A Horvát tengermellék () egy történelmi és természetföldrajzi egység Horvátország nyugati részén, amely délről Dalmácia, északról a Hegyvidék, nyugaton az Isztria és az Adriai-tengerhez tartozó Kvarner-öböl közötti part menti területeket foglalja magában. A "horvát tengermellék" kifejezés a 18. és 19. században alakult ki, tükrözve Horvátország történelmi és földrajzi szempontból összetett fejlődését. A régió és a szomszédos területek a múltban ütközőponttá váltak az európai nagyhatalmak, a Velencei Köztársaság és a Magyar Királyság, a Habsburg és az Oszmán Birodalom, Ausztria és az Első Francia Császárság, valamint az Olasz Királyság és Jugoszlávia között.
Fekvése A Horvát tengermellék délen Dalmácia, északon és keleten Hegyvidék (Gorski kotar), nyugaton pedig Isztria és az Adriai-tenger Kvarner-öble közötti területet foglalja magában. A régió kiterjed Tengermellék-Hegyvidék megye nagy részére és Lika-Zengg megye tengerparti részére. Néha szerepel a régió részeként a Pag-sziget, bár általában Dalmácia részének tekintik. Cres, Lošinj, Krk és a Rab sziget, valamint a további, viszonylag kicsi, közeli szigetek szintén a régió részének számítanak. Még egy meghatározás létezik földrajzi kifejezésekként a horvát tengermellékre vonatkozóan, a Kvarner. A Kvarner keleti irányban Zenggig (vagy még tovább keletre), valamint az Učka-hegységtől keletre, Isztria területére is kiterjed, így a Kvarner szinonimája Tengermellék-Hegyvidék megye partmenti területeinek és szigeteinek.
A Horvát tengermellék területe 2830 négyzetkilométer, lakossága 228 725, a régió összességében 80,82 / km2 népsűrűségű. Az 1120 négyzetkilométer kiterjedésű szigeteken 39 450 lakos él. A régió lakosságának több mint fele Fiume városában, a térség messze legnagyobb városi központjában él. A régió összes többi települése viszonylag kicsi, csupán négyük haladja meg a 4000 főt: Cirkvenica, Mali Lošinj (a legnagyobb szigeti település), Zengg és Kostrena. 263px|bélyegkép|jobbra|Bakar látképe
Éghajlata A Kvarner-öböl szigetei és a közvetlen szárazföldi partvidékek mérsékelten meleg és csapadékos nyári mediterrán éghajlattal rendelkeznek, bár a Lošinj-sziget déli részén a Köppen éghajlati osztályozás szerint meleg nyári mediterrán éghajlat élvezhető. A horvát partvidék partjaitól távolabb eső területein mérsékelten meleg és esős óceáni éghajlat van, hasonlóan Horvátország legtöbb szárazföldi régiójának kontinentális éghajlatához. A havi átlaghőmérséklet a régióban változó. A szárazföldi partvidéken 5,2 °C (januárban) és 23 °C (júliusban) között mozog. A Kvarner-öböl szigetein a havi átlaghőmérséklet valamivel magasabb; 7,3 °C-tól (januárban) 23,8 °C-ig (júliusban), míg a magasabb szinteken, a régió északi és keleti periférikus területein található hegyekben a hőmérséklet tartomány –1,2 °C (januárban) és 16,8 °C (júliusban) között változik. A régióban regisztrált legalacsonyabb, –16,6 °C levegőhőmérsékletet Zenggben, 1956. február 10-én mérték. A legtöbb napsütést az év során Lošinj, Cres, Krk és a Rab szigetei kapják, évente átlagosan 217 derült nappal. A tengervíz hőmérséklete nyáron eléri a 26 °C-ot, míg tavasszal és ősszel 16 °C-ra, télen pedig akár 10 °C-ra süllyed. Az uralkodó téli szelek a bóra és a jugo. A bórát jelentősen befolyásolják a Dinári-Alpok szelei, amelyek hideg és száraz kontinentális levegőt hoznak. A szél csúcssebességét Zenggben mérték 180 kilométer/órás széllökésekkel. A jugo nedves és meleg levegőt hoz, gyakran hordoz szaharai homokot, amely esőport okoz.
Földtani szerkezete A régió északkeleti határát képező hegyek lábai, valamint a Kvarner-öbölben található szigetek a Dinári-Alpok részét képezik, amelyek a késő jura időktől az utóbbi időkig folyamatosan fejlődő nyomó- és tolóövezethez kapcsolódnak. A tolóövezet az alpesi hegységképződés része és az Alpok déli részétől délkeletre húzódik. Geomorfológiailag a régió akkor alakult ki, amikor az Adriai-lemez a Dinári-Alpokat tartalmazó szerkezeti egységek alá tolódott. A folyamat számos szeizmikus törést okozott, amelyek közül a legjelentősebb az Ilirska Bistrica - Fiume - Senj törésvonal, amely az elmúlt évszázadokban számos jelentős földrengés forrása volt. A horvátországi Dinári-Alpok felölelik a horvát tengerpart közvetlen hátországában fekvő Gorski Kotar és Lika régiókat, valamint Dalmácia jelentős részeit. Északkeleti pereme a Zsumberki-hegységtől a Száva folyó mentén a Banovina régióig terjed, legnyugatibb domborzati formája pedig az 1272 méteres Ćićarija és az 1396 méteres Učka-hegység az Isztrián a Horvát tengermelléktől nyugatra. 263px|bélyegkép|jobbra|A Tuhobić és a Bitoraj-hegység vonulata Fiume felett A karszt, amely Horvátország domborzatának körülbelül felét teszi ki, különösen jellemző a Dinári-Alpokban és a horvát tengerparton. Noha a régióban a talaj nagy része karbonátos kőzetből fejlődött ki, a flis is jelentősen képviselteti magát a Kvarner-öböl partján, a Krk-szigettel szemben. A karszt domborzata az Adriai-karbonát platformról fejlődött ki, ahol a karsztosodás nagyrészt a Dinaridák oligocén és miocén korszakban történt végső felemelkedése után kezdődött, amikor a karbonátos kőzet atmoszférikus hatásoknak, például esőnek volt kitéve és jelenlegi tengerszint alatt 120 méterrel terjedt ki, amelyet az utolsó glaciális maximum tengerszintcsökkenése emelt ki. Feltételezhető, hogy egyes karsztképződmények a korábbi tengerszintcsökkenésekhez kapcsolódnak, leginkább a messinai sókrízishez.
A Cres - Lošinj és a Krk - Rab szigetláncok négy különálló területre osztják a Kvarner-öblöt: Fiumei-öböl, Kvarner (szűkebb értelemben), Kvarnerić és Vinodol-csatorna. A Cres - Lošinj csoportba tartoznak még az Ilovik, a Susak, az Unije, a Vele Srakane és a Male Srakane nevű lakott szigetek, valamint nagyszámú kicsi, lakatlan sziget. A zárai szigetcsoport a szigetcsoporttól délkeletre húzódik. A Krk - Rab szigetcsoportba a Krk és a Rab mellett csak lakatlan szigetek tartoznak, közülük a legnagyobbak a Plavnik, a Sveti Grgur, a Prvić és a Goli otok. A Krk - Rab szigetcsoportról általában úgy gondolják, hogy egyetlen szigetcsoportot képvisel Pag szigetével (Rabból délkeletre) és a Pagot körülvevő szigetekkel.
263px|bélyegkép|jobbra|A Rječina-folyó Fiumében Vizei A víz elérhetősége a régióban jelentősen változó. Fiume és Vinodol között számos édesvízforrás található, amelyeket nagyrészt vízellátó rendszerek számára használnak fel. A víz jelentősen hozzájárult a térség geomorfológiájához, különösen a Fiume és Kraljevica között elhelyezkedő Bakari-öbölben. A Velebit tenger feletti lejtőin, Zengg és Karlobag közelében található területeken a felszíni vízfolyások ritkák. A tengerbe áramló vízfolyásokat képeznek, míg az alacsonyabb hozamú források nyáron kiszáradnak. A régió legjelentősebb vízfolyása a 17,5 kilométer hosszú Rječina-folyó, amely Fiume városában az Adriai-tengerbe ömlik. Cres, Krk és Lošinj szigetek jelentős felszíni vizekkel rendelkeznek, amelyeket elsődleges vízellátási forrásként használnak ezeken a szigeteken. Közülük a legjelentősebb a Cres szigetén található Vrana-tó, amely 220 millió köbméter vizet tartalmaz. Az édesvízi tó felülete 16 méterrel van a tengerszint felett, míg legnagyobb mélysége 74 méter. A biológiai sokféleség megőrzése szempontjából különösen jelentős terület a Kvarner-öböl.
Története Középkor 250px|bélyegkép|balra|A Baška-tábla A kora középkorban, a Római Birodalom bukása után, a régió adriai partjait a keleti gótok, longobárdok és a Bizánci Birodalom irányította. A Karoling Birodalom az időszak utolsó részében keletkezett, ezt követően a Kvarner-öbölig a Frank Királyság vette át az Adriai-tenger nyugati partvidékének irányítását, míg az ellenkező part bizánci irányítása az avar és horvát invázió nyomán a 7. századtól kezdődően fokozatosan csökkent. A régió a 11. századra fokozatosan beépült a középkori Horvát Királyságba. Amikor a királyság elérte területi maximumát Zengg városa a régió legfontosabb központjává vált. A horvát történelmi örökség szempontjából jelentős tárgyi emlékek származnak a régióból, melyek közül a legnevezetesebb az ún. Baška-tábla, amely az egyik legrégebbi fennmaradt horvát nyelvű felirat.
A régió hovatartozása a középkorban továbbra is vitatott volt, amikor a Velencei Köztársaság elkezdte kiterjeszteni befolyását és területét, fokozatosan visszaszorítva Horvátországot, amely 1102 óta Horvátország és Magyarország perszonáluniójában volt. 1420-ra Velence Krk kivételével Isztriát és Dalmáciát, valamint a Kvarner-öböl összes szigetét ellenőrizte. A sziget 1481-ben vált a köztársaság részévé, de Velence soha nem foglalta el a régió szárazföldi részeit, ami teljes egészében összekötötte volna a velencei birtokokat az Adriai-tenger keleti részén. 263px|bélyegkép|jobbra|A Nehaj-vár Zengg mellett
Török háborúk Az oszmán hódítások, különösen az 1493-as korbávmezei csata és az 1526-os mohácsi csata megrendítették a Magyar Királyságot. Az 1527-es cetini száboron a horvát rendek Habsburg I. Ferdinándot választották Horvátország új uralkodójának azzal a feltétellel, hogy megvédelmezi Horvátországot az Oszmán Birodalom ellen, amely akkor már Likáig terjedt. Mivel a régió a Habsburgok, az oszmánok és a velenceiek közötti ütközőponttá vált, védelmének kiemelt jelentőséget tulajdonítottak. Ebben jelentős szerepet játszottak az uszkókok, akik miután az oszmánok meghódították eredeti központjukat Klissza várát, a Zengg melletti Nehaj-várban hozták létre új főhadiszállásukat. Támadásokat is indítottak az oszmán uralom alatt álló keresztény közösségek, valamint a velencei kereskedők és polgárok ellen. Az uszkókok és Velence közötti fokozódó konfliktus 1615-1617-es uszkók háborúban tetőzött, amelynek eredményeként az uszkókokat kitelepítették. A törökellenes felszabadító harcok következtében 1684 és 1689 között az oszmánok kénytelenek voltak visszavonulni Likából és a régió teljes hátországából.
Habsburg uralom 1797-ben a francia hódítás után a Velencei Köztársaság megszűnt létezni. A velencei területet ezután átadták a Habsburgoknak, majd az 1805-ös pozsonyi béke után visszakerült Franciaországhoz. Az Adriai-tenger keleti partján lévő egykori velencei birtokokat, beleértve a mai horvát tengerpartot 1809-ben a schönbrunni szerződéssel Illír tartományként a Francia Császárság tartományaként egyesítették. Néhány nappal a waterlooi csata előtt a bécsi kongresszus az illír tartományokat (a Trieszti-öböltől a Kotori-öbölig) a Habsburg Birodalomnak ítélte oda.
A korábbi francia tartományból mint osztrák koronabirtokot 1816-ban létrehozták az Illír Királyságot, míg a volt illír tartományok többi részét 1817-ben Dalmát Királyság néven külön koronabirtokká alakították. Rab szigetét és Fiumét 1822-ben visszacsatolták a Horvát Királyságba. Az Illír Királyságot 1849-ben megszüntették, helyén Karintia, Carniola és az Osztrák Tengermellék (németül: Österreichisches Küstenland) koronabirtokait hozták létre, utóbbiak közé tartoztak a Krk, Cres és Lošinj szigetei is. Az 1868-as horvát-magyar kieggyezés révén Fiume városát külön testként kiemelték a Horvát Királyságból, és három szlavóniai vármegyéért cserébe közvetlenül a Magyar Királyságba integrálták. 1881-ben a Zengg városát és a Velebitalját magában foglaló katonai határörvidéket a Horvát-Szlavón Királyságba csatolták.
20. század Az első világháborút, Ausztria-Magyarország felbomlását és a trianoni békeszerződést követően Magyarország elveszítette birtokait a régióban. 1918-ban Ausztria-Magyarország egyes részeiből rövid életű, el nem ismert szlovén, horvát és szerb állam jött létre, amely magában foglalta a volt monarchia adriai partvidékének nagy részét és az egész mai horvát tengerpartot. Még abban az évben a Szerb Királyság vezetésével megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, amelyet 1929-ben Jugoszláviának neveztek el.