bélyegkép|250px|A brit Victory sorhajó A sorhajó a vitorlás hadviselés korában, a 17. századtól a 19. század közepéig épített hadihajótípus volt. Két vagy három, néha négy ágyúfedélzettel rendelkezett. Vízkiszorításuk kezdetben 800 tonna körül volt és minimum 50 ágyúval voltak felszerelve, később azonban a nagyobb példányok nem ritkán 100-130 ágyút is hordoztak. Méretük és az ágyúk száma alapján több osztályba sorolták őket. Az első osztályú sorhajó (first rate ship) a 17. és 18. század fordulóján több mint 90 ágyúval rendelkezett, és vízkiszorítása elérte az 1500 tonnát. A későbbiekben a határok még följebb tolódtak, és az első osztály egységei közé a több mint 100 ágyúval felfegyverzett, 2000 tonnát meghaladó sorhajókat sorolták.
A sorhajó három teljes árbóccal rendelkezett; a nagy méretű hajótest ellenére haladási tulajdonságai igen jók voltak. A gőzhajó feltalálása után rövid ideig ezeket a hajókat is kisegítő gőzgéppel szerelték fel. A páncélozott hadihajók építésének megindulása a sorhajók értékét jelentősen lecsökkentette, ezért ezek a hajók a 20. század elejére teljesen eltűntek a hadrendből.
Előzményei A sorhajó előfutára az erősen felfegyverzett karakk volt, amelyet eredetileg Portugáliában fejlesztettek ki kereskedelmi és/vagy hadviselési célokra az Atlanti-óceánon. A karakk maga részéről az északi-tengeri kogge típusú hajók és a földközi-tengeri gályák ötvözésével jött létre.
A koggék orrán és tatján magasított építmények voltak, ezekből az íjászok lefelé lőhettek az ellenséges hajókra, vagy akár nehéz tárgyakat is ledobhattak rájuk. (Az előfedélzeti felépítmény angol neve forecastle.) Az angol karakkok egyik korai, híres példánya volt a Mary Rose. A karakkok nagy kaliberű ágyúkat szállítottak.
A későbbiekben a magas orrfelépítmény, amely rontotta a hajó vitorlázási tulajdonságait; feleslegessé vált, mert a hajók közötti harcban az egymás fedélzetének elfoglalását felváltotta a ágyútűz.
Története A hadihajók a 17. század közepéig csatarend nélkül harcoltak. Az angol Admiralitás 1653-ban rendelte el, hogy a hadihajói a tengeri ütközetekben egymást sorban követve, egymás nyomvonalában haladva harcoljanak, és így mindegyik hajó kihasználhassa – egyik oldalán – összes oldalsó ágyújának tűzerejét.
Kialakulásukat az úgynevezett csatasor-hadviselés határozta meg: a két ellenséges hajóoszlop hajói oldalukkal egymás felé fordulva, gyakran a két sor egymással párhuzamosan, de ellenkező irányban haladva, ágyúikkal sortüzet zúdítottak az ellenfélre. Ha mindkét fél képes volt oldalsó ágyúinak bevetésére, rendszerint az a flotta került előnybe, amely több ágyúval, nagyobb tűzerővel rendelkezett. Ez a harcmodor megkövetelte, hogy a hajók sorában nagyjából egyforma sebességű és nagyságú, hasonló erejű hajók haladjanak. A későbbiek során aztán a merészebb tengernagyok az ellenfél hajósorának merőleges megtámadásával és áttörésével igyekeztek kicsikarni a győzelmet, mint Horatio Nelson Trafalgarnál.
Az csatasor alkalmazása nagy hatással volt a hajók kialakítására. A hajók orrán és tatján elhelyezett felépítmények csökkentése, majd elhagyása révén a sorhajó – azonos harci erő mellett – könnyebbé és mozgékonyabbá vált elődeinél. A hajótest is megnőtt, ami lehetővé tette az ágyúk méretének és számának növelését.
A 17. században a nagy hajós nemzetek flottái akár száz, különféle méretű hajóból is állhattak, de a 18. század közepére a sorhajók kialakítása néhány szabványos típusra korlátozódott: az 50 ágyús, régebbi kétfedélzetesekre (vagyis olyanokra, amelyek két teljes fedélzetén az oldalsó nyílásokon keresztül tüzelő ágyúk sorakoztak – ezek túl gyengének bizonyultak a csatarendhez, de konvojok kíséretére alkalmasak voltak); a flotta gerincét alkotó, 64–90 ágyús kétfedélzetesekre; valamint a tengernagyi parancsnoki hajóként, azaz zászlóshajóként szolgáló, nagyobb, három- vagy akár négyfedélzetes, 98–140 ágyúval felszerelt hajókra. Az ilyen hajókból – a kísérő ellátóhajókkal, valamint a felderítést és hírvivést végző fregattokkal együtt – álló flották biztosították a nagy európai tengeri hatalmak számára a tengeri útvonalak feletti ellenőrzést, miközben korlátozták az ellenség tengeri kereskedelmét.
Az angolok kezdték a 17. század derekán a hajókat osztályokba sorolni. Az első osztályú hajó (first rate ship) legalább 90 ágyút hordozott, legénysége 600 fő körül volt, a második osztályú minimum 80, a harmadik osztályú 50 ágyút állított csatasorba. Ezek voltak a sorhajók. A további, kisebb hajók kísérő és kisegítő feladatokat láttak el. A negyedosztályú legalább 38, az ötödosztályú 18, a hatodik osztályú 6 ágyúval volt felszerelve.
A vitorlás sorhajók legelterjedtebb típusa az úgynevezett „74-es”, azaz 74 ágyús hajó volt. Ezt eredetileg Franciaország fejlesztette ki az 1730-as években, majd később valamennyi jelentős haditengerészet átvette. A britek úgy találták, hogy kisebb, 50 és 60 ágyús hajóik már túl kicsinek bizonyulnak a csatarendhez, a 80 vagy annál több ágyúval felszerelt egységeik pedig nehezen irányíthatónak és viharos tengeren instabilnak bizonyultak. Legjobb hajóik a 70 ágyús, háromfedélzetes típusok voltak, amelyek ágyúfedélzetének hossza körülbelül 46 métert tett ki, míg az új francia 74-eseké megközelítőleg 52 méter volt. 1747-ben, az osztrák örökösödési háború során a britek elfoglaltak néhányat ezekből a francia hajókból. Általában véve is, az angol hajók, bár szépek voltak, még az Admiralitás szerint is kevésbé erősek és lassabbak voltak a francia hajóknál, ezért az angolok gyakran lemásolták az elfogott francia hajókat.
Más haditengerészetek is elkezdtek 74 ágyús hajókat építeni, mivel ezek ideális egyensúlyt képviseltek a támadóerő, a költségek és a manőverezhetőség között. Idővel a brit sorhajók mintegy fele ebbe a kategóriába tartozott. Bár építettek nagyobb – parancsnoki hajóként szolgáló – egységeket is, azok csak akkor bizonyultak igazán hasznosnak, ha sikerült közvetlen közel kerülniük az ellenséghez; üldözéssel vagy bonyolult manőverezéssel járó csatákban kevésbé voltak hatékonyak. A 74 ágyús típus maradt a legkedveltebb hajóosztály egészen 1811-ig, amikor Robert Seppings új építési módszere lehetővé tette nagyobb és stabilabb hajók építését.
Néhány híres sorhajó A Nuestra Señora de la Santísima Trinidad nevű spanyol, első osztályú, 112 ágyús sorhajó fegyverzetét 1795–96-ban 130 ágyúra növelték, majd 1802 körül 140 ágyúra bővítették; ezzel gyakorlatilag egy negyedik ütegfedélzet jött létre, bár a hozzáadott ágyúk viszonylag kis kaliberűek voltak. Átépítésekor ez volt a világ legerősebb fegyverzetű hajója, és a vitorlás hadihajók korában felszerelt sorhajók közül ezen volt a legtöbb ágyú.
A Mahmudiye nevű, 1829-ben épült oszmán sorhajó hosszú éveken át a világ legnagyobb hadihajója volt. A 76,15 × 21,22 méteres sorhajó három fedélzetén összesen 128 ágyú kapott helyet, legénysége pedig 1280 tengerészből állt. A hajó részt vett a krími háború (1854–1856) idején zajló szevasztopoli ostromban (1854–1855). 1874-ben vonták ki a szolgálatból.
Az 1847-ben vízre bocsátott Valmy volt a valaha épített második legnagyobb háromfedélzetes vitorlás sorhajó, egyben a legnagyobb francia sorhajó. Függőleges oldalfalai jelentősen növelték a felső ütegsorok számára rendelkezésre álló helyet, ugyanakkor csökkentették a hajó stabilitását; a probléma orvoslására a vízvonal alatt fa stabilizátorokat szereltek fel rá. A Valmyt a vitorlás hajók lehetséges legnagyobb méretű képviselőjének tartották, mivel ennél nagyobb méretek esetén a vitorlázat puszta emberi erővel történő kezelése már nem lett volna lehetséges. A hajó részt vett a krími háborúban, Franciaországba való visszatérése után pedig, 1864 és 1890 között, a Francia Haditengerészeti Akadémiának adott otthont.
Történetük vége Az 1840-es évek végétől a gőzhajtás bevezetése csökkentette a széliránytól való függést, és lehetővé tette a hajócsavaros, faépítésű sorhajók megépítését; számos vitorlás hajót is átalakítottak erre a meghajtási módra. Az 1859-ben megjelenő páncélos fregattok elavulttá tették a gőzgéppel kiegészített sorhajókat. A HMS Warrior (1860) megépítése jelezte a korszakváltást.
A páncélos hadihajó tekinthető a 20. századi csatahajó elődjének; maga a „csatahajó” (angolul battleship) elnevezés is a „csatasorhajó” (ship of the line of battle) kifejezés rövidüléséből származik.
A hadihajók és a haditengerészeti harcmodor 19. század közepétől kezdődő fejlődésével és átalakulásával a „sorhajó” kifejezés – a hadtörténettől eltekintve – kikopott a használatból. Egyes nyelvekben azonban megőrizték az elnevezést: a Német Császári Haditengerészet az első világháborúig Linienschiff-nek (sorhajónak) nevezte csatahajóit,Jochen Brennecke, Herbert Hader, "Panzerschiffe und Linienschiffe", 1860–1910, Köhlers Verlagsgesellschaft, Herford 1976, az orosz nyelvben pedig a linkor (a linyejnij korabl, azaz „sorhajó” kifejezés rövidítése) elnevezést alkalmazták a 20. századi csatahajókra.
A sorhajó emlékét megőrizte a sorhajókapitány nevű haditengerészeti rendfokozat, ami az ezredesnek feleltethető meg.
Jegyzetek
Fordítás
Források
Š. Guláš, D. Leščinský: A vitorlás hajók története (Madách Kiadó, 1984) Sárhidai Gyula: Arzenál '85 – A tengeri harc fegyverei (Zrínyi Katonai Kiadó, 1985)