Hadiipari termelés, db Szövetségesek Tengelyhatalmak Harckocsik és páncélozott járművek 227 235 52 345 Tüzérségi lövegek 914 682 180 141 Aknavetők 657 318 100 000+ Géppuskák 4 744 484 1 058 863 Katonai teherautók 3 060 354 594 859 Hadirepülőgépek, összesen 633 072 208 908 * Vadászgépek 212 459 90 684 * Csatarepülők 37 549 12 539 * Bombázók 153 615 35 415 * Felderítő gépek 7885 13 033 * Szállítórepülőgépek 43 045 5657 * Kiképző repülőgépek 93 578 28 516 Hadiflotta összesen 2588 1461 * Repülőgéphordozók 155 16 * Csatahajók 13 7 * Cirkálók 82 15 * Rombolók 814 86 * Konvojkísérők 1102 - * Tengeralattjárók 422 1337 Kereskedelmi flotta, BRT 33 993 230 5 000 000+ A második világháború hadi gazdálkodása döntő hatással volt az egész konfliktus végső kimenetelére. A szövetségesek gazdasági erőforrásai elméletileg és potenciálisan messze meghaladták a tengelyhatalmakét. Németország és Japán ezért külön-külön is abban gondolkodtak, hogy megosztják ellenfeleiket, valamint gyors és döntő csapásokkal, villámháború révén katonai győzelmet aratnak, mielőtt még az ellenség teljes stratégiai-gazdasági ereje érvényre juthatna. Amikor ez nem sikerült, végső vereségük már csak idő kérdésévé vált, de a hosszú harc még óriási emberi és anyagi áldozatokat követelt.

Az első világháború világossá tette a későbbi potenciális hadviselő felek számára, hogy egy 20. századi háborúban döntő jelentősége van a gazdasági felkészülésnek. A várható háború gazdasági következményeivel a leendő hadviselő felek alapvetően mindannyian tisztában voltak, a felkészülésben azonban Németország és Japán mégis messze az élen járt.

A nemzetgazdaságok jelentősége a második világháborúban A széles értelemben vett hadigazdálkodás, azaz a hadviseléshez szükséges nemzeti erőforrások megléte és azok mozgósítása döntő jelentőségű volt a második világháborúban. Ebben az összefüggésben az erőforrások közé értendők nem csak a nyersanyagok és az ipari létesítmények, hanem a pénzügyi eszközök és különösképpen az emberi tényező, a munkaképes lakosság, annak egészsége és képzettsége, valamint a tudományos-technikai háttér.

A második világháborút ebből a szempontból két szakaszra lehet osztani. Az első szakaszban, amely a hadszínterektől függően 1941 végéig, 1942 elejéig tartott, még nagyobb szerepet játszott az addig elért közvetlen felkészültség az ellenségeskedések megindítására, a megtévesztés, a meglepetés, a gyorsaság, az erők koncentrációja a jól kiválasztott célokra, általában a hadművészet, a katonai tradíciók, a harci szellem. Ebben a szakaszban Németország és Japán képes volt súlyos vereségeket mérni a náluk gazdaságilag jóval erősebb ellenfelekre is. Azonban itt sem volt lényegtelen a gazdasági háttér, hiszen az tette egyáltalán lehetővé a tengelyhatalmak felkészülését az első csapásokra. Viszont végső soron tisztán katonai szempontból sem tudták kihasználni első sikereiket, és harctéri vereségek állították meg előretörésüket Moszkvánál és másutt, még azelőtt, hogy a szövetségesek gazdasági fölénye kibontakozhatott volna.

A háború 1942-ben kezdődő második szakaszában fokozatosan érvényre jutottak a gazdasági tényezők. A tengelyhatalmak korai eredményei szétfoszlottak, a hadszíntereken lassan egyensúly alakult ki, és megkezdődött az erőforrásokat „égető” küzdelem, (gyakran anyagháborúnak is nevezték, de a fegyverzetek mellett ez elsősorban a harcosok tömegeit őrölte fel). A katonai erények fokozatosan és viszonylagosan háttérbe szorultak a bruttó nemzeti termék és a lakosság adatai mögött. A háború végére a gazdasági tényezők meghatározóvá váltak.

A háború előtti erőviszonyok 1938-ban az angol-francia szövetség a gyarmataikkal együtt csaknem 700 milliós lakosságot, a világ akkori lakosságának egyharmadát számlálta. Összterületük 47,6 millió km² volt. A tengelyhatalmak (Németország Ausztriával, Olaszország, Japán) ekkor a kisebb olasz és japán gyarmatokkal 260 milliós lakosságot és 6 millió km²-et mondhattak magukénak. Japán ekkor már hadban állt Kínával, amelynek területe és lakossága 3-szor illetve 5-ször volt nagyobb Japánénál. A gyarmatok nélkül azonban Anglia és Franciaország csak a tengelyhatalmak felét tette ki lakosságban, 60%-át területben, 70%-át GDP-ben.

Az erőviszonyok változása a háború során

A háború kezdete után gyorsan változtak az erőviszonyok. 1938 és 1942 között a tengelyhatalmakhoz csatlakozott Finnország, Magyarország és Románia, (együtt 28,5 milliós lakosság) a szövetségesekhez viszont az Egyesült Államok és a Szovjetunió (együtt 300 milliós lakosság). Kína is a szövetségesek közé lépett, bár harci értéke csekély volt, nem utolsósorban a belső polgárháború miatt. A tengelyhatalmak azonban ez idő alatt az uralmuk alá hajtottak 260 millió főt a szövetségesek háború előtti lakosságából, és további 90 milliót a korábban semleges országokból illetve a gyarmatokról. Számukra ez volt a háború egyik fő stratégiai célja: mindegyikük az érdekszférájának kiterjesztésétől remélte az gazdasági önállóságának, önellátásának biztosítását.

1942-re a tengelyhatalmak elérték háborús terjeszkedésük csúcsát. Azonban szervezési nehézségek, valamint a passzív és aktív ellenállás miatt távolról sem sikerült úgy bekapcsolni a meghódított területek minden erőforrását háborús erőfeszítéseikbe, ahogy azt tervezték. Ugyanakkor a szövetségesek gazdasági mozgósítása egyre inkább előrehaladt, főleg az Egyesült Államokban, ahol a GDP 1938 és 1944 között csaknem megduplázódott. A Szovjetunió óriási 1941-es és 1942-es veszteségei ellenére stabilizálta helyzetét és felfuttatta hadiiparát. Ennek dacára a gazdasági erőviszonyok a keleti fronton maradtak a legveszélyesebbek a szövetségesek számára. Németország sokáig katonai erőforrásainak túlnyomó részét ide tudta irányítani.

1943-ban Olaszország kiesett a tengelyhatalmak közül. A megszállt Franciaország termelése évről évre csökkent. 1944-ben pedig a német és a japán gazdaság is végleg lejtőre került.

A nyugati szövetségesek számára igen kedvező volt, hogy fennmaradtak globális gazdasági kapcsolataik, míg az európai tengelyhatalmak csak a befolyásuk alatt lévő európai semleges országokkal folytathattak külkereskedelmet, ami egy 70 milliós, 150 milliárd dollár GDP-vel rendelkező piacot jelentett. Ennek csaknem kétszerese volt a szövetségesek számára rendelkezésre álló kereskedelmi lehetőség a semleges Írországtól a Latin-Amerikáig.

A katonaság, az élőerő terén is érvényesültek nagyságbeli különbségek. 1944-re az öt nagyhatalom összesen 43 millió katonát állított ki, ami körülbelül megfelelt a háború előtti munkaképes férfi lakosságuk egyharmadának. Az összes katona kétharmada már a szövetségesek seregeiben szolgált. 1940-41-ben a tengelyhatalmak még nagy létszámfölényben voltak, különösen, amíg Nagy-Britannia egyedül harcolt. A Szovjetunió elleni támadás azonban ezt a helyzetet is megfordította, majd az Egyesült Államok hadbalépése felgyorsította az arányok megváltozását. Ettől kezdve a szövetségesek minden fronton létszámfölényben voltak, 1944-ben már általában 2:1 arányban.

A fegyverzetek terén még nagyobb lett a szövetségesek fölénye. 1942–44 között a hadviselő felek üzemei elképesztő mennyiségű fegyvert gyártottak: többek között csaknem 50 millió automata kézifegyvert és géppuskát, több mint 2 millió tüzérségi löveget és aknavetőt, több mint 200 ezer tankot, több mint 400 ezer harci repülőt és csaknem 9000 nagyobb hadihajót. A szövetségesek minden kategóriában magasan vezették ezt a gyártási versenyt, általában 5:2 arányban, de például a géppisztolyok esetében 15:1 arányban. A szövetségesek harcosainak felszerelése tehát egészében véve ekkor már jobb volt, mint a tengelyhatalmaké.

Méretek és fejlettség

A háború előtti gazdasági fejlettség tekintetében a szövetségesek és a tengelyhatalmak fő országai (USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió illetve Németország, Olaszország, Japán) között kisebb volt a különbség, mint a méretekben: 1,2:1-re tehető ez az arány. A szövetségesek gyenge láncszeme fejlettségi szempontból a Szovjetunió volt, és az első világháború történelmi tapasztalatai alapján valószínűnek is látszott az összeomlása a német csapások alatt. Erre azonban nem került sor, mivel a Szovjetunió mobilizálási képességei megfeleltek egy gazdaságilag sokkal fejlettebb országénak. 1942-től tartósan évente nemzeti jövedelmének mintegy 60%-át fordította a háború erőfeszítésekre, ami kissé ugyan elmaradt a német és a japán arányoktól, de az utóbbi gazdaságok csak később érték el a mozgósításnak ezt magasabb fokát, amikor már reménytelen élet-halál harcot folytattak.

A gazdasági fejlettség jelentőségét jól mutatja Nagy-Britannia háborús erőfeszítéseinek alakulása. Ez az ország volt területileg és lakosságarányosan a legkisebb a fő szövetséges hatalmak között. Különlegesen magas fokú ipar és gazdasági nyitottság jellemezte, nagy mértékében támaszkodott az élelmiszerek és energiahordozók importjára. Ennek ellenére olyan sikeresen mozgósította gazdaságát, hogy nem omlott össze sem az élelmiszerellátás, sem az energiarendszer. A fejlett kereskedelem, közlekedés, közigazgatás révén sikerült felfuttatni a hazai élelmiszertermelést, megszervezni az elosztást, szabályozni az üzemanyagok felhasználását. Ebben természetesen nagy szerepet játszott, hogy a szigetország óriási erőfeszítések révén, de fenn tudta tartani tengeri külkereskedelmének minimumát a német tengeralattjáró-háború ellenére.

Hasonlóképpen a gazdasági fejlettség elsődlegességét mutatják azok az adatok, amelyek szerint Németország sokkal nagyobb mértékben tudta hasznosítani gazdaságilag a nyugat-európai hódításait, mint a keletieket, pedig Hitler egyik legfőbb háborús célja a keleti élettér, a keleti mezőgazdasági és nyersanyagforrások megszerzése volt. Az elfoglalt Franciaország ugyanannyi élelmiszert szállított Németországnak, mint a hatalmas megszállt szovjet területek, és emellett még nagy mennyiségű iparcikket is. A német megszállók a nemzeti jövedelem 30-40%-át ki tudták szivattyúzni Franciaországból, Hollandiából, Norvégiából és a cseh területekről, ezzel szemben csak csekély zsákmányhoz jutottak a szegény keleti területeken.

A szövetségesek előnyére szolgált a rendelkezésükre álló erőforrások kombinálása, a szorosabb együttműködés is. A fejlett amerikai ipar és mezőgazdaság nagyobb mértékben járult hozzá a győzelemhez, viszont a Szovjetunió sokkal több katonát küldött a frontra a németek ellenében. A tengelyhatalmak ezzel szemben túlnyomórészt önállóan vívták harcukat és csak saját erőforrásaikra támaszkodtak.

Mozgósítás Az erőforrások mobilizálása, a széles értelemben vett mozgósítás különösen nagy jelentőségű volt a háború kezdeti szakaszában, valamint a keleti fronton. A támadásra készülő tengelyhatalmak hajtották végre először a gazdasági mozgósítást. Amikor első sikereik elillantak, folytatták gazdasági erőforrásaik katonai célokra történő összpontosítását a lényegesen nagyobb gazdasági erővel rendelkező ellenfeleikkel folytatott reménytelen harcban.

A szovjetek ugyancsak már a háború előtt mozgósították gazdaságukat egy várható agresszióval szemben, a nyugati szövetségesek azonban csak akkor nyúltak ehhez az eszközhöz, amikor már kétségtelenné vált a háború elkerülhetetlensége. A nyugati szövetségesek számára a gazdasági mobilizáció kevésbé volt sürgős és életfontosságú, mivel gazdasági fölényük hatalmas volt. A Szovjetunió számára viszont a gazdaság teljes erejének mozgósítása elengedhetetlen volt a vereség elkerülése érdekében. A kisebb tengelyhatalmak esetében a háború végkimenetele szempontjából a mozgósításnak nem volt igazán jelentősége; Olaszország erőforrásainak csak 20%-át tudta a katonai célokra összpontosítani, míg Japán a háború vége felé már 70%-ot, de ez a különbség csak a vereség bekövetkeztének idejében mutatkozott meg.

Mennyiség és minőség