Erdély története a honfoglalástól a mohácsi vészig szervesen összefonódott egész Magyarország korabeli történelmével. A magyar honfoglalással Erdély, ahová elsőként érkezett a magyarság zöme, a nagyfejedelemség szerves részévé vált, a honfoglaló magyar nemzetségek egy része itt, főleg a Szamos völgyében telepedett meg. A gyulák bizonyos önállósodási törekvéseit, ami bizánci külpolitikai orientációjukban is megjelent, Géza fejedelem dinasztikus házasságával, majd Szent István határozott országegyesítő lépéseivel semlegesítették az Árpádok.
A korabeli viszonyokhoz képest is ritkán lakott, nagyrészt sűrű erdőkkel borított Erdély stratégiai szerepe a magyar állam számára a keleti támadások, a népvándorlás utolsó hullámai elleni védekezés volt. A magyar királyok az országrész védelme és gazdasági kiaknázása érdekében jelentős telepítéseket hajtottak végre, székelyeket, szászokat, majd románokat telepítettek be.
A tatárjárás talán Erdélyben okozta a legsúlyosabb pusztításokat Magyarországon. A helyreállítás jelentős társadalmi változásokkal, újabb betelepítésekkel járt. A központi királyi hatalom és a helyi nagybirtokos arisztokrácia küzdelme itt is, mint szerte Magyarországon, váltakozó sikerrel járt. Az erdélyi vajdákat a király, a helyi önállósulás megakadályozása érdekében, általában külső magyarországi nagyurak közül nevezte ki, és gyakran váltogatta őket.
A 14. század, az Anjou királyok kora Erdélyben is belső társadalmi nyugalmat és gazdasági fellendülést hozott. Kialakult és megerősödött a három erdélyi „nemzet”, a magyar nemesség, a szász polgárság és a székelység politikai közössége. Ez a nemzetfogalom alapvetően különbözött a maitól, etnikai és nyelvi jelentősége csekély volt, és a különböző nemzetiségű, de nagyrészt magyar jobbágyok pedig teljesen kimaradtak belőle. A jelentős számú románság vezetői a magyar nemességbe, a közrendűek a jobbágyságba olvadtak be.
A 15–16. században Erdélyben is kiéleződtek a társadalmi ellentétek, egész Európához hasonlóan parasztfelkelésekre is sor került. Egyre terjeszkedett a kor nagyhatalma, az oszmán birodalom is Magyarország felé. A török veszéllyel szemben Erdély nagy szülöttje, Hunyadi János sokáig sikerrel védte egész Magyarországot.
Erdély a magyar honfoglalás után thumb|A honfoglalás. Miniatúra a Képes krónikában Anonymus mesés történetével szemben a honfoglaló magyarok a Keleti-Kárpátok több járható hágóján át egy időben érkeztek Erdélybe. Ide jutottak a a Balkánon a bolgároktól vereséget szenvedett, visszavonuló magyar csapatok is a Déli-Kárpátokon keresztül. A magyar honfoglalás első állomása tehát Erdély volt, itt került sor Álmos vezér szakrális feláldozására is. A honfoglalás további útja a Maros és a Sebes-Körös völgyén, s talán a Meszesi kapun át Erdélyből kifelé vezetett az Alföld irányába.
A régészeti leletek is arra mutatnak, hogy Erdély különböző részein a 9–10. század fordulójától egyszerre kezdődik el a honfoglaló magyarság megtelepülése. A magyarok először a stratégiai és közlekedési csomópontban fekvő ókori Napoca maradványait foglalták el. Az antik falakon kívül létesültek, közvetlen a honfoglalás után, a magyarok első temetői. A római várostól keletre, az egykori Zápolya utcában feltárt temetőrész – csonkasága ellenére – csak az eddig feltárt legjelentősebb honfoglaló temetőkkel mérhető össze. Ugyancsak a honfoglalást közvetlenül követő időszakban nyitott, helyi előzmények nélküli magyar temetőket találtak, általában harcosok lovassírjait fegyvereikkel, de magyar köznépi temetőket is – a teljesség igénye nélkül – a háromszéki Eresztevény-Zádogos tetőn, Kézdivásárhelyen, Köpec-Kőcsukkon, Sepsiszentgyörgy-Epres-tetőn, Székelyderzs-Új utcában, Réty-Teleken, Marosgombáson, Magyarlapádon, Borosbenedeken, Déván. Gyulafehérváron a 11. századi templom építésekor romboltak szét egy lovastemetkezést. Maroskarna-Szőlőhegy temetője mintegy 2000 méterre fekszik a bolgár korszak temetőjétől. Valószínűleg fegyveres, hadi szolgálatot teljesítő csoport temetkezett itt, akiket a honfoglaláskor a sókitermeléssel foglalkozó bolgárok ellenőrzésére telepítettek ide.
Az Alföld Erdély felé eső határán különösen fontos leleteket találtak a Biharváron kialakult fejedelmi központ körül.
Erdély benépesülése a 10–11. században 1910–1912 között két olyan köznépi magyar temetőt tártak fel Erdélyben, amelyek szorosan kapcsolódtak a lovas-lószerszámos sírokkal tarkított honfoglalás kori „középréteg” temetőihez és egymáshoz is. Mindkettőt obolusok, vagyis korabeli, használatban lévő pénzek keltezik. Ez a két erdélyi temető kitűnő alapokat adott a 10–11. századi Magyarország köznépi rétegének meghatározásához.
Az egyik ilyen temető az Aranyos folyó völgye felett Várfalva-Váralján, az első Tordavár várnépének korai temetkezési helye. Déli részén a sírmellékletek, a ruhanyakat díszítő kéttagú csüngők, öntött ruhadíszek és pitykék, ezüst és bronz mentegombok, huzalból sodrott nyakperecek, lemezes és állatfejes karperecek jellegzetes 10. századi magyar viseletről tanúskodnak. A rombuszpengéjű nyílcsúcs pedig „a magyarok nyiláról”, melytől az egész 10. századi Európa rettegett. Az északi részen viszont már a szájba vagy kézbe helyezett „sírobolusok” jellemzők, az I. István, Péter és Sámuel valamint I. András pénzeivel keltezett sírok csoportja. A temetkezés ezen a helyen I. László korában szűnt meg, az övéi az utolsó pénzérmék. A már keresztény halottakra az összekulcsolt kezek, a korai Árpád-kor egyszerű ékszerei a jellemzők, valamint a pogány kori mellékletek, élelem, edények, fegyverek hiánya.
Vajdahunyad-Kincses szőlőhegyén, Hunyadvár várnépének a temetőjében a 10. század emlékei már ritkák, viszont jelen vannak az első magyar királyok pénzei és a kor szegényes ékszerei.
Az Erdélyi-medence temetőinek vizsgálata kimutatja, hogy a 11. század elején a szentistváni államhatalom felszámolta a 10. századi pogány középréteget, eltűntek a lovas-fegyveres „pogány” temetők, viszont a köznép zökkenő nélkül élt és temetkezett tovább a keresztény királyság idején. E temetők Erdély területén szinte egyenletesen oszlanak el. bélyeg|II. Béla pénzérme sírobolusként is használt pénzérme bélyeg|III. Béla pénzérme A hatalmi központok közül a legkiemelkedőbb Gyulafehérvár. A gyula katonai kíséretére utal egy „viking” – vagy inkább bizánci – kardról származó bronz kardtokvég. A legkorábbi vári lovassír 10. századi kengyelmellékleteket tartalmaz. A vártól délnyugatra honfoglalók újra használatba vették a szláv urna- és bolgár kori csontvázas temetkezéseket is tartalmazó temetőt és folyamatosan temetkeztek benne a 12. század közepéig (II. Béla és III. Béla pénzei mint sírobolusok). Mind a vár területéről, mind a környékről még számos további magyar temetkezési hely ismeretes.
További uralmi központ volt a monumentális Doboka-vár, ami minden bizonnyal első ispánjáról, az Ajtonyt legyőző Csanádnak az apjáról, Dobokáról kapta nevét, és az erdélyi Árpád-kori védelmi rendszer egyik katonai központja lehetett.
A 10–12. századi magyar települések jellegzetes leletei a cserépbográcsok. Előzményei a kazár–bolgár „szaltovó–majáki” kultúrára vezethetők vissza. Ezek cserép- vagy vasüstök a magyarság 10–12. századi igazolt településterületén mindenütt (és csak ott) megtalálhatók. Társadalmilag a lassan felbomló közösségi-vérrokonsági (nagycsaládi) szervezet közös főzőedényei ezek, fennmaradásukat a rideg pásztorkodás is elősegítette.
A kor erdélyi lakóépületei ugyanolyanok, mint bárhol máshol a Kárpát-medencében vagy Kelet-Európában: 80-100 centiméter mélyen a földbe mélyített, lekerekített sarkú, 3×4–3×2 méter körüli alapterületű putrik kövekből rakott kemencével (pl. Mezőerked) vagy a ház sarkában földbe vájt földkemencével (Székelykeresztúr-Gyárfás-kert, Csernáton-Domonkos-kúria).
Csernátonban kis bizánci éremkincset is találtak, amit akkor rejthettek el, amikor a falu a 11. század második felében megújuló besenyő betörések következtében elpusztult. A pénzek II. Niképhorosz bizánci császártól és I. Jóannész Cimiszkesztől IX. Kónsztantinosz Monomakhoszig, azaz 963-tól 1055-ig terjednek, a katasztrófa ezután következett be.
Három másik éremkincs korára és elrejtési helyére nézve pontosan megfelel a Kapolcs vezette első kun támadás (1091) irányának. Az Ojtozi-szoroson behatoló kunok Torda és Kolozsvár környékének pusztítása után törtek ki az Alföldre. Az elásott kincsek azt is mutatják, hogy ekkoriban már egy-egy kézben tekintélyes pénzmennyiség gyűlt össze.
A Sebes- és Fekete-Körös menti hegyek és erdők (Király-erdő) illetve az Igfan/Ygfon nevű „szent rengeteg” néven egészen az újkorig bölényeiről volt híres. Az erdőség Géza dux kedvelt vadászterülete volt. A mai Belényesszentmiklós feletti magaslaton tártak fel egy a 11. század közepére datált tekintélyes méretű udvarházat udvari kápolnával; valószínűleg ez a legkorábbi ismert hercegi udvarház az Árpád-korból. A 13. században ez a királyi curtis a közeli Széplakon udvarházzal bíró Borsa nemzetség birtoka lett, akik kibővítették, a kis templom helyén pedig nagyszabású monostort emeltek.
Egészében véve a fegyveres középrétegnek a honfoglalás idején létesített sírjainak elhelyezkedése a Mezőség, a nagyobb medencék, mint a Háromszéki-medence, valamint a Maros-völgy stratégiai megszállását mutatják. A 10. század folyamán ez a besenyő becsapások elleni, mélyen tagolt védelmi rendszer fokozatosan átadja helyét az Erdélyi-medence tartós betelepítésének. A térség politikai-katonai központja kétségkívül Gyulafehérvár volt. Az 1003 utáni államszervezéssel járó új telepítés fő útvonala továbbra is a 11. század folyamán is a Maros völgye volt. A Sebes Körös–Király-hágó–Kis-Szamos útvonal jelentősége alárendelt maradt.
A 11. század utolsó végéig Erdély stratégiai erősségei északon Doboka-vár, keleten Küküllővár, délen Vajdahunyad akkori vára, Hunyadvár voltak. Körülöttük, valamint Kolozsvár és Tordavár körül volt sűrűbb a magyar megtelepülés. Gyulafehérvár központi szerepét továbbra is megtartotta. A régészet a honfoglalást megelőző zárt szláv települési csoportokat ugyanott mutatta ki, ahol a nyelvtudomány a helynevek alapján: a belső magyar tömbtől északra, keletre és délre. A szlávság élete ezeken a vidékeken belenyúlt a 11–12. századba is.
A 11. század utolsó harmadától központi területek védelmére Magyarország más területeiről a dél-erdélyi és besztercei részekre székely határőrfalvakat telepítettek, kisméretű földvárak köré. I. László és Kálmán idejében az egész területen megfigyelhető a falusi egyházi szervezet kiépülése; a korábban lakatlan területeken, egykori erdővidéken is megjelennek a templomok, templom körüli temetők nyomai. A kereszténység központjai az ispáni várak voltak. A magasabb egyházi szervezet azonban a Kolozsmonostor–Gyulafehérvár vonaltól keletre a 12. század elejéig nem épült ki.
A székely határőrszervezetet a 12. században, az első német betelepítések idején helyezték át a későbbi Székelyföldre. A régészet kimutatta, hogy az itteni új magyar határőr népesség az ország belső részében már nem „divatos” ómagyar hagyományokkal rendelkezett, viseletük gazdagsága pedig megközelítette a kor nemesi színvonalát.
A honfoglaló magyar nemzetségek Erdélyben Anonymus „Magyarország királyainak és nemeseinek származását” akarta megírni, és az ezzel kapcsolatos adatai egy fokkal közelebb állnak a valósághoz, mint elbeszélésének más részletei. Megbízható értesülései voltak a Kis-Szamos vidékéről; az e tájon birtokló Zsombor és Agmánd nemzetségek tagjaitól, akik szívesen közölték vele családi hagyományaikat.