Afrika történelme az ember megjelenésével kezdődik és a kontinenst az emberiség bölcsőjének is tekintik.
Őskor bélyegkép|jobbra|160px|Szaharai sziklafestmény az i. e. 5. évezredből Afrika területén kezdődött meg 6-7 millió évvel ezelőtt az emberré válás, vagyis az emberfélék (Hominina) kiemelkedése az állatvilágból (lásd még: Australopithecus, Vízimajom-elmélet). Louis Leakey, angol származású kenyai antropológus 1964-ben a Viktória-tó közelében lévő Olduvai-szurdokból hozta felszínre az emberi nem (Homo) legkorábbi ismert faja, a Homo habilis csontjait. Később az előember és az ősember több más fajának csontjai is Afrika területéről kerültek elő (Homo rudolfensis, Homo ergaster és Homo rhodesiensis). Etiópiában találták meg a mai ember (Homo sapiens) legkorábbi maradványait, a Szaharában, Dél-Afrikában és Afrika egyéb területein pedig sok későbbi kőkorszaki emléket is felfedeztek. A kontinenssel kapcsolatban a történészek azt mondják, hogy „itt ringott az emberiség bölcsője”, mert itt találták meg a legrégibb emberi leleteket, tehát Afrikából indulhatott útjára az emberiség. Az i. e. 9–7. évezred között alakultak ki az első neolitikus kultúrák, amelyek nyomai a Szahara közepén lévő Hoggar-hegységben és a Taszilin-Ádzseren található sziklafestményeken láthatóak. Henri Lhote francia régész – a Taszili-fennsíkon végzett kutatásai során – a szikla- és barlangfestményeket vizsgálva a következő korszakokat határozta meg: vadászkorszak: i. e. 9–7. évezred pásztorkorszak: i. e. 6–2. évezred harcosok korszaka: i. e. 2. évezredtől tevekorszak (ekkor került Ázsiából Afrikába a teve): i. e. 1. évezredtől.
Ókor bélyegkép|250px|jobbra|Egyiptomban (Gízában) épült piramisok (hátul), és Szfinx (elől)
Egyiptom
I. e. 4–3. évezred között megalakult az egyiptomi Óbirodalom. Az ókori Egyiptom vagy „Óegyiptom” hosszú ideig fennállt ókori, nagy folyam menti civilizáció volt Északkelet-Afrikában, túlnyomórészt a mai Egyiptom területén. A Nílus völgyében feküdt a folyó középső és alsó szakasza mentén északon a Nílus-deltája és a Nílus negyedik kataraktája között. Az ókori Egyiptom több mint három és fél évezreden keresztül fejlődött. Története i. e. 3150 körül kezdődött a Nílus menti települések egyesítésével és i. e. 31-ben ért véget. Az egyiptomi civilizáció a maga korában nagyon életteli, változatos, sok meglepően modern kulturális jellegzetességet mutató, és a szoborszerű merevségnél sokkal rugalmasabb volt. A görögök és egyéb fiatalabb kultúrák, melyeket ma a modern európai civilizáció kezdeteinek tartunk, a mezopotámiai kultúrák mellett az egyiptomit tekintették mintaképüknek.
Észak-Afrika I. e. 814-ben a föníciaiak megalapították Karthágót, majd az i. e. 7. század körül keletről nyugat felé haladva körülhajózták Afrikát. Karthágó ősi város Észak-Afrikában, a Tuniszi-tó keleti partján, közel Tunézia fővárosához, Tuniszhoz. Ma népszerű turisztikai célpont. Az ókorban a város lakói a pun nyelvet beszélték, melyet föníciai eredetűnek tartanak. A hagyomány szerint a várost Dido (vagy Elissa) alapította (Dido elmenekült Türoszból, miután öccse meggyilkolta a férjét, hogy magához ragadja a hatalmat), bár a görög és római irodalomban több mítosz is ismert ebben a tárgyban.
I. e. 331-ben megalapítják Alexandriát. Alexandria egyiptomi kikötőváros a Földközi-tenger partjainál. A Nílus deltatorkolatában fekszik, Kairótól 208 km-re északra. Lakosainak száma 3 723 000. Nagy Sándor alapította i. e. 331-ben, és önmagáról nevezte el. A hódító hasonló módon elkeresztelt új városai közül az egyiptomi vált a leghíresebbé és legnagyobbá. Évszázadokon át az ókor egyik legpompásabb, legnagyobb városa volt (méret tekintetében csak Róma előzte meg). Híres volt mint a tudományok székhelye. Alexandriában volt található az Alexandriai világítótorony, ami az ókori világ hét csodájában is benne volt. A Pharosz sziget keleti fokán emelkedett a híres világítótorony, amelyet a Kr. e. 3. században I. Ptolemaiosz Szótér uralkodása alatt Szósztratosz épített; nyolcemeletes és 160 méter magas volt, fénye 300 stadionnyira (50–60 km) látszott a tengeren. Ám az idők folyamán lerombolták.
Időszámításunk kezdete környékén Észak-Afrika volt a Római Birodalom egyik leggazdagabb tartománya. Dúsan tenyésző éghajlata s virágzó földművelése azzal a kiváltsággal díszesítette, hogy «Róma éléstára» néven emlegették.
Afrika egyéb részei A késő ókorban vagy a középkorban megkezdték a dél-afrikai Nagy-Zimbabwe építését.
Az Akszúmi Királyság Északkelet-Afrikában jött létre a késő ókorban.
A legújabb kutatások azt sugallják, hogy már időszámításunk (Krisztus) előtt kereskedelmi kapcsolatok voltak a Szaharától délre eső afrikai területek és a mediterrán világ között. A transz-szaharai kereskedelem egyik fő korai közvetítője Karthágó volt. A fő kereskedelmi cikkek az arany, a luxuscikkek és a rabszolgák voltak, amelyek iránt Karthágóban és Rómában egyaránt élénk és állandó igény mutatkozott. A Szaharán átvezető utak közül kettőt már Hérodotosz is megnevezett az i. e. 5. században.Hérodotosz: Görög-perzsa háborúk IV. 181-185
Karthágó hanyatlása és pusztulása i. e. 146-ban valószínűleg nem volt nagy hatással a kereskedelemre, mert Róma egyszerűen felváltotta Karthágót ebben a szerepben. Nagyon keveset tudunk a nyugat-afrikai népek ókori államairól.
Középkor
711-re az Omajjád kalifátus meghódította egész Észak-Afrikát. A 10. századra Észak-Afrika lakosságának többsége muszlim lett.Shillington, Kevin (2005). History of Africa. Revised 2nd ed. New York City: Palgrave Macmillan, pp. 65–67, 72–75. .
A Mali Birodalom a monda szerint a 13. század elején jött létre. Egy Szunjata nevű kultúrhérosz alapította, aki gyerekkorában nyomorék volt, és anyját ezért csúfolta a király többi felesége. Egy ideig száműzetésben élt, majd visszatért Ghánából és a királyt letaszítva a trónról ő lett az uralkodó. A birodalom a virágkorát a 14. században élte. A 14. század végén az akkori világ leggazdagabb uralkodója a Mali Birodalom feje volt. Niger és Felső-Szenegál között, körülbelül a mai Mali délnyugati részén helyezkedett el. A mande nyelvű vezetők saját szavannai őshazáján kívül a birodalom magába foglalta a Száhelt, északon belenyúlt a sivatagba, délen pedig az esőerdőbe.
A középkorban jött létre Ghána állama, ahonnan az akan népek ősei erednek, az azonban nem is érintette a mai Ghána területét. 1600 körül a mai Közép-Ghána területén létrejött az Asanti Birodalom. Ez a birodalom a britek hódításáig, a 19. századig fennmaradt.
Nyugat-Afrikában, az ún. Aranyparton 1482-ben a portugálok felépítették Elmina erődjét. Az újkorban ez a város lett az arany, az elefántcsont és a rabszolga-kereskedelem egyik központja.
1487-ben Bartolomeu Dias elérte a kontinens déli csúcsát, a Jóreménység fokát. Majd a következő évtized végén, 1498-ban Vasco da Gama megkerülte a kontinenst és a keleti part déli részét egészen Mozambikig végigjárta, mielőtt Indiába jutott. A sötét kontinens belsejét azonban még sokáig sűrű homály fedte és az európaiak előtt ismeretlen maradt.
Más középkorban létrejött államok: Monomotapa és Szonghai.
Újkor
Az európaiak felfedezték az amerikai kontinenst és a hiányzó munkaerő pótlására Afrikából kezdtek el rabszolgákat szállítani. A 15. és 19. század között a nyugat-afrikai rabszolgakereskedelem becslések szerint jóval több mint 10 millió rabszolgát vitt az Újvilágba. Az olyan városok, mint Liverpool és Amszterdam, az emberkereskedelem révén meg is gazdagodtak. Rajtuk túl a muszlim emberkereskedők is sok millió rabszolgát vittek az Indiai-óceán, a Közel-Kelet és Észak-Afrika partjaira.
Nagy-Britannia 1807-ben tiltotta be a rabszolgakereskedelmet, de az Egyesült Államokban továbbra is heves vita folyt a témáról és polgárháború robbant ki az amerikai északi államok és a déli rabszolgatartó államok között. Végül 1865-ben az Egyesült Államok is betiltotta. Brazíliában csak 1888-ban szüntették be.
A 17. században a portugálokat kiszorítva a hollandok, angolok, svédek, dánok is meghódítottak egy kis szeletet a nyugati partvidéken. Emiatt Európán kívül sehol máshol a világon nem látni ilyen sűrűn európai építésű katonai létesítményeket.
A késő újkorban megkezdődött Afrika felosztása – amelyet Afrika meghódításának is neveznek – és amely a kontinens területeinek inváziója, megszállása, megosztása és gyarmatosítása volt az európai hatalmak részéről.
A kontinens gyarmatosítása a 19. században kezdődött el, és 1900-ban területének 90%-a gyarmat lett. A gyarmatosító országok a britek, franciák, németek, belgák, olaszok, spanyolok és portugálok voltak.
20. század
A második világháború kitörésekor az óriási afrikai kontinens néhány európai gyarmattartó hatalom uralma alatt állt. Az angol-amerikai tömb és a tengelyhatalmak elkeseredett harcot vívtak Afrika országaiért. Az európaiak uralma a második világháború befejezéséig folytatódott, majd szinte az összes megmaradt gyarmati terület fokozatosan elnyerte a a függetlenségét és létrejöttek az önálló államok.
Az afrikai függetlenségi mozgalmak a második világháború után vettek lendületet, amely következtében a főbb európai hatalmak meggyengültek. 1951-ben Líbia, az egykori olasz gyarmat nyerte el a függetlenséget, 1956-ban pedig Tunézia és Marokkó is elnyerte függetlenségét Franciaországtól. A kontinens zöme is függetlenné vált a következő évtizedekben.
A függetlenedés után az afrikai államok fejlődését akadályozta a politikai instabilitás, az etnikai és vallási konfliktusok, a korrupció, az infrastruktúra fejletlensége, a szakképzett munkaerő hiánya és az autoriter politikai rendszerek. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborús versengés is szerepet játszott a kontinens instabilitásban.
21. század A 21. században Afrikában 54 szuverén ország van, amelyek többségének határait az európai gyarmatosítás korában húzták meg.
A 2010-es évektől számos afrikai állam a világ leggyorsabban fejlődő országai közé tartozik. Ebben a növekedésben – amelyet néha Afrika felemelkedésének is neveznek – nagy szerepe van a világátlagtól való jelentős elmaradásnak és az információs technológiák elterjedésének.
Felfedező utak Afrikában Ókor Az Afrikára vonatkozó ismeret az ókorban egészen a 2. század végéig a nagy hódítók és hajósok elbeszélésén alapult. Kr. e. 1600 és 1480 között egyiptomi királyok (nevezetesen III. Thotmesz és III. Amenhotep) ismételten hatoltak be Núbiába.
A föníciaiak 1100 és 900 között járták be Afrika északi és északnyugati partjait, sőt egy ízben Afrikát teljesen körülhajózták.
Hannó Kr. e. 470-ben egészen a mai Sierra Leonen túl nyomult a nyugati parton.
Pomponius Mela Kr. e. 50-ben azt állította, hogy Afrika valószínűleg háromszögletű, Ptolemaiosz azonban, az ókori geográfia legfőbb auktora, úgy ábrázolja Afrikát, mint az Egyenlítőn túl délre kiszélesedő kontinenst, mely az Indiai-óceánt körülveszi, tehát Ázsiával összefügg. A Nílus forrásait messze délen a Holdhegységben vélte keresendőnek.
Egy expedíció Neró korában a Bahr-el-Ghasalig jutott el.
A föníciai telepesek és a római Septimius Flaccus bejárták a Szaharát, Kr. u. az 1. század végén Julius Maternus pedig a Csád-tóig hatolt.V. ö. E. Göbel, Die Westküste Afrikas im Alterthum. (Lipcse, 1887.)
Középkor