A fekete-tengeri orosz kikötők török hajók általi lövetésére az első világháború elején, 1914. október 29-én került sor német támogatással és ezen események révén sodródott bele a háborúba az Oszmán Birodalom.
A rajtaütésszerű támadások ötletét Enver pasa török hadügyminiszter és Wilhelm Souchon tengernagy, a török flotta német főparancsnoka vetette fel. A német vezetés bízott abban, hogy a törökök be fognak lépni az oldalukon a háborúba, de az isztambuli kormányzat hezitált megtenni ezt. A németbarát Enver pasa a német nagykövettel azon ügyködött, hogy az országot beléptessék a háborúba. Miután a kormányzaton belül nem sikerült teljes támogatást szerezniük, Enver pasa úgy döntött, hogy konfliktust fog gerjeszteni Oroszországgal. A török haditengerészeti miniszterrel és Souchon tengernaggyal megszervezte, hogy a török flotta a két megvett hadihajóval együtt – az előzetes tiltások ellenére – október 29-én kihajózzon a Fekete-tengerre hadgyakorlatozás címén, a feladatuk azonban az volt, hogy orosz hadihajókat tűznyitásra kényszerítsék, majd emiatt háborús provokációval vádolják meg őket. Ehelyett azonban Souchon még tovább menve az orosz partokhoz hajózott és orosz kikötőket lövetett. Az okozott károk nem voltak jelentősek, de a nyílt agresszió nagy felháborodást keltett Oroszországban.
Enver pasa megakadályozta, hogy a háborúellenes tisztviselők elnézést kérjenek az oroszoktól az incidensért, ami után Oroszország 1914. november 2-án hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. Nagy-Britannia és Franciaország három nappal később szintén így tettek. A törökök hivatalosan csak november 11-én üzentek hadat Nagy-Britanniának és Franciaországnak.
Előzmények A német-török szövetség Az első világháború kitörése előtti hónapokban az Oszmán Birodalom arra törekedett, hogy egy nagyhatalommal szövetségre tudjon lépni. A németbarát török hadügyminiszter, Enver pasa július 22-én felvetette Hans von Wangenheim bárónak, az isztambuli német nagykövetnek a két ország szövetségkötésének ötletét, de azt a német diplomata visszautasította. II. Vilmos császár két nappal később felülbírálta Wangenheim döntését és a szövetségkötés török tervezetét július 28-án – a Szerbiának küldött osztrák-magyar hadüzenet napján – átadták Berlinnek. A júliusi válság végén úgy tűnt, hogy Németország kétfrontos háborúra kényszerül Franciaországgal és Oroszországgal és mivel a németek vonakodtak további jelentős katonai lekötöttségektől, Theobald von Bethmann-Hollweg kancellár csak azzal a kitétellel adott felhatalmazást Wangenheimnak a szerződés aláírására, ha az Oszmán Birodalom a nevéhez méltó módon lép fel Oroszország ellen. Augusztus 1-én Enver pasa felajánlotta az Angliában épült új Sultân Osmân-ı Evvel csatahajót a német védnökségért cserébe. Ez átgondolt taktikai lépés volt a részéről, mivel a Németország elleni háborúra készülő Nagy-Britannia ekkorra már rekvirálta a csatahajót a Reşadiye csatahajóval együtt, de Wangenheim és a török kormányzat nagy része még nem tudott erről. Enver pasa a rekvirálással valószínűleg tisztában volt, mivel a csatahajó egy idegen nemzetnek való átadása nagy felháborodást keltett volna a nép körében és a kormányzaton belül is. Wangenheim nagykövet a szerződést a következő napon aláírta, létrehozva így a titkos török-német szövetséget.
Azonban az egyezmény nem vitte bele automatikusan a háborúba Törökországot mint ahogy a németek azt remélték. Az egyezmény szövege Németországot kötelezte az Oszmán Birodalom területét ért minden agresszióval való szembeszegülésre – különös tekintettel az Orosz Birodalom részéről – viszont az Oszmán Birodalomnak csak olyan feltételekkel kellett hadba lépnie Németország oldalán, mint Ausztria-Magyarországnak a hármas szövetség rendelkezései szerint (defenzív háború esetén). Mivel Németország pár nappal korábban üzent hadat Oroszországnak, mint Ausztria-Magyarország, az Oszmán Birodalom nem volt kötelezve a háborúba való belépésre. Szaid Halim pasa, a török nagyvezér és Mehmet Dzsavit bej pénzügyminiszter ellenezték a hadbalépést és a szövetségre úgy tekintettek, mint egy passzív egyezségre. Más török kormányzati tisztviselők hezitáltak belépni egy fegyveres konfliktusba a török szempontból katasztrofális első Balkán-háborút követően, különösen tartva attól, hogy a balkáni államok megtámadnák Törökországot amennyiben az hadviselőként lépne fel.
A német Földközi-tengeri Divízió hajóinak Törökországba érkezése
Eközben, augusztus 3-án a Földközi-tengeren az algériai kikötők ellen támadást kivitelezni tervező Goeben német csatacirkáló és a Breslau könnyűcirkáló utasítást kapott, hogy hajózzon a Dardanellákhoz. Souchon tengernagy két hadihajójának szabad áthaladásáról a németek és Enver pasa már augusztus 1-én megállapodott. Amíg Philippeville és Bône lövetéséről visszatérőben Messina kikötőjében vételezett szenet, Souchon táviratot kapott, melyben visszavonták (pontosabban felfüggesztették) a török vizekre való utazásra felszólító parancsot. Erre azért került sor, mert több török tisztviselő is értesült Enver pasa tervéről és ellenezték azt. E fejlemények ellenére Souchon folytatta az útját a török vizekre, mivel a csatacirkálója kazánjai nem tették volna számára kivitelezhetővé a Németországba való visszatérést, a Monarchia kikötőinek felkeresése viszont a hajóinak az Adriai-tengerre való bezárását jelentette volna a háború hátralévő részére.
Souchon előbb az Adriai-tengerre való behajózást színlelte és ebben az osztrák-magyar flotta is a segítségére volt azzal, hogy egy erős kötelékkel kihajózott Pólából azt a benyomást keltve, mintha egyesülni akarna Souchon hajórajával. Amint Souchon elérte a görög vizeket, Anton Haus tengernagy visszafordult az osztrák-magyar flottával. A németek amellett voltak, hogy Haus kövesse a flottája egy részével Souchont Isztambulba, hogy a Fekete-tengeren együtt léphessenek fel az oroszokkal szemben, de az osztrák tengernagy úgy ítélte meg, hogy a török főváros nem szolgálhatna megfelelő bázisként a hadműveleteknek és nem akarta őrizetlenül hagyni a Monarchia tengerpartjait sem. Souchon közben a Dardanellák felé tartott úgy, hogy a törökök még mindig nem engedélyezték a vizeikre való belépését. Augusztus 8-án Souchon úgy döntött, hogy erélyesen lép fel és a külön úton haladó ellátóhajóját Szmürnába küldte, hogy onnan Isztambulba táviratozva üzenje meg a német haditengerészeti attasénak, hogy azonnal át kell haladnia a Dardanellákon és készen áll az oda való behajózásra akár „formális hozzájárulás nélkül” is. Souchon végül augusztus 10-én reggel kapta meg az engedélyt az áthaladásra.
Az ezt megelőző nap a török kormányzat felajánlotta a Wangenheimnek a német hajók fiktív megvásárlásának ötletét, hogy azok jelenléte nem sértse a török semlegességet. Másnap a német kancellár táviratot küldött Wangenheimnek, melyben elutasították a török felvetést és az azonnali belépésüket kérték a háborúba. Erre reagálva a nagyvezír felrótta Wangenheimnek a német hajók idő előtti érkezését és megismételte a fiktív adásvételi szerződés megkötésének szükségességét. A török kormányzat ezt követően egyoldalúan bejelentette, hogy 80 millió márkáért megvásárolta a két hajót. Augusztus 14-én Wangenheim báró a német kormányzatnak azt tanácsolta, hogy a legjobb választás az adásvételhez való hozzájárulás, máskülönben kiváltják a törökök haragját.
A török nyomásnak engedve a németek végül hozzájárultak a hajóik formális átadásának és augusztus 16-án betagozták őket az Oszmán Birodalom haditengerészetébe, míg a legénységük új egyenruhát kapott és formálisan besorozták. A britek tévesen úgy vélték, hogy ezzel a lépéssel az elkobzott csatahajók elvesztését igyekeztek kiegyensúlyozni a törökök. A törökök tartottak az antanttól, mivel úgy vélték, hogy amennyiben megnyerik a háborút, úgy az Oszmán Birodalom felosztására fognak törekedni, míg Németországnak és Ausztria-Magyarországnak nem lesznek ilyen szándékai. Amint a britek számára ez ismertté vált, az Oszmán Birodalom németek oldalán való háborúba lépésétől tartottak.
A Németország elleni orosz offenzíva augusztus végi sikertelensége után az oroszok törökök elleni fellépése valószínűtlennek tűnt, eközben a török diplomácia semlegességi egyezményeket kötött Görögországgal és Romániával, míg Bulgária németbarát politikát folytatott. Ez a helyzet oldotta a törökök számára a Balkán jelentette fenyegetést. Enver pasa defenzív politikája ezután offenzívbe fordult át.
Közvetlen előzmények
A szeptember 12-13-ai, hétvégi tárgyalások során Enver pasa engedélyezte – az oroszok elleni fellépést tervező – Souchon tengernagynak, hogy a hajóival áthajózzon a Fekete-tengerre hadgyakorlatok végrehajtása céljából. A török haditengerészeti miniszter, Dzsemál pasa rájött Souchon terveire és szigorúan megtiltotta neki, hogy áthaladjon a Boszporuszon. A kabinet a következő napok során tárgyalta az ügyet és szeptember 17-én Enver pasa azt közölte Souchonnal, hogy a felhatalmazása a Fekete-tengeren való hadgyakorlatozáshoz vissza lett vonva. Az ingerült Souchon másnap partra szállt és Halim nagyvezírrel folytatott tárgyalásokat. Ezek során szemére vetette a kormányzatának „hitetlen és határozatlan viselkedését”, közben pedig azzal fenyegetőzött, hogy a saját kezébe veszi az ügyeket és úgy fog eljárni, ahogy azt „egy katonatiszt lelkiismerete diktálja”. Ezt követően követelte Enver pasától, hogy legalább a Breslau könnyűcirkálónak engedélyezze a Boszporuszban való hadgyakorlatozást néhány török romboló bevonásával. Souchon ettől azt remélte, hogy ezek a hajók harcba keveredhetnek az oroszok Fekete-tengeri Flottájával és ezzel bevonhatják az Oszmán Birodalmat a háborúba. Enver pasa megígérte, hogy mindent megtesz a kért hadgyakorlat érdekében amit csak tud.
Szeptember 24-én Souchont altengernaggyá léptették elő és megtették az török flotta főparancsnokává. Két nappal később Enver pasa elrendelte a Dardanellák lezárását a külföldi hajóforgalom előtt, anélkül, hogy ezt a tanácsadóival megtárgyalta volna. A lépés azonnali hatással bírt az orosz gazdaságra, mivel az ország kivitelének csaknem a fele a török tengerszorosokon keresztül bonyolódott.
Október 9-én Enver pasa azt közölte Wangenheim nagykövettel, hogy sikerült meggyőznie Mehmet Talat belügyminisztert és a képviselőház elnökét, Halil Menteşét, valamint hogy Dzsemál támogatásának megszerzését tervezi. Amennyiben ez nem sikerülne neki, úgy kormányválságot gerjesztene és egy háborúpárti kormányzatot állítana fel. Miután megszerezték Dzsemál támogatását is, a törökök arról értesítették a németeket, hogy azonnal háborúba vonulnak amennyiben két millió török lírát kapnak aranyban. A németek tudatában voltak annak, hogy az Oszmán Birodalomnak szüksége van erre a pénzre, hogy finanszírozni tudják a hadbalépésüket, ezért az ekkor még semleges Románián keresztül leszállították. Az utolsó részlet október 21-én érkezett meg. Az isztambuli orosz nagykövet, Mihail Nikolajevics von Giers informátorai révén tudomást szerzett a pénzmozgásról és a híreket továbbította Szergej Szazonov orosz külügyminiszter felé. Szazonov sejtette a törökök és a németek szándékait és figyelmeztette a szevasztopoli haditengerészeti vezetőket, hogy készüljenek fel egy támadásra. Október 21-én Kazimierz Kietliński tengernagy biztosította a külügyminisztert afelől, hogy a Fekete-tengeri Flotta teljes mértékben felkészült a harcra.