A magyarság számára oly fontos Erdély történelme a honfoglalás előtt is rendkívül mozgalmas volt. Az őskőkorszakban megjelent itt a cro-magnoni ember, majd több jelentős kőkorszaki kultúra, mint például a Körös-kultúra, a Vinča–tordosi kultúra, valamint a vonaldíszes kerámia kultúrája váltotta egymást ezen a területen. A középső és a késői neolitikumból a sokasodó leletek arra mutatnak, hogy a Kárpátok hegykoszorúja mögött főleg keletről érkező új és új népcsoportok keveredtek, váltották egymást. A bronzkorban felértékelődtek a terület érclelőhelyei. E kor végén a Gáva-kultúra népe foglalta el a mai Erdély nagy részét. Ez a kultúra valószínűleg a már az írott forrásokban is megjelenő dákokhoz és gétákhoz köthető.

A dákok erősödő birodalma a rómaiak számára is veszélyt jelentett, ezért súlyos harcok után meghódították a területet. Másfél évszázad után azonban már fel is kellett adniuk Dacia provinciát a népvándorlás csapásai, a gótok támadása miatt. A terület rövid időre a hunok birodalmának része lett, majd a gepidák alakítottak ki itt tartósabb királyságot. Tőlük avarok ragadták el Erdélyt. Az Avar Kaganátus bukása után szlávok telepedtek meg a térségben, az Erdély déli részén található fontos sólelőhelyek kiaknázására, védelmére pedig Omurtag bolgár kán létesített telepeket a magyar honfoglalók érkezése előtt.

Őskor bélyeg|Cro-magnoni koponya Erdélyben későn települtek meg az első embercsoportok. Szórványos, korábbinak tűnő leletek után az emberi élet első biztos nyomai a középső őskőkorszakból származnak. Az utolsó jégkorszak elején ősemberek telepedtek meg a Maros középső folyásának vidékén található barlangokban. A Csoklovina közelében talált leleteket 29 000 ± 700 évre datálták és a cro-magnoni ember típusába sorolták.

A mintegy 8000 évvel ezelőtt virágzó Starčevo–Körös-kultúra Erdély területén is megjelent. Telepeik vizek közelében találhatók, házaik oszlopos szerkezetűek, tapasztott sövényfallal (Lécfalva). A felszíni építmények mellett földbe mélyített kunyhókat is ismerünk (Lécfalva, Maroscsapó). Halottaikat a falvakban temették el oldalukra, felhúzott lábakkal, általában melléklet nélkül (Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár-Bácsi-torok). A leletanyagban a vadászott és tenyésztett állatok gyakran közel azonos mennyiségben fordulnak elő, de több helyen már a tenyésztett állatok szerepe a döntő. A Starčevo–Körös-népesség az i. e. 6. évezred közepén gömbös testű, vörös színű edényeket készített.

I. e. 5000 körül újabb csoportok települtek Erdélybe, az ő hagyatékuk a szászhermányi leletegyüttes, ahol polyvával kevert anyagú durva edények és vörös bevonatos finomabb tálak kerültek elő.

A középső neolitikumban megszűnt az előző korszakot jellemző egység. Szinte minden irányból érkeztek új népcsoportok. A Maros középső folyása mentén, a Déli-Kárpátok és az Érchegység között, keleten Fogarasig a Vinča–tordosi kultúra népe; Délkelet-Erdélyben, északnyugaton a Mezőségig – Moldva felől – a vonaldíszes kerámia kultúrája jelenik meg. A Vinča–tordosi kultúra népe már igen korán készített rézeszközöket (Balomir, Radnót), s használták a közeli Zalatna aranylelőhelyeit is. Búzát termesztettek, sok állatot, főként szarvasmarhát tartottak. Borona- vagy sövényfalú talpas házaikat tapasztott agyagpadlóval építették. Edényeik között gyakoriak a vörös bevonatú kecses kelyhek.

A kései neolitikumban egyre több adat mutat Erdélyben számos különböző népcsoport, kultúra keveredésére, váltakozására. Ilyenek a Boian-kultúra népe, valamint a Petreşti-kultúra. Keletről már nagyállattartó, lovas népcsoportok is behatoltak Erdélybe. A népmozgalmak itt és a Kárpát-medence keleti felében általában a népesség folyamatos cserélődéséhez, anyagi kultúrájuk megváltozásához vezettek.

A középső bronzkorban a Segesvár melletti Wietenberg dombról elnevezett Wietenberg-kultúra egyesítette Erdélyt. A Kelet-Közép-Európában használt bronztárgyak, aranyékszerek szinte mindegyik fajtája előkerült területükön. Kincsleleteik és „fellegváraik” miatt valószínű, hogy számban erős, harcos arisztokráciájuk volt. Leleteikben egyes szakértők az egyidejűleg virágzó mükénéi kultúra hatását vélik felfedezni.

Erdélyt a késő bronzkor korai szakaszában több hullámban a keleti sztyeppek különböző pásztornépei hódították meg. A bronzkor végén a Gáva-kultúra népe foglalta el a Küküllő (leleteik Medgyes közelében kerültek elő) és az Olt völgyét (Réty), a Mezőséget és a Szamos vidékét (Oláhlápos). Sok szarvasmarhát tartottak, nagy lóállományuk volt. A bronzsarló-leletek nagy száma ellenére földművelésük nem volt kiterjedt, a hús nagy részét is vadászattal szerezték.

Újra felvirágzott az Érchegység bronzművessége. A fejszék, sarlók, kardok, lándzsák, övek, tűk, bográcsok nagy számban kerültek elő a földbe ásott raktárleletekből, mint Ispánlakán, Felsőmarosújváron, Nagysinken és Marosfelfalun (Cincu–Suseni-„horizont”).

A Gáva-kultúra népei nagy területet foglaltak el, leleteik előbukkantak Erdélyen kívül a Bánságban és a Tiszántúlon, a Kárpátoktól keletre Galíciában és Besszarábiában (Holihrad- és Kisinyov-kultúra), még a Dnyeper vidékén is. A Kárpátoktól délre, Havasalföldön és mai Észak-Bulgáriában is olyan népesség élt ekkoriban, amelynek anyagi kultúrája közel állt hozzájuk (Babadag- és Pšeničevo-kultúra). Ez a terület nagyjából a dákok, géták és más, később az írott forrásokban is felbukkanó népcsoportok ismert lakhelyeivel esik egybe. Nagy népességmozgásokra nem utalnak jelek ekkoriban, ezért valószínű, hogy a Gáva-kultúra az ő elődeik hagyatéka.

A késő bronzkor végén a Kárpát-medencében újra ázsiai lovas hódítók tűntek fel. Ezek a jelek szerint különböző etnikumú jövevények gyakran egymással is harcoltak. Nyomukban különböző, néha egészen kicsi, többnyire kevert etnikumú közösségek jelentek meg (Balta Verde-, Bosut-, Dálya-, Mezőcsát-csoport). A Gáva-kultúra és a rokon csoportok területén belső lakosságcserék történtek, Erdély késő bronzkori lakosságának nagy része is elvándorolt, valószínűleg a Kárpátokon túlra. Helyüket a lovas hódítók csoportjai, valamint Al-Duna-vidéki, kisebb részben dél-dunántúli telepesek foglalták el.

A hallstatti kultúrával rokon Basarabi-kultúra hordozói a Maros középső folyása felől (Gyulafehérvár, Tărtăria-Alsó-Tatárlaka), az egész Erdélyi-medencében megtelepültek (Marosvásárhely, Maroscsapó, Kolozsmonostor). Telepeiket gyakran megerősítették. Főként állattartással foglalkoztak, de jelentős volt a fémművességük: ekkoriban került sor az áttérésre a bronzról a vas használatára. A fegyverek, szerszámok mind gyakrabban vasból készültek. Ez a kora vaskori népesség közeli rokona volt a kelet-európai szkítáknak. Az i. e. 5. század végén író, de Milétoszi Hekataiosz i. e. 6. század végi adatait használó Hérodotosz úgy tudta, hogy a Maros az agathürszöktől folyik a Dunába.

Az agathürszök az i. e. 4. század végén eltűntek Erdélyből, távozásuk oka minden bizonnyal a kelták megjelenése a Balkán felől. A kelta betelepülés nyomai az i. e. 3. század elejétől figyelhetők meg. A betelepülők zöme azonban alföldi dákokból állt (Vekerzug-kultúra).

Ókor

right|thumb|120px|A Traianus-oszlop Rómában a dákok elleni győzelem emlékére Erdély déli részén, a Ruszka-, Szörényi- és a Kudzsiri-havasok által határolt területen és ettől északra, a Maros völgyében az i. e. 1. században számos erődített magaslati, valamint nem erődített település jött létre, amit a kutatók a dák társadalom megerősödésének tulajdonítanak. Ezen a területen, ami a Maros, a Zsil és az Olt völgyén át kapcsolatban állt a Dunával és központja a Marosba ömlő Városvíz völgye volt, sűrűn megtalálhatók a Boirebisztasz dák uralkodó által veretett pénzek.

A dák társadalomra nagy hatást gyakorolt a késő kelta oppidum-kultúra. Ennek jelei a vaseszközök használata, a fazekaskorong, sőt a magaslati erődök is. A helyi pénzverés megindulása jelzi e kereskedelem fejlődését, de a dákok gazdasági életében a naturálgazdálkodás és az önellátás maradt a döntő.

A dák társadalom két élesen elkülönülő rétegre oszlott. Az előkelők szőrme- vagy nemezsapkát hordtak, ezért a görög források „tarabosztészeknek” vagy „sapkásoknak” nevezik őket, szemben a köznép „hosszú hajúaknak” nevezett rétegével. Az uralkodó osztály erődített településein fennmaradt, nagyrészt importból származó luxuscikkek mellett a köznép nyílt telepein szegényes, kézzel formált kerámia és igen egyszerű fémtárgyak alkotják a leleteket.

Boirebisztasz a korban nem szokatlan módon, történelmileg rövid idő alatt, óriási területeket és idegen népek sorát hódította meg az i. e. 1. század első felében, hosszú, valószínűleg négy évtizedes uralkodása alatt. A Dák Királyság gyors felemelkedése kiváltotta a Római Birodalom aggodalmát. Boirebisztasz azonban i. e. 44-ben politikai gyilkosság áldozat lett, királysága négy részre szakadt. Ezek közül csak a Kárpátokon belüli, erdélyi királyság tekinthető dáknak.

A részekre szakadt dák birodalom mindegyik királya Boirebisztasz politikai utódjának tekintette magát, és hódító törekvéseik voltak. Így a dák veszély érzete tovább élt a római közvéleményben. Kisebb összecsapások után a dákok szövetségesi viszonyra léptek Rómával. I. e. 85-ben azonban a dákok támadást intéztek a Dunától délre eső területek ellen, aminek áldozatul esett Moesia helytartója is. Domitianus római császár Moesiába utazott, és több hónapig szervezte a visszavágást. Az ellentámadást Cornelius Fuscus vezette, aki átkelve a Dunán sikerrel nyomult előre a dákok földjén. Diurpaneus dák király ekkor adta át a hatalmat Decebalnak, aki uralkodását a Fuscus seregén aratott fényes győzelemmel kezdte (i. sz. 87). Fuscus elesett, és egy légiót megszűntnek kellett nyilvánítani. Csak a harmadik római hadvezérnek, Tettius Iulianusnak sikerült 88-ban a győzelmet kicsikarnia, miközben Róma a germánok ellen is súlyos harcokat vívott.

A csakhamar megkötött béke és új szövetség kedvező volt a dákok számára. Decebal rendszeres pénzjuttatást (stipendiumot) és római szakembereket is kapott. A 88-ban kötött békeszerződésen Diegis nevű követével (talán testvérével) képviseltette magát; az ő fejére helyezte Domitianus a kliensfejedelem hatalmát jelképező diadémot.

Decebal a békekötés után jelentősen megnövelte királysága kiterjedését. Dacia határa ekkor Ptolemaiosz szerint nyugaton a Tisza, északon a Kárpátok, keleten a Dnyeszter volt. Ennek az óriási területnek jó részét nemcsak dákok, hanem kelták, szarmaták és más népcsoportok is lakták. Decebal királysága hasonlított Boirebisztasz sok népet egyesítő királyságához, amelyből az ő halála után csak a centrális terület, a Dunától a Marosig, a Bánságtól az Oltig terjedő rész maradt meg.

Decebal hatalma azonban nyugtalanította a rómaiakat, és az új császár, Traianus uralkodása negyedik évében megindult a dákok ellen. Hadjárataihoz óriási sereget vont össze, és a másodikban végleges győzelmet aratott. Decebal valószínűleg Erdély keleti részébe menekült, ahol az őt üldözők elől az öngyilkosságot választotta. Fejét Traianushoz vitték.

A dák királyság pusztulásával a dák társadalom is széthullott. A köznép részben kivándorolt, az otthon maradottak egy részét rabszolgának hurcolták el. Az uralkodó réteg, a „sapkások” kasztja széthullott, nagyrészt fizikailag is megsemmisült. A papi hatalom a királysággal együtt megszűnt, a dák vallásnak a római uralom idejéből semmi nyoma nem maradt. A nagy vérveszteségek miatt Traianus és utódai a birodalom minden részéből szorgalmazták telepesek bevándorlását a meghódított Daciába.

bélyeg|Dacia provincia térképe