Ez a szócikk Britannia római provincia történelmével és kultúrájával foglalkozik.
A Brit-szigeten a római uralom, amely nem terjedt ki a sziget egészére, 43-tól 410-ig tartott. A rómaiak és a szigetlakók között már a megszállás előtt is élénk kapcsolatok álltak fenn, főként a sziget érceinek kereskedelmére alapozva. Mindazonáltal a rómaiak jelentős mezőgazdasági, ipari, urbanizációs és építészeti újításokat vittek a szigetre, amelyek révén máig ható örökséget hagytak hátra.
Az invázió történetétől eltekintve kevés írásos emlék maradt fenn a korszakról, bár számos római író említi a provinciát. Tudásunk főként régészeti kutatásokból, azon belül is főként vésett feliratokból származik.
Történelem Az első kapcsolatok
Britannia már a római hódítás előtt sem volt ismeretlen a klasszikus civilizációk előtt: a görögök és a karthágóiak számára már a Kr. e. 4. századtól a bronz alapanyagát jelentő ón fontos forrása volt a sziget,George Patrick Welsh (1963): Britannia: the Roman Conquest and Occupation of Britain pp. 27–31 olyannyira, hogy a görögök „Ón-szigetekként” ismerték a szigetcsoportot.Hérodotosz: Hisztoriai (Történelem) 3.115 Úgy tartják, hogy a karthágói hajós, Himilko már a Kr. e. 5. században kikötött a szigeten, ám azt általában titokzatos helynek tartották, olyannyira, hogy egyes szerzők a létezését is kétségbe vonták.Plutarkhosz: Caius Iulius Caesar
A rómaiakkal az első közvetlen kapcsolatot Julius Caesar két inváziós kísérlete jelentette Kr. e. 55-ben és 54-ben, amelyeket a későbbi diktátor azért indított, mert úgy vélte, a britonok segítették a gallokat Caesar Gallia elleni háborújában. Az első, felderítő jellegű expedícióval sikerült hídfőállást kiépíteni a mai Kent déli részén, de a hajóhad által elszenvedett viharkárok, illetve a lovasság hiánya miatt nem sikerült további előrenyomulást elérni. Katonailag az invázió kudarc volt, politikailag azonban sikert hozott Caesarnak: a szenátus húsznapos ünnepet rendelt el a minden korábbinál távolabbi hódítás megünneplésére.Julius Caesar: Commentarii de bello Gallico 4.20–36
Második alkalommal Caesar jóval nagyobb erővel kísérelte meg a hódítást, a béke ellenében sikerült számos törzset adófizetésre, vagy túszok adására kényszerítenie, és egy, a rómaiakkal barátságos királyt állítani a törzsek élére. A történészek között vita van arról, hogy Caesar kivonulása után a bennszülöttek mennyiben teljesítették adófizetési kötelezettségüket.Julius Caesar: Commentarii de bello Gallico 5.8–23
Caesarnak területeket ugyan nem sikerült a birodalomhoz csatolnia, de cliens-eket szerzett, és a szigetet stabilan Róma politikai érdekszférájába vonta. Augustus további expedíciókat tervezett Kr. e. 34-ben, 27-ben és 25-ben, de a körülmények egyik alkalommal sem voltak kedvezőek,Cassius Dio: Római történelem 49.38, 53.22, 53.25 így a briton-római kapcsolatok diplomáciai és kereskedelmi síkon maradtak. Sztrabón Augustus uralkodása vége felé azt írta, Rómának több bevétele származott a kereskedelemre kivetett adókból, mint amennyit a sziget elfoglalásával szerezhetett volna.Sztrabón: Geographika 4.5 Ezzel összhangban a régészeti kutatások a luxuscikkek importjának nagymértékű növekedését mutatják Dél-Britanniában.Keith Branigan (1987): The Catuvellauni Sztrabón említést tesz több, briton királyok által Augustushoz küldött követről, Augustus pedig sírfeliratában ír két briton uralkodóról, akiknek ő nyújtott menedéket.Augustus, Res Gestae Divi Augusti 32 Amikor Tiberius császár Germaniába vezetett hadjárata idején néhány hajót egy vihar Britanniába sodort, a helyiek biztonságban és sértetlenül küldték őket vissza.Tacitus: Annales 2.24
Róma ebben az időben a hatalmi egyensúly politikáját folytatta Britanniában: két nagyobb királyságot, az Atrebates és a Catuvellauni törzset támogatta.John Creighton (2000): Coins and power in Late Iron Age Britain, Cambridge University Press Ez egészen Kr. u. 39-ig vagy 40-ig tartott, amikor Caligula egy, az előbbi törzstől hozzá menekült száműzött buzdítására hadjáratot indított, amely azonban nevetséges módon bukott meg még azelőtt, hogy elhagyta volna Galliát.Suetonius: A császárok élete, Caligula; Cassius Dio: Római történelem 59.25 Amikor Claudius 43-ban végül sikeres hadjáratot vezetett, az szintén egy (ezúttal Artebrates-törzsbeli) száműzött megsegítését célozta.
Római invázió
Az Aulus Plautius vezette inváziós haderő 4 légióból és segédhadakból állt. A hadjárat megindítását késleltette a katonák lázadása, akik kezdetben nem voltak hajlandók átkelni az óceánon és az ismert világ határain túl harcolni. Miután a mai Richboroughnál (Kent) partra szálltak, a Medway folyónál és a Temzénél vívott csatákban legyőzték a Catvellauni törzset és szövetségeseiket. Egyik vezérüket, Togodumnust megölték, ám fivére, Caratacus megmenekült és folytatta az ellenállást. Plautius megállt a Temzénél, és Claudiusért küldött, aki elefántokat és tüzérséget is magában foglaló erősítést hozott magával. Ezzel a haderővel foglalták el az ellenséges fővárost, Camulodunumot (a mai Colchestert).Cassius Dio: Római történelem 60.19–22 A későbbi császár, Vespasianus a délnyugati területeket foglalta el.Suetonius: A császárok élete, Vespasianus A római uralom alá került területek királyává Cogidubnust tették meg,Tacitus: Agricola 14 az ezen kívül élő törzsekkel pedig szerződéseket kötöttek.
A római uralom megszilárdítása
A sziget déli részének megszállása után a rómaiak figyelme a mai Wales területe felé fordult. A szilurok, az ordovikok és a deceanglusok a rómaiak kérlelhetetlen ellenfelei voltak, és a római uralom első évtizedeiben – bár a rómaiak uralta területen is kitörtek kisebb lázadások – a fő problémát ők okozták a hódítók számára. A szilurokat vezető Caratacus sikeres gerillaháborút folytatott a megszállók ellen, de végül 51-ben a római kormányzó, Publius Ostorius Scapula csatára kényszerítette és legyőzte őt. Caratacus a brigantokhoz menekült, azok királynője, Cartimandua azonban a rómaiakhoz volt lojális, és kiadta őt nekik. Ezután fogolyként Rómába vitték, ahol egy Claudius győzelmi menete alkalmából mondott, tiszteletet parancsoló beszéddel meggyőzte a császárt, hogy kímélje meg életét. A szilurokat azonban továbbra sem sikerült megbékíteni, és Cartimandua korábbi férje, Venutius átvette Caratacus helyét, mint a briton ellenállás legelismertebb vezetője.Tacitus: Annales 12:31–38
61-ben, míg a kormányzó, Gaius Suetonius Paulinus hadjáratot vezetett Északnyugat-Walesbe, Anglesey szigetére, a provincia délkeleti területei fellázadtak az icenusok királynője, Boudica vezetésével. A felkelést az váltotta ki, hogy Boudica férjének halála után a rómaiak elfoglalták a törzs területeit, és megkorbácsolták a királynőt és meggyalázták lányait. Az icenusok, akikhez a trinovantok is csatlakoztak, lerombolták Camulodunum kolóniát, és megfutamították a felmentésére küldött légiót. Suetonius Londiniumba (a mai Londonba) lovagolt, amely a felkelők következő célpontja volt, azonban látva, hogy nem tudja megvédeni, feladta azt. Így a lázadók azt is feldúlták, hasonlóan Verulamiumhoz (St. Albans). A három településen 70–80 000 embert öltek meg. Suetonius a rendelkezésére álló három légió közül összevont kettőt, és a Watling Street-i csatában jelentős túlerő felett győzelmet aratott. Boudica nem sokkal később meghalt, vagy azért, mert megmérgezte magát, vagy valamilyen betegség következtében.Tacitus: Agricola 14–17, Annales 14.29–39; Cassius Dio: Római történelem 62.1–12 A lázadás hatására Néró császár komolyan fontolóra vette Britannia kiürítését.Suetonius: A császárok élete, Nero
69-ben, „a négy császár évében” újabb zavargások támadtak Britanniában. A birodalomban polgárháború dúlt, a provincia kormányzói elvesztették az irányítást a légiók felett, és Venutius, a brigantok királya megpróbálta kihasználni a római iga lerázására adódó lehetőséget. A rómaiaknak korábban mindig sikerült megvédeniük tőle Cartimanduát, ezúttal azonban kudarcot vallottak, és kénytelenek voltak kiüríteni a települést. Ezzel Venutius uralma alá került az északi országrész egészen addig, míg a birodalom rendjét helyreállító Vespasianus által kinevezett első két kormányzó, Quintus Petillius Cerialis és Sextus Julius Frontinus le nem győzte a brigantokat és a szilurokat.Tacitus: Agricola 16–17; Historiae 1.60, 3.45
A következő évek során a rómaiak a sziget további területeit foglalták el. Gnaeus Julius Agricola kormányzó (a történetíró Tacitus apósa) 78-ban legyőzte az ordovikokat, és 84-ben a XX. (Valeria Victrix) Legio élén a kaledónokat a Mons Graupius-i csatában (a mai Skócia északi részén).Tacitus: Agricola 18–38 Ez volt a britanniai római hódítás csúcspontja, Agricolát röviddel ezután visszahívták Rómába, a légiókat pedig visszavonták a jobban védhető Forth-Clyde vonal mögé, jelentős és más határszakaszokon égetően hiányzó katonai erőt szabadítva fel.
A római uralom legnagyobb részében nagy létszámú katonaság állomásozott a szigeten. Ezek irányítására a császárok általában megbízható, tekintélyes, kipróbált embereket neveztek ki kormányzónak, ami miatt a későbbi császárok között számos korábbi britanniai kormányzó volt, így például Vespasianus, Pertinax és I. Gordianus.
Dél-Skócia megszállása thumb|right|222px
Az Agricola visszahívását követő évtizedekről nem maradt fenn írásos emlék, még utódja nevét sem ismerjük. Régészeti kutatásokból tudható, hogy a Forth-Clyde földszorostól délre néhány erődöt felújítottak és kibővítettek, másokat viszont elhagytak. A Skót-alföld törzsei körében már az 1. században római érmék voltak forgalomban, és római eredetű agyagedényeket is használtak, ami fokozódó romanizálódásra utal.
105 körül azonban jelentősen romlottak a kapcsolat: több római erődöt tűz pusztított el, és a Trimontiumnál (ma Newstead, Dél-Skócia) talált emberi maradványok és megrongálódott pajzsok is fegyveres összecsapásokra utalnak. Közvetett bizonyítékok vannak arra, hogy Germaniából segédhadakat csoportosítottak át a szigetre, és egy cyrenaicai tribunus sírfelirata említést tesz egy Britanniában vívott háborúról. Nem egyértelmű azonban, hogy katonai vereség vezetett-e a telepek pusztulásához, mivel elképzelhető, hogy Traianus császár dákok elleni háborúja miatt csökkentették a szigeten állomásozó katonák számát, sőt esetleg teljesen kivonták a hadsereget a területről, ami után a védtelenül maradt erődök a bennszülöttek könnyű célpontjai lehettek. Az is lehet, hogy az elhagyott táborokat maguk a rómaiak égették fel, nehogy az ellenség kezére jussanak. Bármely okból történt is, a határ egészen a Stanegate-vonalig, a Solway Firth–Tyne földszorosig húzódott vissza.
117-ben, Hadrianus uralkodásának elején újabb felkelés tört ki, amelyet Quintus Pompeius Falco vert le. Amikor Hadrianus 120 körül a provinciákat körbeutazva megérkezett Britanniába, elrendelte a később róla elnevezett fal építését a Stanegate-vonal közelében. A császár Aulus Platorius Nepost nevezte ki kormányzóvá, hogy a falat megépítse. Az új kormányzó a feladat végrehajtásához magával hozta a VI. (Victrix) Legiót Alsó-Germaniából. A VI. Legio a híres IX. (Hispana) Legiót váltotta, amelynek eltűnése hosszú viták tárgya. A régészeti adatok a század első felében nagy instabilitásra utalnak Dél-Skóciában, ennek eredményei a gyakori határváltozások.
Antoninus Pius uralkodása alatt rövid időre ismét észak felé, a Forth-Clyde földszoroshoz tolódott ki a provincia határa. 142 körül Quintus Lollius Urbicus kormányzó építette meg ezen a vonalon Antoninus falát. Ez a terjeszkedés talán az egyik, rómaiak által támogatott ütközőállamot, a votadinokat védte a délnyugat-skóciai selgovusok támadásaitól.