A zsurlók (Equisetopsida) a harasztok törzsének egy osztálya. Egyetlen ma élő rend, a valódi zsurlók (Equisetales), azon belül egyetlen ma élő család, a zsurlófélék (Equisetaceae) és egyetlen, mintegy 20 fajt számláló nemzetség, az Equisetum tartozik ide.
Magyar elnevezésük egykori felhasználásukkal függ össze, a sejtfalak magas kovaanyag-tartalmától érdes szárakat súrolásra, fémek finom csiszolására használták. Magyarországon az Equisetum nemzetségnek 8 faja él.
Evolúciójuk Legkorábbi előfordulásuk a devon időszakra tehető, fejlődésük csúcspontját úgy változatosságban, mint elterjedtségben a karbonban érték el, amikor fatermetű képviselőik erdőket alkottak. A három kihalt rendet csak fosszilis maradványok alapján ismerjük. Egyes szerzők az őszsurlók egy részét Pseudoborniales néven külön rendnek tekintik. Bizonyos rendszerezések a zsurlófákat nem tekintik önálló rendnek, hanem a valódi zsurlók rendjébe sorolják őket.
Jellemzőik A vegetatív szervek Villás elágazás csak az egyes primitív kihalt alakoknál figyelhető meg. A zsurlók nagy része monopodális hajtásrendszerű. A hajtástengely szerkezete rendenként változó, de mindig egy erőteljes, kúszó, földalatti rizómából ered. A legfejlettebb alakoknál (Calamites) már másodlagos vastagodású, fejlett héjkérgű törzs van. A primitívebb alakoknál kevésbé differenciálódott protosztéle van. A szár hosszában feltűnően barázdás, ill. bordás. Ez szoros kapcsolatban van az örvös elágazásrendszerrel, mely alapvetően meghatározza a zsurlók külső alakját, kinézetét. A szárcsomókon fejlődő oldalágak örvei között hosszúra nyúlt internódiumok vannak, így a szár mintegy ízelt (innen a csoport régi neve: Articulatae). Kétféle levéltípusuk van: a mikrofillum (ez nem homológ a korpafüvek mikrofillumával, azaz konvergens sajátosságról van szó) és a makrofillum. Az élő alakoknál csak az előbbi van meg, az utóbbit csak a kihalt éklevelű őszsurlóknál (Sphenophyllales) találjuk meg.
Szaporodásuk Nincsenek tipikus sporofillumok, hanem erősen módosult sporangiumtartók (sporangiophorum), melyek együtt sprórtermő füzért alkotnak a hajtáscsúcsokon. A kihalt alakoknál a sporangiofórumok között kisebb-nagyobb murvalevelek (bractea) voltak, és ezek hónaljában fejlődtek a sporangiumtartók. Ez a mai zsurlóknál már hiányzik. A ma élő zsurlók izospórásak, a hím és női ivarszerv is ugyanazon az előtelepen fejlődik, de időben elkülönülnek egymástól (ezért régebben homoiospórásoknak hitték őket). A kihaltak között heterospórásak is voltak (például zsurlófák). Ezek a karbon korban olyan fejlettséget értek el, hogy magot termő alakjaik is voltak (Calamospermae, Calamocarpon), bár ezek fejletlenebbeknek tekinthetők, mint a pikkelyfák magvai. A spóra külső fala 4 szalagszerű repítőképletre szakad szét. Ilyet a harasztoknál sehol sem találunk, és valószínűleg csak az Equisetales rendre jellemző. A kihaltakról nem tudjuk, viseltek-e ilyet.
Kárpát-medencei fajok Mezei zsurló (Equisetum arvense) Iszapzsurló (Equisetum fluviatile) Téli zsurló (Equisetum hyemale) Mocsári zsurló (Equisetum palustre) Hosszú zsurló (Equisetum ramosissimum) Erdei zsurló (Equisetum sylvaticum) Óriás zsurló (Equisetum telmateia) Tarka zsurló (Equisetum variegatum) Moore-zsurló (Equisetum × moorei)
Források és ajánlott irodalom Urania Növényvilág – Magasabbrendű Növények I. Podani János: A szárazföldi növények evolúciója és rendszertana Hortobágyi Tibor: Növényrendszertan Andreánszky Gábor: Ősnövénytan
Kategória:Harasztok Kategória:Növényosztályok