek között, a legeltetésre alkalmas területeken éltek.
A magyarok és a románok közötti érintkezésre, a románok (vlachok) magyarországi megjelenésére az első írásos dokumentumok a magyar és a pápai kancellária egyes oklevelei voltak, melyekben „terra Blacorum” (vlachok földje) néven a Déli-Kárpátokban egy románok lakta terület, vagy „erdő” (silva) jelenik meg. Ekkorra tehát már bizonyosan eljutottak a Balkán középső területeiről a transzhumáló pásztorkodást folytató román csoportok a korabeli Magyarország határvidékére. Az első hiteles oklevél, amiből kitűnik, hogy az ottani románoknak valamelyes önállósága volt, II. András magyar király 1202 és 1209 között keletkezett oklevele volt, ami kivette a románok birtoklása alól (exempta de Blacis) az Olt, az Eger patak és a Árpás patak közötti földet azt és a kerci cisztercita monostornak adományozta. A szervezett román társadalmi csoportok magyarországi létét mutatja IV. Bélának a johannita lovagrendnek adott 1247. évi oklevele is.
Havasalföld és a Magyar Királyság bélyegkép|A mai Románia történelmi régiói bélyegkép|A középkori Magyar Királyság és a Moldvai Fejedelemség területe és közös határa A 13. század második felében Olténiában kezdetleges román államalakulatok, kenézségek jöttek létre, amelyek laza hódoltsági viszonyban álltak a Szörényi bánság révén a magyar királyokkal. I. Basarab havasalföldi fejedelem a 14. század első felében kivívta függetlenségét és egyesítette az összes korabeli román államalakulatot. Utódai azonban újra magyar királyok hűbéresei lettek. Fia, Miklós Sándor havasalföldi fejedelem (Nicolae Alexandru Basarab) sikeresen védekezett az ismétlődő tatár betörésekkel szemben, jó viszonyt alakított ki a bolgár és a szerb cárokkal, valamint a magyar királysággal. Egyik lányát a magyar nádorhoz adta, második felesége pedig katolikus magyar nő, Dobokai Klára volt. Fia, I. László havasalföldi fejedelem megint függetlenítette magát Magyarországtól, legyőzte Nagy Lajos csapatait és biztosította a maga számára az erdélyi Omlás környékét.
I. Mircea havasalföldi fejedelem volt a legjelentősebb a havaselvei uralkodók sorában. Komoly szövetségi kapcsolatokat épített ki Zsigmond magyar királlyal, részt vett a nikápolyi csatában is. A török hódítás előrehaladását azonban nem sikerült megállítani, Havasalföld hamarosan török uralom alá került, ami aztán véget vetett az állandó magyar–román kapcsolatoknak is. Ettől eltekintve, amikor III. Vlad havasalföldi fejedelem (Vlad Țepeș) Erdélybe menekült, Mátyás király elfogatta, és bebörtönöztette (feltehetően a Vlad által sanyargatott erdélyi szász kereskedők panaszára hallgatva); 1476-ban pedig Mátyás ismét trónra segítette Vladot.
Gazdasági kapcsolatok A 14. század harmadik harmadától Havasalföld (és kisebb mértékben Moldva) és a Magyar Királyság között egyre erősebb gazdasági és külpolitikai érdekközösség alakult ki. Gazdaságilag Havaselve és Erdély jól kiegészítették egymást, és egyre érezhetőbbé vált külpolitikai egymásrautaltságuk is a török terjeszkedéssel szemben.
A Havasalföldön a 14–15. században még nagyon kevés kenyérgabonát termeltek. A kenyér még szinte luxuscikknek számított, amit a fejlettebb mezőgazdasággal és iparral rendelkező Erdélyből importáltak csakúgy, mint a szerszámok, fegyverek nagy részét is. Erdélyben az első kisipari céhek már a 14. század elején megjelentek, a Havasalföldön csak a 16. században. Az erdélyi gazdaság nagy hasznot húzott a kereskedelemből, a szász városok úgyszólván a román fejedelemségekkel folytatott kereskedelemből éltek. A székelyek is részt vettek ebben az áruforgalomban. Az erdélyi kereskedők a maguk részéről élőállatot, viaszt, túrót, sózott halat és állatbőröket vásároltak a román fejedelemségekben.
Ez a kereskedelem komoly jövedelmet biztosított az uralkodóknak is. A magyar királyok kitartó törekvése Havasalföld hűbéri alávetésére a kereskedelmi kapcsolatok zavartalanságának biztosítását is célozta a török veszéllyel szembeni fellépés mellett.
Moldva A későbbi Moldva területén létrejött különböző korai államkezdemények áldozatul estek a tatár támadásnak, csakúgy, mint a még Béla ifjabb király által 1228-ban alapított milkói kun püspökség is. A tatár uralom gyengülésével Nagy Lajos megkísérelte kiterjeszteni hatalmát a Kárpátoktól keletre, és a máramarosi román Dragost tette meg moldvai fejedelemnek. Dragos utódait azonban Bogdan vajda kiszorította a hatalomból és 1359-ben (újabb kutatások szerint 1363-ban) létrehozta a független moldvai román államot. I. Péter moldvai fejedelem 1387-ben hűségesküt kényszerült tenni II. Ulászló lengyel királynak, ettől kezdve a terület lengyel befolyás alá került mindaddig, amíg a törökök Moldvát is meg nem hódították. Mátyás király ugyan megpróbálta újra hűbéresévé tenni Moldvát, de Moldvabányánál III. István moldvai fejedelem (Ștefan cel Mare) legyőzte, így vissza kellett fordulnia.
Az erdélyi románság a 12–15. században A románság betelepedése Erdélybe akkor történt, amikor a hűbérbirtokok elosztása, a jobbágybirtokok kialakulása lényegében már megtörtént a területen. A betelepülő románok fő gazdasági tevékenysége egyébként is a hegyvidéki transzhumáló pásztorkodás, nem pedig a földművelés volt. Ez gyakran összekapcsolódott a határőrizeti feladatokkal, királyi várbirtokokhoz kötődő katonáskodással, ami a társadalmi felemelkedés útja is lehetett, csakúgy, mint az erdélyi székelyek és besenyők esetében.
A kétlegelős pásztorkodás először a Déli-Kárpátok lejtőin jelent meg, a Hátszegi medence és Olténia, valamint Fogaras környéke és a Havaselve között. A legeltető gazdálkodás bizonyítéka a sajátos állatadójuk, a juhötvened, (quinquagesima ovium), ami megfelelt a korábban bolgár és szerb területeken általuk fizetett „vlach adónak”, a travninának.
A román közösségek élén a kenézek és a vajdák álltak, akik közvetítő szerepet is játszottak a királyi, illetve földesúri hatalom, valamint a román népi csoportok között. A 14. századtól megindult fokozatos nemesedésük is, először a külső támadásoknak erősen kitett Máramarosban, ahol román etnikumú, de különben „szabályos” magyar nemesi megye jött létre. A román népből kiemelkedett nemesek beolvadtak a magyar „politikai nemzetbe”, a magyar nemességbe.
Külön román terület vagy román nemesség nem alakult ki, a románok így kimaradtak az erdélyi három rendi nemzet (magyarok, székelyek, szászok) szövetségéből is. A román etnikumú nemesek, akik tagjai lettek a vármegyei nemességnek, nem számítottak többé románnak, mint a Drágffy család (Dragos utódai), a Hunyad megyei Hunyadiak, a Fogaras vidéki Maylád család, vagy Oláh Miklós esztergomi érsek.
A független Erdély román külkapcsolatai A független Erdély kialakulásához vezető magyar belháborúban Petru Rareș moldvai fejedelem több ízben is megjelent: 1529-ben török utasításra betört a Székelyföldre, és a földvári csatában I. Ferdinánd osztrák főherceg ellen harcolt, 1534-ben azonban a törökök által megbízott Lodovico Grittit ostromolta Medgyesen, 1542-ben pedig ismét török parancsra fordult Erdély ellen. A törökökkel, osztrákokkal és egymással szemben gyorsan változó viszony jellemezte a fejedelemségeket. Míg 1595 nyarán előbb Moldva majd Havasalföld ismerte el Erdély fennhatóságát, és Báthory Zsigmond kötelezte magát hűbéresei megvédésére a törökökkel szemben, 1599-ben II. Mihály havasalföldi fejedelem már Erdély ellen fordult, Giorgio Basta támadásával egy időben, és november 1-jén bevonult Gyulafehérvárra. 1603-ban Radu Șerban havasalföldi fejedelem szintén Erdély ellen fordult, de 1608-ban már mindkét román fejedelemség ismét Erdély hűbérese lett. 1610-ben Báthory Gábor megtámadta Havasalföldet, elfoglalta a fővárost, és fejedelemmé kiáltotta ki magát, 1612-ben viszont már Radu Mihnea támadta Erdélyt a törökök és tatárok oldalán. Mindeközben a moldvai és havasalföldi kereskedőknek biztosították, hogy békességgel tevékenykedhessenek Erdélyben. Bethlen Gábor igyekezett rendezni kapcsolatait a román fejedelemségekkel, és elkerülni a részvételt a törökök által indított büntető hadjáratokban, és a békesség I. Rákóczi György alatt is megmaradt. Fia, II. Rákóczi György többször is beavatkozott a román fejedelemségek belső háborúiba: 1653-ban György Istvánt támogatta Vasile Lupu ellen, 1654-ben pedig Constantin Şerbant segítette a havasalföldi trón megszerzésében. 1658-ban azonban a törökök mindkét helyen új fejedelmet állítottak, és büntető hadjáratot indítottak Erdély ellen, amelyben a moldvai és havasalföldi csapatok is részt vettek. A korszakra jellemző volt, hogy a parasztok kölcsönösen menekültek a román fejedelemségekből Erdélybe, illetve fordítva.
Erdély a Habsburg birodalomban
Magyar–román kapcsolatok az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc végső kudarcának okai között jelentős helyet foglal el a nemzetiségi kérdés, a forradalom és az országban élő nemzetiségek viszonya. A magyar szabadságharc katonai erőinek 15-20%-át mindvégig olyan területeken kellett állomásoztatni, ahol nem az osztrákok ellen, a szabadságharc sikeréért küzdhettek, hanem a helyi magyar lakosság életét és vagyonbiztonságát kellett védeniük a szerb illetve a román lakosság és szabadcsapataik ellen, akik a magyar szabadságharc vezetőinek időnkénti kezdeményezései, ígéretei ellenére ellenségesek voltak a magyar szabadságharccal szemben, és inkább a távoli császár mellé álltak a közeli ellenséggel, a jogaikat korlátozó magyar nemességgel szemben.
A komoly tárgyalások akadálya volt az is, hogy a magyarok differenciálás nélkül tekintettek a nemzetiségekre, nem figyeltek fel a soraikon belüli különbségekre. A román (és a szerb) mozgalmak esetében különösen nagy akadályokat gördített a tárgyalások elé az a brutalitás, kegyetlenség, amivel tömeggyilkosságokat hajtottak végre a magyar lakosság soraiban.
A megbékélési kísérletek egyik ígéretes lépése volt Kossuth követének, Ioan Dragoșnak a küldetése Abrudbányán, ami azonban főleg Hatvani Imre szabadcsapatának önkényes támadása miatt tragédiába fulladt.
Románia megalakulásától az első világháborúig