A Morgan Motor Company egy nagy múltú brit járműgyártó cég. Henry Frederick Stanley Morgan alapította 1910-ben, melynek jelenleg az olasz Investindustrial befektető csoport a többségi tulajdonosa, 2019 márciusa óta.

A Morgan központja a nyugat-angliai Malvern Linkben található (Worcestershire megyében, a térképen egy arasznyira Birminghamtől), és 247 embert foglalkoztatott a 2020-as világjárvány előtt. A cég kimutatásai alapján évente 850 autót szerelnek össze, de a hagyományoknak megfelelően, valamennyi összeállítás teljes egészében kézzel történik.A kocsik várakozó lista alapján konfigurálhatók és vásárolhatók meg: az átlagos türelmi idő hat hónap, de volt példa már tíz évig is elhúzódó időszakra.

Gépjárműveik karosszériáját különleges módon, fa keretezéssel merevítik (és könnyítik) a kezdetek óta – az autók összeállításának három alapeleme a kőrisfa, az alumínium és a bőr -, és ez a gyártási hagyomány nagyjából változatlan maradt a XXI. század folyamán is. A cég látogató központot és múzeumot tart fenn, ahol a nagyközönség számára betekintés nyerhető a vállalat történetébe a VII. Edward-korabeli időszaktól egészen napjainkig.

Cégtörténet Henry Frederick Stanley Morgan 1904-ben lépett ki a Great Western Railway kötelékéből, és társtulajdonosként létrehozott egy jármű kereskedést és szervizt Malvern Linkben. Kizárólag saját használatra, 1909-ben tervezett és megépített egy háromkerekű kisautót, miután a Malvern Kollégium gépészeti műhelyében kifejlesztették – még a Leyland Motors 1920-ban jegyzett innovációját, majd a Chevrolet amerikai mérnöke, Earle S. MacPherson, az olasz mérnök, Fornaca ötletét tökéletesítendő, 1920-as évekbeli tömeggyártási szabadalmát megelőzve – a francia Decauville után a történelem második független frontfelfüggesztését. A rákövetkező évben gyártásba fogtak, és a cég eredménnyel prosperált. Az első világháborúig ezer darab háromkerekűt gyártottak, s azt követően is villámgyorsan felfuttatták a verseny- és túramodellek előállítását. A Morgan első négykerekű autója 1935-ben érkezett, míg a háromkerekűek gyártási fázisa csak 1952-ben kezdett csökkenést mutatni. H. F. S. Morgan egészen 1959-ben, 77 esztendős korában bekövetkezett haláláig szorgalmazta az előállítást.

Fia, Peter Morgan irányította aztán a céget, röviddel 2003-as halála előttig. Elnökként őt Alan Garnett követte a vezető pozícióban, az első nem-családi igazgatóként, 2003-tól 2006-ig. Garnett lemondása után, négy tagból álló menedzsmentet állítottak fel. Charles Morgan (az alapító unokája), Matthew Parkin, Tim Whitworth és Steve Morris lettek az új igazgató testület tagjai, aztán Parkin 2010-es leköszönését követően, Charles Morgant nevezték ki egyszemélyi vezérigazgatónak. Tartott ez 2013. januárig, mikor Morgant elmozdították vezetői posztjáról, és Steve Morrist ültették a helyére, bár Charles Morgan továbbra is stratégiai igazgató maradt az év októberéig, amikor elbocsájtották úgy vezetői tagságából, mint alkalmazotti státuszából is.

2013 végén a részvényesek Andrew Duncan, helyi jogászt, juttatták az elnöki székbe. Duncan 2016-ban köszönt le elnök-vezérigazgatói pozíciójából, akit Dominic Riley váltott.

Története javarészében a társaságot a Morgan család birtokolta. 2019. március 5-én azonban sajtóhírből értesülhetett a nagyérdemű, hogy a Morgan Motor Company Ltd. többségi érdekeltségét az olasz Investindustrial befektetési csoport szerezte meg. A csoport befektetései részeként – a vezetőség és az alkalmazottak hasonlóképp -, részvényeseivé váltak a cégnek. A Morgan család, megmaradva kisebbségi részvényesként, máig folytatja befektetéseit a társaságba.

Korai járművek: a háromkerekűek és a 4-4-esek Legkorábbi autóik háromkerekű, két- vagy négyülésesek voltak, ebből következően lehetett ezeket akár motortriciklinek is tekinteni. (Hazánkban a legismertebb motortricikli a cseh gyártású Velorex volt, aminek fejlesztését a Morgan háromkerekűi inspirálták). Gyártásuk és forgalmazásuk szükségszerű ötletből gyökerezett, ugyanis a brit törvények szerint a háromkerekűek mentesültek az autókra kiszabott adóterhek alól, lévén tömegük és kerekeik száma miatt a motorkerékpárok (ill. -triciklik) besorolásába tartoznak. Versenyben álltak a négykerekű (lásd Anglia régi, vidéki útjait és a nagyvárosok már SUV-vel is bevehetetlen utcácskáit és közlekedősáv kialakítási hagyományait – a maiaknál jóval keskenyebb nyomtávszélességű) kisautókkal – mint az Austin 7 vagy az eredeti Morris Minor -, abszolút összehasonlítható gazdaságosságukkal és áraikkal, vagy kényelmükkel, s jóformán egyetlen negatívumnak az eltérő esztétikájukat lehetett felszámítani.

V-ikermotoros háromkerekűek (1911–1939) H. F. S. Morgan leges-legelső járműterve együléses, nyitott háromkerekű kiskocsi volt, amit teljesen saját célra hozott össze 1908-ban, barátai atyja, és egyben a Malvern Kollégium gépészeti atyaúristene, William Stephenson-Peach segítségével. Meghajtásának egy 7 lóerős (5.2 kW) Peugeot ikercilinderes motor szolgált (egy korábbi motorkerékpár projektből a sufniban visszahagyott darabként). A jármű gerinccsöves alvázra épült, olyan ötlet alapján, ami a háromkerekűeknél mindvégig visszatérő motívummá vált, és annyira kevés anyagot és munkaórát fordítottak rá, amennyivel Morgan még épp ki tudta vitelezni a terveit. Az együléses, tekercsrugós független frontfelfüggesztéses háromkerekű meglehetősen szokatlannak bizonyult a korában: a közlőtengely az alváz gerinccsövében futott a kétsebességes váltóműhöz (hátramenet nem volt), a hátsó, küllős kereket lánc hajtotta, az első kerekek irányítását kormányrúddal lehetett megvalósítani, és szalagfék lassította őket szükség szerint. Természetesen, karosszériája még nem volt.Apja és felesége anyagi hozzájárulásának köszönhetően, a kocsi gyártásba került Malvern Linkben, a Pickersleigh Roadon megvásárolt létesítményben. Az 1910-es Jármű Shown a nagyközönség részére három együlésest tudtak bemutatni az Olympia Kiállítási Központban. A számottevő érdeklődés dacára, csupán maroknyi megrendelést könyvelhettek el, így Morgan ráébredt, hogy a piaci elvárások teljesítéséhez kétüléses modellekre lesz szüksége. 1911-ben motorház borítást, szélvédőt, kormánykereket, indító kurblit kapott a megváltozott típus, s az azévi Motorkerékpár Bemutatón állították ki. Felállítottak egy képviseletet a londoni Harrods áruházban, és 65 angol fontos áron kezdték meg az árusítást. A Morgan volt az első és egyetlen jármű, amelyik valaha is megjelent a Harrods kirakatában.

1912-ben Morgan egy olyan szerkezetet állított össze, mely a The Light Car & Cyclecar (könnyű autók és motortriciklik) versenyén a legnagyobb távolságot volt hivatott megtenni egy óra alatt a Brooklandsnél (versenyépületei 1991-től közlekedési múzeumként funkcionálnak, az autózás hőskorát megörökítve). A Londontól Dél-Keletre fekvő vidéki utakon az együlésessel végül 55 mérföldet (89 km) tudtak teljesíteni, csak hajszálnyira elmaradva egy GWK-tól. Még ugyanebben az évben Morgan visszatért, és közel 60 mérföld (97 km) lett az eredménye akkor.

A Morgan olyan megmérettetéseken emelte hírnevét, mint az 1913-as Cyclecar Grand Prix (motortricikli nagydíj) elérdemlése Amiens-nél, Franciaországban. Az autót a 163 mérföldnyi (262 km) távolságon W. G. McMinnies vezette 42 mérföldes (68 km/h) átlagsebességgel. Az ott használt gépkocsi szolgált később a 'Grand Prix' modell alapjául, amit 1913 és 1926 között gyártottak, s majd az 'Aero' és a 'Sports' típusokat is erre a bázisra fejlesztették. Morgan személyesen nyert el trófeát az 1913-as ACU Six Days' Trial roppant kemény megmérettetésén, az oldalkocsis motorok kategóriájában. Még ugyanebben az esztendőben a társaság nevezett az MCC megbízhatósági versenyén, mely vetélkedés egészen 1975-ig folytatódott.

A versenysikerek vezették a társaságot olyan fejlesztések irányába, melyeket azok nélkül nem tudtak volna megvalósítani.

Az ott futó gépeket léghűtéses vagy vízhűtésű motorkerékpár hajtásláncok variációival szerelték. A motort az első kerekek tengelye elé helyezett, öntött fülekkel merevített acélcső vázba pozicionálták.

Az Első Világháború után, több évnyi vásárlói óhajra válaszul, a cég könnyebben cserélhető első kerekekkel állt elő. A 8 lóerős (6.0 kW) JAP motorral és nyárfa karosszériával szerelt 1921-es 'Popular' 150 fontért került a kínálatba. Piaci siker lett belőle, így 128 fontra tudták csökkenteni az árát, és a nevét 'Standard'-re változtatták 1923-ban, amikorra már Blackburne motorral is elérhetővé vált. A 'Grand Prix' árazása 155 fonton teljesedett ki, a 'Family' modellnek pedig (a pilóta padja mögé épített két gyermeküléssel, mely kiképzés aztán a 2+2 szabványt alapozta meg generációkon át) az ára 148 font volt léghűtéses motorral, vagy 158 font a vízhűtésű meghajtással. Ekkor már az Anzani hajtáslánccal épített Aero is a palettán szerepelt 148 fontért, de lehetett kívánság szerint a kocsit MAG motorokkal is választani.

Morgan versenyzési hajlandósága némi hanyatlást szenvedett, mikor 1924-ben E. B. Ware JAP-motoros járműve felborult a JCC 200 mérföldes (320 km) versenyén a Brooklandsnél, és Ware komoly sérülést szenvedett. A baleset következményeként a háromkerekűeket kitiltották az autók versenyeiről.

Villamos táplálású első fényszórók váltak felszerelhetővé 1924-ben, költségük 8 angol font volt. Ekkor az 59,6 köbhüvelykes (976 cm³) motorral épített Popular 110 fontért került forgalomba, az 1098 köbcentis Aero 148 fontot kóstált, együlésesben 160-ért ment.

Akárcsak a motorkerékpárok, a Morganek azidőtájt kézi fojtószeleppel, Bowden-huzaos vezérlő mechanizmussal és csepegtető kenéssel is rendelkeztek.

A versenymodellek időközben, mint például Harold Beart 1096 köbcentis, Blackburne-motoros különlegessége 3.33:1 arányú felső fokozati, tengelyen szolgáltatott nyomatékkal, 20 kg-os áramvonalasított karosszériával, már 91,48 mérföldet (147,22 km) tudtak megtenni a Brooklandsnél egy óra leforgása alatt, és a csúcssebesség felülmúlta az óránkénti 100 mérföldet.

1925-ben a Standard ára, az Austin Chummy (vagyis más néven a 7-es) 149 fontos árához viszonyítva 95 fontra esett, az Aeróé 130-ra. Ebben az évben került szabványba az egyenáramú generátorral (dinamóval) táplált elektromos világítás.

Fékek az első kerekeken, és elektromos önindító (10 fontos opcióval) 1927 vívmányai, miközben a dupla rétegű szélvédővel és elektromos "tülkölővel" összeállított Standard ára tovább esett 89 fontra. Még az év vége előtt a Standard piaci ára olykor 85 font alá is bezuhant, eközben a debütáló, vízhűtéses, alul vezérelt, felül szelepelt vezérmű-megoldású JAP 10/40 V-ikermotoros 'Super Sports' 155 fontért került bevezetésre.

A 10/40-es motorokat elérhetővé tették az Aerókban is 132 fontért, miközben a szerényebb képességű, léghűtéses JAP motorokkal kivitelezett Aerók 119 fontért futottak. A léghűtéses Family modellek 102 fontba kerültek, vagy 112-be a vízhűtéssel. Ezek az alacsonyabb árfekvések egészen 1928-ig megmaradtak, sőt 1929-re tovább estek az árak: a Standard és Family 87 font, az Aero 110, a Super Sports 145. 1933-ban a Family mindössze 80-ért mozgott a piacon. 2020-ban ezek a típusok 30 ezer és 56 ezer font körül cserélnek gazdát.

A Morganek versenyprogramja 1927-ben, csupán a London-Edinburgh közötti tizennégy MCC indulásból markáns tizenegy aranyérmet és három ezüstérmet hozott a konyhára. A csapathoz csatlakozott Clive Lones és C. T. Jay, aki megnyerte az 1929-es Cyclecar Grand Prix-t a Brooklands-nél 750 köbcentiméteres Morgan-JAP-ot irányítva, 64,7 mérföldes (104,1 km/h) sebességet elérve. 1930-ban Gwenda Stewart versenyre hangolt Super Sports-szal túllendült a 113 mérföldes (182 km/h) sebességen is, ami akkor a világcsúcsot is jelentette.

1930 volt az az esztendő, mikor a Morgan háromkerekű járművek után 4 font adót kellett fizetni, ami fele volt például az Austin 7-esek után fizetendőknek, aminek a feltétele az volt, hogy a súlyuk 406,419 kg (8 cwt) alatt kellett maradjon.

A Morgant liszensz-szerződés alapján Franciaországban a Darmont is elkezdte gyártani.