A magyar hadtörténet négy nagy korszakra osztható: A honfoglaló magyarság hadtörténete A középkori és kora újkori nemesi hadviselés kora Magyar alakulatok a Habsburgok sorozásos hadseregében Az önálló Magyar Honvédség története
A Magyar Honvédség története az 1848–49-es szabadságharccal kezdődik, ugyanis ekkor állították fel az első központilag szervezett magyar hadsereget. A szabadságharc leverése után csak 20 év múlva, a kiegyezés után nyílt újra mód arra, hogy egy önálló magyar hadsereg jöjjön létre.
A Magyar Honvédség a két világháború során gyakorlatilag teljesen megsemmisült, és szinte a semmiből kellett azt minden egyes alkalommal újra felépíteni. Az 1950-es évek során nagy létszámú tömeghadsereg felállítása volt a cél, amit jelentősen megterhelte az újjáépülő ország gazdasági lehetőségeit. Az 1970-es évek során zajlott le egy nagyobb léptékű eszközmodernizálás, de ennek ellenére a rendszerváltás idejére a Honvédség katasztrofális állapotba került. Az ország 1999-ben nyerte el a NATO tagságot, ami további strukturális átalakításokat igényelt a Honvédségtől.
A korai magyar hadviselés A Kárpát-medencébe bevonuló honfoglaló magyar törzsek harci erejét jól jellemzi, hogy a korabeli európai országok képtelenek voltak őket feltartóztatni. Kalandozó hadjárataik során (eljutottak az Ibériai-félszigetig, ahol még a mórokkal is csatáztak, egy lapon emlegették őket a hódító arab, ill. normann támadókkal). Legjellemzőbb fegyverzetük a gyors lövéseket lehetővé tévő reflex- (más néven visszacsapó) íj volt, amivel lóhátról – akár vágta közben – is rendkívül pontosan tudtak célozni. De volt náluk szablya, fokos, kopja is. A nyugati keresztények gyakran imádkoztak így: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” Megbecsülték a távolsági harcot (rohamaikat rendszerint taktikai megfontolásból nyílzáporok előzték meg), ám közelharcban is kemény harcosok voltak. Lóháton harcoltak, gyalogosaik nem voltak.
A nyugati kalandozások végét a merseburgi csata 933-ban, és a Lech mezőn történő augsburgi csata 955-ben jelentette. A nehézlovasságot felsorakoztató és jól szervezett német csapatokkal történt összecsapásból a magyarok vesztesen kerültek ki (ekkor a magyar törzsek népessége is megtizedelődött). A csatavesztés okát nagyrészt az jelentette, hogy a németek kiismerték a magyarokra jellemző taktikát, illetve kővárakat építettek ellenük, melyekkel szemben a nomád, magyar lovasság szinte semmit nem ért el. Az államalapítás után I. (Szent) István nyugati típusú hadsereg szervezésébe kezdett. A könnyűlovasságot nehézlovassággal és gyalogos egységekkel egészítette ki.
A nemesi hadviselés kora
A magyar lovagi hadsereg fénykora I. Lajos király uralkodása idején volt, aki 1347-ben és 1350-ben Itáliai hadjáratokat indított. Mindemellett folyamatosan voltak továbbra is könnyűlovas seregek, akik többek közt a székelyek és a betelepült kunok közül kerültek ki.
A magyar nemesség 1458 telén, Budán, a Duna jegén a 15 éves Hunyadi Mátyást, Hunyadi János kisebbik fiát választotta királlyá. Uralkodása kezdetén leszámolt a főúri pártokkal, és központosított királyi hatalmat épített ki, aminek alapját az első magyar állandó zsoldoshadsereg, a Fekete sereg képezte. Mátyás előnyben részesítette az akkorra már igencsak elavultnak számító katapultokat az apja által használt modern ágyúkkal szemben. A Fekete Sereg részeként jutott nagyobb szerephez ismét a könnyűlovasság, huszárok és jászok (lovas íjászok) formájában.
A török időkben nem voltak egységes hadseregek, csak várra adottan voltak fegyveres csoportok.
1686. szeptember 2-án az egyesített magyar, osztrák és nyugat-európai csapatok felszabadították Budát a török megszállás alól. A 17. század végére a Habsburg vezetés alatt álló keresztény seregek visszafoglalták a törökök által uralt területeket. Ettől az időtől a Magyar Királyság a Habsburg Birodalom része volt.
A haderő döntő hányadát – leggyakrabban négyötödét – ebben az időben a fő fegyvernemnek tekintett gyalogság alkotta. A másik fegyvernem, a lovasság, elsősorban még a nehézlovasságnak vagy csatalovasságnak nevezett vértesalakulatokból állt. Ezek mellett dragonyosok és könnyűlovasok alkottak két további csapatnemet. A magyar huszárok nemzetközi ismertségre és elismertségre ekkor tettek szert, a modern könnyűlovasság mintapéldái voltak. Ebben az időszakban volt születőben harmadik fegyvernemként a tüzérség.
A függetlenség kivívására két jelentősebb kísérlet történt, a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc (1703–1711), valamint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc.
A magyar haderők az 1848–49-es szabadságharcban
Az 1848–1849-es magyar honvédsereg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legnagyobb eredménye volt. Megalakulása előtt még tervben sem létezett, néhány hónap alatt azonban egy ütőképes, valódi hadsereg állt fel. Kezdetben gondokat okozott a nagyon vegyes csapatok irányítása, de az egységesítést, kiképzést, hadszervezést a magyar fél harcok közepette is véghez tudta vinni, kevesebb, mint egy év alatt. Eleinte a császári és királyi hadseregből örökölt alakulatokra lehetett számítani, majd később alakult a nemzetőrség, és sor került honvédek toborzására is.
Magyar Királyi Honvédség (1867–1918)
A vesztes porosz–olasz–osztrák háború után Ferenc József császár kényszerhelyzetbe került. Tisztáznia kellett birodalma zilált belső állapotait, első helyen ki kellett egyeznie az elnyomott Magyarországgal.
Megkezdődtek a tárgyalások, melyek lehetővé tették, hogy 1867 februárjában helyreállítsák a magyar alkotmányt. Az Ausztriával történt kiegyezésre magyar részről Deák Ferenc vezetése alatt. Ezután a Magyar Királyság a dualista berendezkedésű Osztrák–Magyar Monarchia társországa lett. A többi európai nagyhatalom példáját követve, tömeghadsereget kellett szervezni, amely közös, császári-királyi (k. u. k.) hadsereg lett.
A kiegyezést szentesítő törvénycikk a haderőről is intézkedett, de elég homályos fogalmazásban. A 48-as Függetlenségi Párt szerint ez egy önálló magyar haderő felállítását jelentette, ami ellen az osztrák hadügyminiszter kézzel-lábbal tiltakozott. Mivel Ausztriában akkor tervezték az állandó hadsereg megerősítésére a II. vonalbeli katonaságot (honvédséget), a magyar miniszterelnök azt javasolta, hogy nálunk is legyen honvédség magyar zászlóval, magyar vezényszóval és egyenruhával. Végül is az 1868. évi XLI. törvénycikk megalakította a magyar honvédséget, és 1869-ben megkezdődött az első honvédcsapatok felállítása.
Bevezették a sorkötelezettséget, a 20. életévüket betöltő fiataloknak kellett számolniuk a bevonultatással, ám az országnak eleinte csak évente 40 ezer újoncot kellett kiállítania a közös hadseregbe, vagyis sokan megúszták a katonáskodást. Az évenként tartott sorozáson sorsot húztak, s a legnagyobb számokat húzóknak kellett két évre bevonulniuk, a szerencsésebbeket úgynevezett póttartalékba osztották be (eleve ebbe a körbe tartoztak például a tanítók, valamint az örökölt földbirtokok tulajdonosai is).
Kezdetben 82 gyalogzászlóaljat és 32 lovasszázadot szerveztek, de már 1870-ben megalakultak a 33–40. számú századok is. Ekkor 4-4 századot lovasosztályba vontak össze, amelyekből 1874-ben az 1–10. honvéd lovasezred lett.
A századforduló nem képez éles választóvonalat a honvédség fejlődésében, de az 1900-as évek első évtizedében az általános európai fegyverkezés hatására mélyreható és gyors haderő-fejlesztési program indult be az Osztrák–Magyar Monarchiában. A hadkészültség és a katonai kiképzés foka szerint a haderő első vonalát a császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet, második vonalát a magyar királyi honvédség, illetve császári királyi Landwehr alkotta. Háború esetén a teljes fegyveres erő hadműveleteit az uralkodó által kinevezett katonai parancsnoknak kellett irányítania. A haderő csapatokra, a különböző hadiszükségletek beszerzésére, kezelésére, létrehozására, és tudományos célokra szolgáló intézetekre, valamint magasabb parancsnokságokra és hatóságokra tagolódott.
A főparancsnoki teendőket 1905-ig az idősebb József főherceg lovassági tábornok (József nádor fia), az ő halála után báró Klobucar Vilmos lovassági tábornok, 1913-tól pedig Rohr Ferenc lovassági tábornok látta el. Az 1912-es védtörvény nyomán megemelt honvéd újonclétszám lehetővé tette 4 új gyalogezred felállítását. Az így kibővült honvéd gyaloghadosztály létszáma 12 ezer gyalogos, 300 lovas, 24 géppuska, 36–48 ágyú, 1000 kocsi volt.
A honvédség legutoljára létrehozott fegyverneme a tüzérség volt. A felállítására irányuló magyar igények már az 1868-as véderőtörvény-tervezet parlamenti vitája során jelentkeztek, de a tüzérség ügye később is állandóan napirenden maradt. A századforduló után az európai nagyhatalmak felgyorsult ütemű fegyverkezését szem előtt tartva a hadvezetés a közös hadsereg tüzérségét óhajtotta fejleszteni, ami létszámnöveléssel járt együtt. 1904 februárjában Tisza István miniszterelnök a honvédség tüzérséggel való ellátását kérte az uralkodótól, aki elvileg beleegyezett a tervbe. Franz Conrad von Hötzendorf tábornok, az egész haderő vezérkari főnöke 1909-ben többször is sürgette a honvéd tüzérség létrehozását, mert a császári királyi Landwehrnél egy évvel korábban megkezdték a tüzérütegek szervezését. A Monarchia hadvezetősége a honvéd tüzérség hiányát 1870-től 1913-ig úgy pótolta, hogy békeidőben az őszi fegyvergyakorlatokon, illetve mozgósítás vagy háború esetére a közös hadsereg tüzérségi alakulatait osztotta be a honvéd egységekhez. Az 1872-ben felállított honvéd szórólöveg-alakulatok – melyek a tüzérséget pótolták – létezése és 3 év utáni megszűnése nem változtatott a kialakult gyakorlaton. A fegyvernem megszervezésének szükségessége nem volt vitatott, hiszen leginkább a dunai birodalom tüzérsége volt lemaradva mind mennyiségileg, mind minőségileg és technikailag a többi nagyhatalomhoz képest. A tüzérség kialakítása 1913-ban indult meg tábori ágyús osztályok (8 db) és tábori ágyús ezredek (2 db) felállításával. 1914-ben honvédségünknek 1 lovas tüzér és 8 tábori ágyús ezrede volt, melyek változó számú üteg felett rendelkeztek. A világháború alatt a honvéd tüzérség fejlesztése igen dinamikus volt. A háború utolsó évében 12 tüzér dandár (kötelékében 2 tábori tüzér ezred, 1 tábori nehéztüzér ezred és 1 hegyi tüzér osztály) harcolt.
Az első világháborúban Magyarország több százezres emberáldozatot szenvedett el, főleg az orosz fronton és az olaszországi Isonzónál.
1918. október 23-án kitört az őszirózsás forradalom. 1918. október 25-étől kezdve váltak megállapíthatatlanná azok a folyamatok, melyek végső soron a magyar katonai erő megszűnéséhez vezettek. E napon a Nemzeti Tanács mellett megalakult a Katonatanács is Csernyák Imre egykori százados vezetésével, zömmel alacsony rendfokozatú tartalékos tisztekből, akik a fegyveres felkelést akarták előkészíteni. A budapesti helyőrségben egyre erőteljesebbé vált a forradalmi hangulat szítása és a züllesztés is. Ezt Lukachich Géza tábornok, a másnap kinevezett új helyőrségparancsnok sem tudta megfékezni a legkeményebb eszközökkel sem. A parancsok megtagadása általános lett, a katonák együtt meneteltek a felfegyverzett munkásokkal. Ugyanezen a napon Károlyi Mihály vezetésével polgári demokratikus kormány alakult. A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre, és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg az ország feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi Mihály-kormány bukásához vezetett, és 1919. március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat.
Vörös Hadsereg (1919)