Bécs első török ostromát lásd Bécs ostroma (1529)
Bécs második török ostroma (Zweite Wiener Türkenbelagerung) 1683. július 14. és szeptember 12. között zajlott. Ez volt az Oszmán Birodalom második kísérlete a császárváros bevételére, másfél évszázaddal az 1529-es első török ostrom kudarca után. Az ostromra felvonuló török haderőt Kara Musztafa pasa, nagyvezír vezette Bécs alá. A Habsburg fővárost, I. Lipót osztrák főherceg és német-római császár uralkodói székhelyét a Habsburg Birodalom csapatai védelmezték Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf parancsnoksága alatt. A város felmentésére nemzetközi haderő szerveződött, csapatokat küldtek a Német-római Birodalom tartományai, a pápai állam és a Velencei Köztársaság. A Lengyel–Litván Unió hadseregét Sobieski János király személyesen vezette. A hosszú és rendkívül véres ostrom során az oszmán aknászok a város védműveit leküzdve módszeresen hatoltak előre és már a városfalakig jutottak. A végveszélybe jutott székvárost a keresztény felmentő haderő érkezése mentette meg. A kahlenbergi csatában a török ostromló haderő súlyos vereséget szenvedett és menekülésre kényszerült. A megvert ellenség üldözése során további fontos keresztény győzelmek születtek. Nyilvánvalóvá vált az Oszmán Birodalom katonai erejének hanyatlása. A következő években Ausztria főhercege német birodalmi segítséggel sikeresen elfoglalta Buda várát és megkezdte a török hatalom kiszorítását Magyarországról.
Politikai helyzet Európában
A 17. század második harmadában az Oszmán Birodalom elérte legnagyobb területi kiterjedését. A Magyar Királyság legnagyobb része (Dél- és Közép-Magyarország) közvetlen török uralom alatt állt, Erdély és Felső-Magyarország, a román fejedelemségekkel együtt a szultán hűbérese volt, uralkodóik adófizetésre és katonák küldésére is kötelezték magukat. De a birodalmat belső problémák, pénzügyi válság, palotaforradalmak, lázadások bomlasztották. Köprülü Mehmed nagyvezír 1656–1661 között újjászervezte a közigazgatást. Fia, Köprülü Ahmed (1661–76) és ennek sógora, Kara Musztafa nagyvezír tovább gyengítette a hárem befolyását, szigorú intézkedésekkel stabilizálta a gazdaságot. A növekvő adóbevételekből megreformálták és újra megerősítették a haderőt.
1669-ben az oszmánok elfoglalták a velenceiektől Kréta fővárosát, Kandiát. 1672-ben megtámadták a Lengyel–Litván Uniót (a mai Kelet-Ukrajnát), véres ostrommal bevették az erős Kamenec-Podolszk várat, betörtek Galíciába és egészen Lembergig jutottak előre. A svédekkel vívott háborúkban legyengült Lengyel–Litván Unió a buczaczi békeszerződésben lemondani kényszerült egész Podóliáról és Kamenec-Podolszk váráról. Az ún. jobb-parti Ukrajnát („lengyel-Ukrajnát”) át kellett engednie Petro Dorosenko hetman zaporozsjei kozákjainak, az Oszmán Birodalom vazallusainak. A Krétán elért hadi siker és az ukrajnai terjeszkedés az oszmán katonai erő növekedését mutatta, de a Birodalom már elérte terjeszkedésének végső korlátait. A lengyel szejm elutasította a buczaczi szerződés törvénybe iktatását. 1672-ben újabb háború tört ki, Sobieski János marsall, nagyhetman vezetésével a lengyel-litván hadsereg a chocimi csatában legyőzte az oszmánokat. 1676-ban Sobieski, már királyként a zsuravnói szerződésben területei egy részét visszaszerezte, de törökök továbbra is fenyegetést jelentettek országára. Az 1676–81-es orosz–török háborúban Kara Musztafa nagyvezír átmenetileg még Kijevet is elfoglalta, de az oroszoktól elszenvedett vereségek miatt visszavonulásra kényszerült.
A Német-római Birodalom még a vallásháborúk és a harmincéves háború kárait nyögte. 1663-ban, I. Lipót császár uralkodása idején, Köprülü Ahmed elfoglalta Érsekújvárt. A Habsburg és német-római birodalmi csapatok 1664-es szentgotthárdi győzelme megmutatta ugyan a nyugati hadszervezés növekvő erejét, ennek ellenére Lipót császár augusztus 10-én Vasváron húsz évre szóló, igen hátrányos békeszerződést kötött Köprülü Ahmed nagyvezírrel, melynek érvénye 1684-ben járt le. Lipót császár, aki a rajnai frontot veszélyesebbnek ítélte, mint a keleti helyzetet, kezdeményezte a békeszerződés meghosszabbítását, de az erre irányuló tárgyalások 1682 januárjára megszakadtak.
A Királyi Magyarországon – a Habsburgok erőszakos ellenreformációs politikája miatt – 1678–82 között Thököly Imre vezetésével császár-ellenes kuruc felkelés zajlott, amelynek során Thököly komoly katonai sikereket ért el a Habsburgok ellen. 1682-re Thököly, török támogatással Erdély hűbéres fejedelme lett, majd szeptember 16-án a szultán athnáméval (hitlevéllel) „Magyarország királyává” nyilvánította. 1679-ben Bécset súlyos pestisjárvány pusztította.
A Habsburgok hátában XIV. Lajos francia király, az 1672–1679-es francia–holland háborúban elért sikerei nyomán igényt formált Spanyol-Németalföld és a Német-római Birodalom egyes területeire, a Franche-Comtéra és Elzászra. 1681-ben Lajos elfoglalta Strassburg szabad birodalmi várost is.http://dei.larp-bb.de/Kurfuerstentum?show_comments=1 Közben 1681-től Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem, Ernő Ágost hannoveri és négy rajnai választófejedelem Franciaország szövetségét keresték a svédek ellen, és igyekeztek kiegyezést létrehozni Franciaország és a Német-római Birodalom között. XIV. Lajos közben újabb Habsburg-ellenes háborút készített elő, melyet azonban csak 1683 októberében, Bécs felmentését látva indított meg).
Az oszmán hadjárat terve IV. Mehmed szultán 1682-ben elutasította a vasvári béke meghosszabbítását célzó császári kezdeményezéseket. A szultán jól ismerte Lipót szorult helyzetét. Szövetségesétől, XIV. Lajostól pénzügyi, logisztikai és katonai támogatást kapott. Követelte a Királyi Magyarország Habsburg ellenőrzés alatt maradt részeinek átengedését, a maga – és szövetségese, Thököly Imre – javára. Thököly 1682-es katonai sikereire alapozva, és XIV. Lajos biztatásával a szultán 1682. augusztus 6-án nagyszabású hadjáratról döntött, melyet a következő évben kellett elindítani. 1683. január 21-én elrendelte a hadsereg gyülekeztetését Belgrádba. Az indulást 1683 májusára tűzték ki. A hadjárat megszervezésével és vezetésével a szultán Kara Musztafa nagyvezírt bízta meg.
A korabeli dokumentumok még nem szóltak Bécs elleni támadási tervről. A hadjárat eredeti célja a török kézben lévő Érsekújvár biztosítása és Habsburg-hű nyugat-magyarországi erősségek, elsősorban Győr és Komárom elfoglalása volt. A Magyar Királyság teljes területének megszerzésére irányuló haditerv a Habsburg haderő nyugati lekötöttsége miatt reális sikerrel kecsegtetett. Kara Musztafa nagyvezír azonban – elterjedt nézet szerint az ambiciózus Thököly Imre biztatására – ehelyett valójában Bécs elfoglalását tervezgette. A császári székváros – a törökök képes szóhasználatában az „aranyalma” – csábító és könnyű zsákmánynak tűnhetett. A Habsburgoknak valóban kétfrontos háborúra kellett készülniük: nyugaton XIV. Lajos, keleten az oszmánok támadásával kellett számolniuk.
Keresztény szövetségek 1683. január 26-án Lipót császár katonai védelmi szövetséget kötött II. Miksa Emánuel bajor választófejedelemmel az Oszmán Birodalom és a Francia Királyság jelentette kettős fenyegetés ellen.
Március 31-én a szultán és a nagyvezír elindult Drinápolyból Belgrádba. Korabeli források szerint a nagyvezír ekkorra már és 300 ágyút gyűjtött össze.
Április 1-én XI. Ince pápa követeinek – hosszú levelezések és diplomáciai tárgyalások nyomán – sikerült rávenniük Sobieski János lengyel királyt és Lipót császárt, hogy katonai védelmi szövetségi szerződést kössenek egymással a török elleni harcra. A pápa másfél millió guldennel (aranyforinttal) támogatta a közös harcot. A szerződés főbb rendelkezései:
A török elleni háborúra a Szent Római Birodalom császára , a lengyel korona állít ki minden évben. Ha Lengyelország királya személyesen vonul háborúba, ő veszi át az összes hadak főparancsnokságát. Kölcsönös katonai segítségnyújtás Krakkó vagy Bécs ostroma esetére. Mindkét fél további keresztény szövetségeseket keres és meghívja őket a pápai ligába. A császár fizet a lengyel koronának. A velenceiek Lombardiában működő templomai által beszedett adót, a török háborúba vonuló lengyel katonák egyéves zsoldjára fordítják. A császár átvállalja Lengyelországnak a svédekkel szemben fennálló összes adósságát, mely az északi háborúból keletkezett, és lemond Ausztriának Lengyelországgal szemben fennálló összes követeléséről. A szövetség egyetlen tagja sem köt fegyverszünetet a törökkel a többiek hozzájárulása nélkül. Ő császári felsége, Lengyelország királya, valamint Pio és Barberini bíborosok esküvel fogadják e szövetségi szerződés betartását. Mindkét szövetséges fél háborús ügyekben járatos szakértőket delegál, akik a másik félnek tudtára adják, hogy hadsereg felállítása szükséges, szövetségi segítségnyújtás céljára. A Magyarországon meghódított területek ő császári felségét, az Oláhországban (Walachei) és Ukrajnában meghódított területek a lengyel koronát illetik. E szövetségből származó kötelezettségek a római császár örököseire és utódaira is átszállnak.
Bécs városának jelentősége, erődítményei bélyegkép|Bécs városa 1493-as metszeten bélyegkép|Bécs erődítményei 1609–1640 között, észak felől déli irányba tekintve.Jacob Hoefnagel 1609-es rajza nyomán készítette Claes Janusz Visscher 1640. Bécs stratégiai és gazdasági fontosságát helyzete határozta meg, a város két fontos nemzetközi kereskedelmi útvonal, a Duna és a borostyánkő-út kereszteződésében feküdt. Helyzete katonailag kedvezőtlen volt. Keletről, Magyarország széles síkságai felől könnyen támadható, nehezen védelmezhető volt. Ugyanakkor északról, a Német-római Birodalom irányából a Duna természetes akadályt képezett a szövetséges utánpótlás előtt. A város erős folyami hadiflottát épített, amely minden időben biztosította a vízi úton történő utánpótlást, még a nehéz tüzérségi lövegek szállítását is. 1683-ban az Alpoktól keletre Bécs volt a nyugati kereszténység legnagyobb erőssége. A muzulmán hódítók számára a császári székváros Nyugat-Európa kapuját jelentette, amelyet előbb vagy utóbb, de be kellett zúzni.
Bécs városának középkori védőfalait eredetileg még 1194-ben, az V. Lipót osztrák herceg által elfogott és fogságba vetett Oroszlánszívű Richárd király szabadulásáért Angliától kizsarolt váltságdíjból építettek fel. Az 1526-os mohácsi csatavesztés után Bécs első, 1529-es török ostromát még ezeken a védműveken hárították el. Az 1526–38 között dúló magyarországi belháború után kitört az 1540–47-es Habsburg–török háború, ennek során 1541-ben Buda török kézre került, és a Habsburgok 1542-ben ostrommal sem tudták visszafoglalni. Budavár tartós török birtoklása megváltoztatta Bécs stratégiai helyzetét, a Birodalom keleti védőbástyája lett, megerősítése elkerülhetetlen vált.
bélyegkép|jobbra|Bécs erődrendszere (1809-es állapot), a város mai térképére vetítve bélyegkép|jobbra|A bécsi városfalak keresztmetszete. Balra a támadott, jobbra a védett oldal bélyegkép|jobbra|Korabeli városfal keresztmetszete, 1627-es rajz. Balra a támadott, jobbra a védett oldal
1548-ban a középkori városfalakat olasz várépítő mesterek bevonásával felújították. A várost a korabeli ostromtechnikáknak megfelelni képes erőddé építették át. Ötven évvel később, a harmincéves háború során Bécs erődrendszerét ismét korszerűsítették, az „ó-itáliai” stílusú bástyákat ún. „új-itáliai” stílusban építették át. A legkritikusabbnak ítélt szakaszokon, az északi Skót-bástya (Schottenbastei) és a déli Augusztinus-bástya (Augustinerbastei) között, ahol a várárok nem volt vízzel feltöltve, négy előretolt, sziget-szerű saroksánc, ún. ravelin építésébe kezdtek, melyek 1672-re készültek el. A várároknak a városfallal szembenéző, külső falába, az ún. contre-escarpe-ba galériákat és fedett folyosókat építettek, a várárok mindkét oldali védelmére.