Everett az Amerikai Egyesült Államok északnyugati részén, Washington állam Snohomish megyéjében elhelyezkedő város, a megye székhelye és legnagyobb városa. A 2010. évi népszámlálási adatok alapján lakosa van.
A település a Port Gardner-félszigeten fekszik, ahol egykor a snohomish indiánok éltek. Everett 1893-ban kapott városi rangot, 1897-ben pedig a megye székhelye lett. Az 1910-es évek nagyobb sztrájkjai 1916-ban vérengzéshez vezettek.
A város legnagyobb munkaadói a Boeing és a haditengerészet.
Története Megalapítása A Port Gardner-félsziget már tízezer, a mai Everett területe pedig már kétezer éve lakott. A snohomish indiánok a Snohomish folyó torkolatánál fekvő Hilbulb (más néven Hebolb) faluban éltek. George Vancouver és csapata 1792-ben érkeztek a térségbe; a földet június 4-én, III. György brit király születésnapján Anglia részének kiáltották ki. 1824-ben a Hudson’s Bay Company, 1841-ben pedig Charles Wilkes és csapata is bejárták a térséget, megágyazva ezzel a jövőbeli amerikai jelenlétnek.
A Point Elliott-i egyezmény 1855-ös aláírásával az indiánokat a Tulalip rezervátumba költöztették. Az első állandó telepes Dennis Brigham massachusettsi asztalos volt. Később egy üzlet és egy fűrészüzem is nyílt, majd favágók érkeztek. Állandó település létrehozásáról 1890-ben döntöttek.
1890 júliusában a Queen of the Pacific hajón Henry Hewitt Jr. favágó és Charles L. Colby vasúti tisztviselő egy iparváros alapításáról döntöttek a Port Gardner-öbölben. A két férfi a Great Northern Railway vasúttársaság óceáni kikötőjének lehetséges helyén („a nyugat Pittsburghjében”) ipari központot szeretett volna létesíteni. 1890. augusztus 22-én a Rucker fivérek Tacomából a Port Gardner-félszigetre költöztek.
Szeptemberben John D. Rockefeller olajmágnás és Colgate Hoyt vállalkozó nyolcszázezer dollárt (mai árfolyamon 23 millió dollárt) biztosítottak Charles L. Colby számára a szükséges földterület megvásárlásához. A leendő település névadója Colby 15 éves fia, Everett Colby lett, mivel Hewittet lenyűgözte a fiú óriási étvágya. 1890. november 19-én Pierce megyében megalakult az Everett Land Company, amely egy héttel később a Rucker testvérektől 175,69 hektár földterülethez jutott. A félszigeten számos vállalkozás jött létre. A Rucker fivérek a további fejlődés érdekében tulajdonuk felét Hewittnek adományozták.
1891 elején több fafeldolgozó üzemet is létesítettek. A posta júliusban, a Seattle and Montana Railroad vasútvonala pedig októberben nyílt meg. Az év végére felépült az első iskola, szalon és templom is. A Swalwell testvérek az 1892 júniusában elkészült Hewitt sugárút mentén telekárusításba kezdtek. A település irányításáért az 1892. március 21-én alapított polgári bizottság felelt. Az év végére a térségnek ötezer lakosa volt. A Great Northern Railway vasútvonala 1893. január 6-án nyílt meg, azonban a várakozásokkal ellentétben végállomása nem itt, hanem Seattle-ben nyílt meg.
Városi rang A vízparti területek annexióját követően az Everett Land Company hozzájárult az önkormányzat létrehozásához. A vállalat el akarta kerülni, hogy a leendő város adót vethessen ki az iparterületeken működő cégekre, így ezek és Lowell település a kijelölt határokon kívül estek. Az 1893. április 27-ei szavazáson 670–99 arányban a városi rang mellett döntöttek, amelyet Everett május 4-én kapott meg. Az első polgármester Thomas Dwyer lett. A Hewitt sugárút mentén Lowellig közlekedő villamosvonalat 1893. július 3-án adták át.
Az Everett Land Company az 1893-as válság miatt pénzügyi nehézségekkel küzdött. A Monte Cristó-i bányákban talált érc gyenge minősége miatt a cég nem tudta teljesíteni a Ruckers fivérekkel kötött megállapodását. Rockefeller a befektetését haszontalannak ítélte, és a divesztícióval Frederick Gatest bízta meg. Alexander McDougall SS City of Everett nevű hajóját 1894-ben bocsátották vízre. Ugyanezen évben megalapították a női könyvklubot, valamint megnyitották az első kórházat és az első könyvtárat.
A gazdasági válság ellenére a faipar fejlődött, valamint konzervgyár, téglagyár és több kohó is létesült. A Monte Cristó-i bányákban további ércet találtak, és elindult az Everett and Monte Cristo Railway, így a népesség tovább növekedett. A klondike-i aranyláz hatására további hajókat építettek, melyekkel a befektetőket és vállalkozókat szállították.
1894. november 6-ára népszavazást írtak ki arról, hogy a megyeszékhely Snohomish helyett Everett legyen. A kiírás a lakosok és újságok körében hosszú vitákhoz vezetett. November 19-én Everettet kiáltották ki győztesnek, azonban egyesek szavazatvásárlásról és csalásokról beszéltek. Mivel Snohomish panaszt tett, a legfelsőbb bíróság az eredményt érvénytelenítette, viszont az 1985 októberi újraszámlálás alapján Everett nyert. Hosszú pereskedést követően 1897 januárjában a megyei iratokat Everettbe szállították. Az új városháza 1898. február 1-jén nyílt meg.
Sztrájkok A külső befektetők kivonulása után az Everett Land Company érdekeltségeit a James J. Hill és John T. McChesney által irányított Everett Improvement Companybe szervezték ki. Friedrich Weyerhäuser fűrészüzeme 1902-ben nyílt meg. Az évtized végén Everettben 11 fűrészüzem, 16 zsindelygyár és 17 vegyes üzemű létesítmény működött, ezért megkapta a „Gyárváros” és a „Kémények városa” beceneveket. A Weyerhaeuser 1915 áprilisában megnyílt, 62 méter magas kéménnyel rendelkező B üzemében naponta közel 2400 köbméter faanyagot tudtak feldolgozni.
1903-tól Snohomishba, 1910. május 2-ától pedig Seattle-be is el lehetett jutni vasúton. 1910-re a népességszám elérte a huszonötezer főt. A faipar az 1906-os San Franciscó-i földrengést követően fellendült, mivel szükség volt a magas minőségű, nyugati parti faanyagra. Everettben 1909. augusztus 2-án tűz ütött ki, melynek során leégett 12 kereskedelmi épület és a törvényszék; utóbbi egy évvel később, új helyszínen nyílt meg újra. Az 1912-es alapszabály-módosítást követően a várost a polgármester mellett három megbízott irányította.
A huszadik század első évtizedében a gyári munkások szakszervezetekbe tömörültek. Az Everetti Központi Kereskedelmi Tanácsnak 1901-ben hat, 1907-ben pedig huszonöt tagja volt. A tanács elérte, hogy biztonsági óvintézkedéseket vezessenek be a bányákban, ahol 1909-ben 35-en vesztették életüket. A Labor Journal és a The Commonwealth hetilapok 1914 során jelentek meg a szocialista szervezetek gondozásában. Az 1907 szeptemberében Bellinghamben kitört indiánellenes tüntetések túlélői Everettbe menekültek, azonban megverték és kirabolták őket.
Az 1916. november 5-ei „véres vasárnap” a térség egyik legtöbb halálos áldozattal járó eseménye volt. 1916 májusában a zsindelygyári dolgozók sztrájkját a munkáltató egyre agresszívebben próbálta leverni, amely felkeltette az figyelmét. A szervezet tagjai rendszeresen felszólaltak Everett utcáin, ezért az önkormányzat korlátozta a szabadtéri szónoklást. 1916. október 30-án Donald McRae seriff és felfegyverzett őrsége megvert 41 kikötni próbáló szakszervezeti tagot. Az esetet követően háromszáz szakszervezeti tag és kétszáz rendfenntartó csapott össze. A hosszú tűzharcban öt szakszervezeti tag és két rendfenntartó halt meg; utóbbiakat saját társaik lőtték le. Tizenkét IWW-tag holttestét a víz alól hozták fel. Legalább ötvenen megsebesültek és 297 személyt ítéltek el. Thomas Tracy volt az egyetlen IWW-tag, akit a bíróság felmentett.
A sztrájk 1916. november 10-én ért véget; a lakosok végül az IWW ellen fordultak. Az első világháborúban a szervezet megpróbálta a fafeldolgozást megzavarni. A vérengzést követően az állam megtiltotta, hogy a polgárok államcsíny segédletében vegyenek részt; a törvény egészen 1999-ig érvényben volt. A huszadik század végén az egykori kikötőben emléktáblákat helyeztek el.
A háborúk között Az 1920-as években az árváltozás negatívan érintette a faipart, azonban az 1923-as nagy kantói földrengést követő helyreállítás, valamint a Panama-csatorna megnyitása fellendülést okozott. A Clough-Hartley zsindelygyár a világ legnagyobb ilyen létesítménye volt; az üzem naponta 1,5 millió zsindelyt állított elő. A városban naponta 4,5 millió zsindelyt és 8300 köbméter fűrészárut gyártottak. A kikötőt kezelő szervezet 1918. július 13-án jött létre, amely az 1920-as évek végén megnyitotta az Ebey-szigeti repülőteret, valamint a tulajdonába került a Jetty-sziget. 1915-ben a város megvásárolta a magánkézben lévő vízhálózatot, és négy év múlva a Sultan folyóból biztosította a vízigényt.
Az 1920-as években a belvárosban az új városháza mellett két iskola és számos irodaház épült, emellett a kórházakat is bővítették. A 140 vendégszobával rendelkező Monte Cristo Hotel 1925-ben nyílt meg. A KFBL (ma KRKO) rádióadó adása 1922. augusztus 25-én indult el. 1924-ben a Weyerhaeuser harmadik üzeme 1500 személyt foglalkoztatott.
Az autózás elterjedésével új utak épültek. A Stevens Pass Highway 1925-ben nyílt meg, amelyet 1939-ben viadukttal bővítettek. A Pacific Highway (a U.S. Route 99 része) 1927-re készült el. Everett volt az USA egyik első városa, ahol a villamosokat buszok váltották; az utolsó kötött pályás jármű 1939. február 20-án közlekedett.
A faanyagok iránti kereslet csökkenésével megnőtt a munkanélküliség; 1932-ben az arra kötelezettek 32%-a nem fizetett ingatlanadót. A segélyszervezetek és a Works Progress Administration programjai révén a városban golfpálya és könyvtár épült, valamint fejlődtek az utcák is. Az 1936-ban megnyílt Paine repülőtér kezdetben kereskedelmi járatokat is indított, de később katonai célokra használták. Az Everett–Pacific Shipbuilding & Dry Dock Company 1949-ig működő hajógyára hatezer embert alkalmazott.
Urbanizáció A második világháború végén a Hewitt és Colby sugárutak csomópontjában számos nagyobb áruház és étterem létesült. A tankerület diákjainak száma 1941 és 1951 között hatezerről -ra növekedett. Az 1947-ben megnyílt Everett Memorial Stadiumban középiskolai sportmérkőzéseket és más városi eseményeket rendeztek. Az 1943-ban átadott Baker Heights 1275 apartmanjában kezdetben katonák, később pedig alacsony jövedelmű családok éltek.
A U.S. Route 99 részét képező Evergreen Wayen 1950-ben egy szupermarket nyílt, melyet később több üzletközpont és hipermarket követett. 1959. december 31-én egy 360 hektáros területet csatoltak a városhoz; később Lowell és más területek annexiójával a népesség elérte az ötvenezer főt. Az annektált területek kiszolgálására 1961-ben megnyílt a Cascade Középiskola, 1965 februárjában pedig átadták az Interstate 5 Észak-Everett és Seattle között haladó, 2×3 sávos szakaszát, amely az egykori vasútvonal nyomvonalát követi. Az autópálya 1968-ban érte el a belvárost.
A Boeing 1943-ban alapított gyárában B–17 Flying Fortresseket gyártottak. Az üzemet 1956-ban a hajóműhely területére költöztették; 1965-ben 1728 alkalmazottjával a város legnagyobb foglalkoztatója lett. A vállalat 1966 márciusában a Paine repülőtér közelében 320 hektárt vásárolt a Boeing 747-esek fejlesztésére. Az első, „City of Everett” becenevű 747-es gyártása 1987 januárjában kezdődött; a gépet 1968 szeptemberében mutatták be, első repülése pedig 1969. február 9-én volt. Az üzemet később többször is bővítették; 767-eseket, 777-eseket és 787 Dreamlinereket is gyártottak itt.
Az 1960-as években a térség tovább növekedett; az évtized végére a városhatár nyugaton Mukilteóig, délen pedig Silver Lake-ig ért. A Washington State Route 526 az Everett Mall leendő helyszínéig épült meg. A pláza építése 1969 februárjában kezdődött; a megnyitó 1974. október 9-én volt. A gazdasági visszaesés miatt a pláza fejlesztése lelassult, a Boeing pedig elvetette a 2707 projektjét. A repülőgyár több mint húszezer dolgozót elbocsátott, a tankerület pedig a diákok számának csökkenése miatt három iskoláját bezárta.