A szatmárököritói tűz a Monarchia-kori Magyarországon, Szatmár vármegye Szatmárököritó nevű településén történt szerencsétlenség 1910. március 27-én, ahol mulatozó sok száz fős tömegre gyulladt rá egy magtárnak használt pajta. A tűz 312 emberéletet követelt, ezzel az ország történetének máig legsúlyosabb tűzesetének számít. Ezenkívül a Titanic katasztrófája után ez a korabeli Európa második legtöbb halálos áldozatot követelő balesete is.
A tragédiának világviszonylatban hatalmas volt a visszhangja. Rengeteg külföldi lap címlapon számolt be a tűzről.
A tűz egy báli ünnepségen ütött ki annak helyszínül szolgáló pajtában, amely Schwarz Benjámin helybeli gazda tulajdonát képezte, akinek kocsmája is volt Szatmárököritón. Az akkor már több mint ötvenéves és rossz állapotban álló faépület máskor is szolgált táncos mulatságok (pl. szüreti bálok) helyszínéül. Az épület ajtajainak legtöbbje a tűz kitörésekor be volt zárva és az emberek el lettek vágva a meneküléstől. Az egyetlen nyitva levő ajtón méreténél fogva nem tudott kiférni a pánik miatt feltorlódott tömeg. Többen nem a tűz, hanem amiatt haltak meg, mert a menekülők eltaposták vagy agyonnyomták őket.
Móricz Zsigmond a Nyugat folyóiratban külön tanulmányban, majd pedig A fáklya c. művében foglalkozott az ököritói szerencsétlenséggel. Nem tudni persze, hogy az író személyesen ellátogatott-e a helyszínre, vagy pedig másodkezi információkból szerezte az adatait. Bálint István nyugalmazott ököritófülpösi általános iskolai igazgató helyi szinten sokat tett az esemény pontos és objektív felderítéséért, és igyekezett szétválasztani a valós tényeket a mendemondáktól.
Habár már ekkoriban léteztek tűzrendészeti szabályok, de a tragédiát követő hivatalos vizsgálatok nem nevezték meg a felelősöket, sőt kijelentették, hogy nem terhel senkit felelősség a tűzért. Emiatt több újság és mások, mint Móricz is, elmarasztalták a hatóságokat. A Mátészalka c. újságban pl. így fogalmaztak „A tüzrendészeti szempontok fölötti őrködés talán mégiscsak kötelessége valakinek Ököritón is?”
Az események sora Előkészületek a báli mulatságra Nem egészen világos, hogy a lakodalmi bál helyszínéül szolgáló pajta ajtajainak többsége miért volt bezárva. Ezzel kapcsolatban több elképzelés és mendemonda kering ma is. A pajtának két nagyobb bejárata volt, amiket zenekari emelvények és padozatok álltak el a tűz kitörésekor. Ezeken kívül még volt több másik kijárat is, melyek közül csak az egyik volt nyitva, amely bejáróként szolgált, ahol a falubíró a jegyeket árulta. A leggyakrabban hangoztatott és a leginkább elfogadott nézet az, hogy a lézengő, belépőjeggyel nem rendelkező potyavendégek távoltartása okán zárták be az ajtókat. Azonban voltak és vannak, akik szerint szándékos gyújtogatás történt, ezért is lett a többi bejárat lezárva. bélyegkép|jobbra|A tragédia helyszíne a tűzesetet követően
Szatmárököritó a környék legszegényebb települései közé tartozott, 1910-ben úgy 2-3 ezer református vallású lakosa lehetett. Abban az időben a népes falusi táncmulatság ezen fajtája még fiatalnak volt mondható Magyarországon, s az új, divatos szokás miatt a helybeliek ki akartak tenni magukért. Elhatározták, hogy tartanak egy nagy húsvéti táncmulatságot nemcsak Ököritó, de a szomszédos települések részére is. Az időpont választása elég szokatlannak volt mondható, amit mások is kifogásoltak. Egyes korabeli vallásos tartalmú sajtótermékek, mint a magyarországi szlovének katolikus kalendáriuma, a Kalendar Szrca Jezusovoga 1911-ből külön felrója, hogy pont húsvétkor mulatoztak az emberek, noha ez még a kálvinistáknál is nagy ünnepnek számít.Kalendar Szrca Jezusovoga na 1911. leto, Szombathely: Cerkvena Stamparija, 113. o.
A bálra tizennyolc környékbeli faluból érkeztek emberek. A fiatalokat még a szüleik is elkísérték, így a résztvevők száma kb. 650 főre rúgott. A bálra helyben megváltható jeggyel lehetett belépni: az egyéni jegy 1 koronába került, a családos 3-ba. A pajtában még ott voltak az előző szüreti bál díszítései, köztük már száradó állapotban levő tölgyfaágból készült díszek. Kiegészítésképp erre az alkalomra leginkább fenyőgallyakat használtak dekorációs célokra, de készítettek papírzászlókat, sőt kihelyeztek petróleumlámpákat is.
A kérdéses pajtaépületet 1855-ben építették. Nagyjából 25 méter hosszú és 10 méter széles volt, alapterülete mintegy 250 négyzetméter.Gyapjas János tűzoltó ezredes: Ököritó 1910. A tragikus tűzeset elemzése; in: Iparbiztonsági és hatósági nap. Paks, 2020. február 24. Konferenciakiadvány, 88-95. old. Tágas tere miatt így gyakran volt helyszíne hasonló rendezvényeknek, mivel a faluban egyéb alkalmas hely nemigen állt rendelkezésre. A pajta fuvarosok megállóhelyeként is szolgált, akik Nyírbátor és Szatmárnémeti között közlekedtek. Maga a pajta amúgy rossz hírben állt. A helyiek is egyfajta elátkozott helyként tekintettek rá, mert rengeteg bűncselekmény színhelye volt a megépülése óta eltelt több mint fél évszázadban. Egy 1886-ban ugyanott rendezett mulatságon például nem kevesebb, mint 5 embert öltek meg egy verekedésben, 26-an pedig megsebesültek. bélyegkép|jobbra|275px|A szlovén Domoljub c. újság címlap cikke a tragédiáról 1910. április 7-ről A pajta ekkoriban már roskadozott, faszerkezete kiszáradt és tűzvédelmi szempontból egyáltalán nem volt biztonságos. A vályogszerkezetű építményt nádtető fedte, míg a gerendák szurokkal voltak lekenve. Ráadásul a rendezvény szervezői nem végeztek alapos takarítást az épületben, mert az előző aratásról ott maradt gabona- és szalmatörmeléket is jobbára a zugokba söpörték, így a pajta eleve tűzveszélyes volt.
Két zenekar, egy fúvós és egy vonós banda lépett föl az eseményen. Előbbi helybeli alapítású volt, pár hónappal korábban hozták létre és a bálon debütált volna. A zenészek a hangszereiket 1000 koronás hitelből vették és a törlesztést a bál bevételéből akarták fedezni. Ők maguk is csak kevéssel azelőtt tanultak meg zenélni, egy 200 koronába kerülő tanfolyamon. A zenekari dobogót a szervezők a pajta egyik végében álló nagykapu előtt állították fel, ami által a nagy bejárat teljesen le lett zárva. A pajta másik végében álló nagykapunál pedig egy hosszabb pad állt a falak körül, amiket le is szegeztek, így az a bejárat is zárva volt. A padokat bámészkodóknak és a rokonoknak szánták, akiknek nem volt módjuk bejutni az ünnepségre.
A tűz kitörése A vendégek egy kis oldalsó bejáraton juthattak be a bál helyszínére, ott fizethették ki a belépti díjat (estére mintegy 460-470 korona gyűlt már össze a belépőkből). A belső tér kivilágítását nagyméretű, disznóhólyagból készült, gyertyavilágítású lampionokkal és petróleumlámpákkal oldották meg. A mulatozás derűs jókedvvel zajlott, mikor éjfél tájban az egyik hólyagból készült lampion kigyulladt. Az égő hólyaglámpát Pinczés Lajos klarinétos, az egyik túlélő és szemtanú vette észre, de a vendégek nem törődtek túlzottan az égő hólyaggal. Máskor is előfordult, hogy a hólyaglámpák némelyike kigyulladt, mert a szél ide-oda himbálta őket.
Egy ott mulatozó huszár, bizonyos Pongó Dániel [Kovács Gusztáv akkori református lelkész szerint viszont Szénás Bálint Porcsalmáról származó huszár, továbbá emlegettek még bizonyos Pataj Ferenc és Bénás Béla nevű férfiakat is], akinél kéznél volt a kardja, le akarta vágni a lampiont, hogy majd a földön tiporják el a tüzet. Pongó azt hitte, hogy a lámpa spárgával van rögzítve a gerendára, azonban a rögzítés drótból volt, így a kardcsapástól az égő hólyag felfelé, a zsúptetőnek csapódott és a száraz szalma nyomban lángra lobbant tőle. Utána már a dekorációnak kirakott gyantás fenyőágak és a papírdíszek is égni kezdtek (korabeli lapok még arról írtak, hogy előbb a díszítésnek használt gallyak gyulladtak ki és csak utána fogott tüzet a szalmatető).
A tragédia A villámgyorsan terjedő tüzet nem lehetett semmivel megfékezni, vélhetően víz sem volt kéznél. A szurkos gerendák is olyan szárazak voltak, hogy pillanatok alatt azok is lángra borultak. A tűz elharapódzása olyan gyors és heves volt, hogy a tetőszerkezet lángoló darabjai csakhamar hullani kezdtek a benn tartózkodó emberek fejére, akik jajveszékeléssel és sikolyokkal vegyes pánikba estek. A tumultusban még további hólyaglámpákat és petróleumlámpákat is levertek, amik az amúgy tűzveszélyes helyiségben újabb tüzeket okoztak, s a lángok nagyon hamar szétterjedtek a pajta egészében. Lángra kaptak régi, vászonból szőtt zsákok és a gabona szárításánál használt ponyvák, valamint egyéb foszladozó rongyok is, amiket nem takarítottak el a pajtából.
A tömeg fejvesztett menekülésre fogta és az oldalt levő ajtón próbált először kijutni. A bejárat szűk mérete okán csakhamar torlódás keletkezett. Másutt amúgy sem lehetett kijutni csűrből, hisz az egyik nagykaput a zenekari emelvény, a szemközti nagykaput pedig az előtte felállított, amúgy is nagy súlyú, ráadásul még le is szögezett padozat állta el. Bár ez utóbbi kaput áttörték az emberek (ez állítólag Farkas József kontrásnak sikerült, aki kivételes testi erővel bírt), sokan elestek a leszegelt padozatokban. Szemtanúk szerint a tumultusból egy két méter magas halom keletkezett, ami elállta a kijáratot. Aki ez alá a feltorlódott emberhegy alá szorult, azt nagyrészt agyonnyomták, aki felül maradt, az jó eséllyel élve megégett a tetőről lehulló égő fa- és gerendadaraboktól. Néhány embernek viszont sikerült ezen a halmon felkapaszkodnia a pajta egyik nyílásához, amely úgy három méter magasan volt és ki tudtak ugrani az épületen kívülre. Feljegyezték, hogy a 12 éves Kerezsi Kálmánt háromszor is feldobták az embertorlasz tetejére, amire sikerült a nyíláson át a szabadba kijutnia, így ő azok közé került, akiknek sikerült megmenekülniük a tűzhaláltól.
A kint álló emberek egy része is csak tetézte a bajt, mert a tűz kitörését látva fejükbe vették, hogy behatolnak az épületbe, segítséget nyújtani az életveszélybe került mulatozóknak. Mindezt pont a legkritikusabb percekben tették, amikor a bent lévők épp menekültek volna kifelé a kisajtón és az áttört nagykapun, ezért a bentről menekülők és a mentési céllal kintről befelé igyekvők lényegében összeütköztek egymással. Egyesek úgy próbálhattak menekülni, hogy az előttük lévőkbe kapaszkodtak bele, abban a reményben, hogy azok majd kihúzzák őket az égő pajtából. Csakhogy ezek emberek a bejáratnál kialakult torlódás miatt nem tudtak kijutni, sőt a mögöttük beléjük csimpaszkodó emberek inkább visszahúzták őket egyenest a tűzbe.
A szurok, ami a gerendákon égett, nemcsak a gyorsan égő tüzet táplálta, de mérgező, sötét füstfelhő is kialakult belőle. Rengetegen szenvedtek ezért füstmérgezést, ami sokuk esetében a halálukat okozhatta, mások pedig egyszerűen nem láttak semmit a gomolygó füst miatt; erről számolt be később például Varga György helyi parasztlegény, akit sikerült élve kimenekíteni a fojtogató füstből. Kovács lelkész szerint olyan áldozatai is voltak a tűzvésznek, akik ugyan az épületből még élve jutottak ki, de ruhájuk már javában lángolt, s megégve összeestek a földön. Főleg a fiatal lányok viseltek könnyű szerkezetű, olcsó anyagból készült ruhákat, amik a tűzben nagyon gyúlékonyaknak bizonyultak. Egy Kuritán Pálné nevű helyi asszony égő ruhájával rohant a kissé távolabb fekvő Mácsai tanyáig, ahol aztán holtan rogyott össze. Volt olyan áldozat is, aki lángoló testével egészen a szomszédos Fülpösdarócig (nagyjából 5 km-t) futott és csak ott halt meg. Néhányan a közeli pocsolyákban próbálták eloltani magukat, de az kevésnek bizonyult. Voltak, akik a kutakba vetették magukat. Sok holttestre bukkantak a közeli házak tövében és kertekben. Egy-egy ilyen égő, menekülő ember más épületet, így pajtákat gyújtott fel, s félő volt, hogy akár tűzvész üthet ki Ököritón.