japán politikus, a jobboldali Liberális Demokrata Párt elnöke és Japán miniszterelnöke 2006–2007 és 2012–2020 között, amivel Japán történelmének leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke.
Abét 2006 szeptemberében, a japán országgyűlés soron kívüli ülésén választották meg először miniszterelnöknek, amikor 52 évesen az ország legfiatalabb háború utáni és első háborút követően született miniszterelnöke lett. 2007 szeptemberében váratlanul mondott le több hónapnyi politikai nyomás és népszerűtlenség miatt. A miniszterelnöki poszton Fukuda Jaszuo követte, akivel kezdődően Japánnak öt olyan miniszterelnöke volt, akik 16 hónapnál rövidebb ideig maradtak az ország élén.
2012-ben Abe visszatért a japán politika élvonalába. Szeptemberben újraválasztották pártja élére, és decemberben a Liberális Demokrata Pártot elsöprő választási győzelemre vezette, így Josida Sigeru óta ő lett az első japán miniszterelnök, aki visszatért a miniszterelnöki posztra. 2014-ben és 2017-ben is kétharmados választási győzelmet aratott pártjával és koalíciós partnerével, a Kómeitó párttal. 2020. augusztus 28-án bejelentette, hogy lemond posztjáról, felerősödő krónikus betegsége miatt. Abe tinédzser kora óta Crohn-betegségben szenvedett.
Abe politikai dinasztia sarja volt. Politikatudományi szakon végzett Japánban és az Egyesült Államokban. A magánszektorban dolgozott 1982-ig, amikor kormányzati hivatalban kapott állást. 1993. július 18-án megnyerte a képviselőházi választást Jamagucsi prefektúra 4. választókerületében. Mori Josiró és Koizumi Dzsunicsiró kormányzása alatt több poszton szolgált, az utóbbi kormányában (2005. október 31-e és 2006. szeptember 26-a között) a kabinet főtitkáraként. Országos ismertséget az Észak-Korea elleni kemény állásfoglalásával szerzett, amely elősegítette abban is, hogy az LDP elnökévé és Japán miniszterelnökévé váljon. Abe Jamagucsi prefektúra 4. választókerületének képviselője volt a japán parlament alsóházában. Ezt a tisztséget 1995. október 20-tól töltötte be.
2022. július 8-án Narában egy kampányrendezvényen meggyilkolták.
Családja
Abe édesapja, Abe Sintaró a japán Liberális Demokrata Párt főtitkára volt, és több miniszteri posztot is betöltött. Édesanyja, Kisi Jóko, Kisi Nobuszuke lánya. Nobuszuke 1957 és 1960 között Japán miniszterelnöke volt. Apai nagyapja, Abe Kan, egy Jamagucsi prefektúrabéli település polgármestere, majd később a parlament alsóházának tagja volt. Abe nagy-nagybátyja, Szató Eiszaku, szintén japán kormányfő volt, 1964 és 1972 között. Bátyja, Kisi Nobuo szintén politikus, a Tanácsosok Házának tagja.
Felesége Abe Akie, leánykori nevén Macuzaki Akie volt, akivel 1987-ben kötöttek házasságot. Akie háziasszony és alkalmi rádiós lemezlovas. Közös gyermekük nem született.
Fiatalkora
bélyegkép|jobbra|200px|Az akkor még főállamtitkár Abe a Harvard Egyetem diákjainak egy csoportjával. Siozaki Jaszuhisza, volt államtitkára, balra áll tőle bélyegkép|jobbra|200px|Abe és felesége az amerikai elnöki párral
Abe Nagato városában született, ám nem sokkal később családjával Tokióba költözött. A Szeikei Gakuen Alapiskolán tanult, a középiskolai végezettséget a Szeikei Középiskolán szerezte meg. Iskoláiban liberális nézeteket tanítottak neki és diáktársainak, önállóságra nevelték őket. 1977-ben végzett a Szeikei Egyetem jogi karán, ahol politikatudományt hallgatott. Az egyetem elvégzése után az Egyesült Államokba költözött, ahol angolul tanult és a Dél-kaliforniai Egyetemre járt. Japánba való visszatérésekor, 1979-ben, a Kobe Steelnél, az ország egyik legnagyobb acélipari cégénél kezdett dolgozni. A vállalatot 1982-ben hagyta el. Számos kormányzati tisztséget töltött be: dolgozott a külügyminiszter személyes tanácsadójaként, az LDP-főtanács vezetőjének és az LDP főtitkárának titkáraként is.
Politikai pályája
1993-ban, két évvel édesapja halála után, Abet a Jamagucsi prefektúra 1. választókörletének parlamenti képviselőjévé választották. A prefektúra történelmének legtöbb szavazatát kapta meg. 1996-ban már a prefektúra 4. választókerülében jelöltette magát képviselőnek, sikeresen. 1999-ben az országgyűlés szociális bizottságának vezetője lett. 2000 és 2003 kötött, Mori Josiró és Koizumi Dzsunicsiró kormányában a kormány főtitkárának helyettese volt. 2003-ban jelölték az LDP elnöki posztjára, de a választásokat elvesztette Koizumi javára.
Abe volt a japán kormány fő tárgyalója az Észak-Koreába elhurcolt japán állampolgárok családjai részéről. 2002-ben elősegítette és részt is vett a Koizumi és Kim Dzsongil közti találkozón. Az észak-koreai vezérrel ellenkezve kitartott az elraboltak Japánba való látogatásai mellett, amivel országos ismertséget szerzett.
2005. október 30-án Koizumi Hoszoda Hirojuki utódaként a kormány főtitkárának nevezte ki.
Az LDP-n belül egy kutatócsoport vezetője volt, amely a túlzott szexuális és nemtől független oktatásról végzett közvéleménykutatást. A csapat kifogásolta, hogy a tantermi segédeszközöket a diákok korát figyelembevétele nélkül választják meg. A fiúk és lányok hagyományos fesztiváljának betiltását és a két nem együttes testnevelési oktatását is ellenezték. A csoport a Demokrata Párttal szemben helyezkedett el, amely támogatta az ilyen politikát.
2006. szeptember 20-án a kormányzó LDP elnöke lett. Fő ellenfelei a pártelnöki és egyben miniszterelnöki posztra Tanigaki Szadakazu és Aszó Taró voltak. A kezdeti felmérések alapján a legesélyesebb Fukuda Jaszuo volt, de ő később nem indult a választásokon. Mori Josiró korábbi miniszterelnök, akinek a frakciójába Fukuda és Abe is tartozott, Abe Sinzót támogatta.
2006. szeptember 26-án Abet megválasztották miniszterelnöknek az országgyűlés alsóházában 475-ből 339 szavazattal és a felsőházban döntő többséggel.
Első miniszterelnöki ciklusa (2006–2007)
Tervei szerint megreformálta volna az oktatásügyet, állandó helyet szerzett volna Japánnak az ENSZ Biztonsági Tanácsában, a költségvetésben pótolta volna a kieső bevételeket miközben megőrizte volna a bruttó hazai termék 3%-os növekedését és javította volna Japán kapcsolatait Dél-Koreával és Kínával.
Belpolitikája
Megválasztása után Abe elkötelezte magát a Koizumi-féle költségvetési politika folytatása mellett. Pénzügyminiszterének az adószakertő Omi Kódzsit választotta, aki adónöveléssel kívánta pótolni a költségvetési hiányt. A miniszterelnök ettől elhatárolódott és a kiadások csökkentését választotta a költségvetés helyreállítására.
Kormányzása alatt a legnagyobb port a történelemkönyvekkel és a második világháborús japán szerepvállalással kapcsolatos nézetei kavarták. Abe már 1997 óta támogatta a történelemtankönyv reformját és az azt szorgalmazó, vitatott csoportosulást. Abe az új tankönyvekbe nem akarta belefoglalni a második világháborús japán háborús bűnöket (többek között a szexrabszolgaságot). Véleménye szerinte a történelemórákon a diákok nemzeti öntudatát építeni, nem pedig rombolni kell. Ellenezte azt is, hogy Dél-Korea és Kína kritizálja a könyveket és ezzel beleszóljon japán belügyeibe.
2006. október 6-án a Japán Országgyűlés ülésén Abe több évnyi ellenkezés után nyilvánosan elfogadja a szexuális rabszolgaság voltát, amelyet a japán állam már 1993-ban hivatalosan elismert. Több beszédében és könyvében azonban továbbra is azt állította, hogy a Tokió Perben emberiség elleni bűncselekményekkel vádoltak a japán törvények szerint nem követtek el bűncselekményt. Tagadta azt is, hogy Mandzsukuo bábállam lett volna. 2007. március 1-jén Abe beszédében újra megkérdőjelezte a szexuális rabszolgaságot. A kijelentés nagy felháborodást keltett Japán szomszédainál, főként az érintett államokban.
A konzervatív Abe nem támogatta, hogy a japán császári trónra nő is ülhessen.
A parlamenttel elfogadtatta azt a törvényt, amely a Védelmi Ügynökséget felújította Honvédelmi Minisztériummá. Törekedett az alkotmány 9. paragrafusának átdolgozására, hogy Japán rendelkezhessen valódi hadsereggel.
Külpolitikája
Abe egy öntudatosabb külpolitikát alkalmazott. Japánt a nemzetközi színtéren nagyobb szerephez akarta juttatni. Elődjéhez, Koizumihoz hasonlóan támogatta országa és az Amerikai Egyesült Államok közti szoros politikai és főként katonai szövetséget.
Észak-Korea bélyegkép|jobbra|200px|Dick Cheneyvel
Abe Sinzó keményen foglalt állást Észak-Korea és a japán állampolgárok észak-koreai elrablása ügyében.
2002-ben a Japán és Észak-Korea közti tárgyalásokon Koizumi Dzsunicsiró és Kim Dzsongil megegyeztek abban, hogy az elrabolt állampolgárok rövid időre meglátogathatják hazájukat. Az első ilyen látogatás második hetében a Japán Országgyűlés úgy döntött, hogy az elraboltak nem térhetnek vissza családjaikhoz Észak-Koreába. Abe Tovább egy gyönyörű nemzet felé (eredeti japán nevén 美しい国へ, átírással Ucukusii kuni e) című bestseller könyvében bizalmat szavazott ennek a politikai elhatározásnak. Észak-Korea a japánok döntését a diplomáciai ígéret megszegésének nyilvánította, a két ország közötti tárgyalások emiatt megszakadtak.
2006. július 7-én Észak-Korea rakétakísérleteket hajtott végre a Japán-tenger felett. Aszó Taró hivatalban levő külügyminiszter azt az elhatározását, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsába Észak-Korea elleni szankciókról szóló tervezetet nyújtson be, Abe, akkor még a Koizumi-kormány főtitkáraként is erősen támogatta.
India
Abe 2007 augusztusában 3 napra Indiába látogatott. Célja egy új ázsiai szövetség kialakítása volt a növekvő kínai gazdasági, politikai és katonai befolyás ellensúlyozására. Az indiai-japán és a indiai-ausztrál „kapocs” lett volna a szövetség megszületése (az amerikai-ausztrál, amerikai-japán, japán-ausztrál és amerikai-indiai szövetségek akkor már léteztek). Kína az országok közti együttműködést „ázsiai NATO”-nak minősítette.
Abe India-politikájának alapja Japán újjáéledő gazdaságának segítése volt, miközben az ország új stratégiai partnert szerzett volna magának. India az egyetlen ázsiai nagyhatalom, amelynek a múltban nem volt komoly katonai összetűzése Japánnal. A legtöbb indiai Japánt az indiai függetlenség segítőjének (a japánok a második világháború alatt támogatták Netadzsi és Indiai Nemzeti Hadseregének függetlenségi mozgalmát) és pacifista országnak tekintik. Az indiai Radhabinod Pal bíró a Tokiói per alatt egyedül hitt a japán katonai vezetés ártatlanságában, ezzel az indiaiak rokonszenvesnek tűnnek a japánok szemében.
Lemondása
bélyegkép|jobbra|200px|A dél-koreai, az amerikai és japán miniszterelnök
Macuoka Tosikacu mezőgazdasági, erdészeti és halászati miniszter 2007. május 28-i öngyilkosságát követően Abe és kabinetjének támogatottsága tartósan 30% alá csökkent. A mezőgazdasági miniszteri poszton a Macuokát követő Akagi Norihiko korrupciós botrányai miatt lemondásra kényszerült. 2007. július 29-én a kormányzó LDP, így az Abe-kormány is súlyos vereséget szenvedett a felsőházi választásokon. A többséget az ellenzéki Demokrata Párt szerezte meg.
2007. augusztus 27-én, hogy mentse pártját, Abe új kormányt nevezett ki. Ennek ellenére az új mezőgazdasági miniszter, Endó Takehiko, úgy mint elődje, korrupciós ügyek miatt lemondott mindössze 7 nap után.
Miután visszatért Japánba az ausztráliai APEC-csúcsról, egy 2007. szeptember 12-i sajtókonferencián váratlanul bejelentette lemondását, három nappal az új parlamenti ciklus megkezdése után. Azt mondta, hogy népszerűtlensége gátolta hogy az új terrorizmus elleni törvényt elfogadja az országgyűlés. 2007. szeptember 13-án a stressz és a kimerültség okozta bélrendszeri gyulladás miatt Abet kórházba szállították.
2007. szeptember 23-án az LDP különleges pártgyűlésén Fukuda Jaszuo 330 voksot kapott a párt 387 képviselőjétől valamint 141 tartományi és helyi vezetőjétől (az egyetlen ellenfele, Aszó Taró, 197 szavazatot szerzett magának), ezzel ő lett az LDP új elnöke és Japán következő miniszterelnöke egyben.
Kormánya