bélyegkép|A berlini Új zsinagóga A németországi zsidók története az egyik etnikai és felekezeti kisebbség története Közép-Európa német nyelvterületén és a korszak függvényében nagyon eltérő módon van dokumentálva. A zsidók a régióban több mint 1700 éve élnek, jelenlétük a német nyelvterületen ezen évszázadok alatt alig szakadt meg. A ma is használt askenázi kifejezés a 9. században itt alakult ki, és nyelvük, a jiddis is ide köti őket.
A zsidó közösségek Németországban ugyanúgy átélték a tolerancia és virágkor időszakát, ahogyan az antijudaista üldöztetést és az antiszemita erőszakot, ami a 20. században a holokauszthoz vezetett. 1990 óta a legújabb kori német történelmet a kelet-európai és izraeli zsidó állampolgárok új betelepülései is alakítják. Jelenleg a legnagyobb zsidó közösségek Berlinben, Münchenben és Frankfurtban élnek.
A leghíresebb német-zsidó származású történelmi személyiségek közé tartozik többek között Albert Einstein, Else Lasker-Schüler, Heinrich Heine, Felix Mendelssohn Bartholdy, Hannah Arendt, Karl Marx és Bertha Pappenheim.
Az ókor, a nagy népvándorlás és a Frank Birodalom Zsidók már az ókorban is éltek Germania Inferior római provincia területén. Egy hivatali tisztség betöltéséhez feltétel volt a vagyon és a személy kellő tekintélye. De még ha a zsidók teljesítették volna is ezeket, a közhivatalhoz való hozzáférést megtagadták tőlük. Vallásukat religio licita (megengedett vallás) néven ismerték el. Ez felmentette őket a császári kultusz alól és attól, hogy a római vallás isteneinek kelljen áldozatot bemutatniuk. Ezekre azonban szükség lett volna a közhivatal betöltéséhez.Tacitus, Historiae V,5,4. A késő ókorban a római felső osztály azonban egyre inkább elutasította ezeket a költséges hivatalokat, így a római adminisztráció válságba került. I. Constantinus római császár 321. évi dekrétuma, amelyet Colonia Agrippina (Köln)) városi tanácsa adott ki, és amely lehetővé tette zsidók kinevezését a kúriába,Werner Eck: Köln in römischer Zeit. Geschichte einer Stadt im Rahmen des Imperium Romanum. In: Hugo Stehkämper (Hrsg.), Geschichte der Stadt Köln in 13 Bänden, Bd. 1. Köln 2004, S. 325 . a legkorábbi bizonyíték a kölni zsidó közösség létezésére. A császári rendelet a Codex Theodosianusban olvasható.
Bizonytalan, hogy Köln, Trier, Mainz, Worms és Speyer rajnai városokban voltak-e megszakítás nélkül létező zsidó települések. Lehetséges, hogy egyes zsidó telepek a rómaiak kivonulása és a germán hódítás után is fennmaradtak. Jogi helyzetüket a római korban biztosították, és a zsidók teljes polgárjoggal rendelkeztek.Hans-Jochen Gamm: Das Judentum, Campus Verlag, Frankfurt am Main 1998, S. 81. A Rajna germán oldalán és a Dunától északra nem éltek zsidók; legalábbis történelmileg nem bizonyítható, hogy az ókorban ott laktak volna. A folyamatos letelepedés valószínűleg csak a Liudolf-ház fennállása alatt kezdődött.
Az, hogy a népvándorlás után a zsidók hogyan kerültek a Rajna jobb oldalára és a Dunától északra fekvő területekre, máig nagyrészt felderítetlen. Csak az utóbbi években vizsgálták a Heidelbergben létrehozott, a zsidóság történetét kutató levéltárban. A Keleti Frank Királyság területén a korábban római földön élő zsidó közösségek léte bizonyítható. Az első név szerint ismert zsidó Nagy Károly császár udvarában Isaak nagykereskedő volt,Arno Herzig: Jüdische Geschichte in Deutschland - Von den Anfängen bis zur Gegenwart, C.H. Beck, München, 2. Aufl., 2002, S. 24 akit a császár 797 és 802 között egy küldöttségben Bagdadba inditott Hárún ar-Rasíd kalifához, ahonnan egy Abúl-Abbász nevű elefántot hozott magával. 825 körül I. Lajos frank császár kiváltságokat adott, amelyekben többek között a zsidók tevékenységét szabályozták a Csehország és Hispania közötti rabszolga-kereskedelemben. Agobard lyoni érsek azonban fellépett a zsidóság ellen, ellenezve kapott jogaikat.
Középkor Virágzás a kora középkorban bélyegkép| VII. Henrik zsidókkal Rómában 1312-ben bélyegkép|Keresztény és zsidó skolasztikusok disputa közben (fametszet, 1483) A 10. és 11. században a zsidók száma megnégyszereződött, és elérte a 20 000 főt. A 10–11. században a zsidó kereskedők Itáliából és a mai Dél-Franciaország területéről vándoroltak be a rajnai városokba. Az ottani zsidó közösségek ekkor fénykorukat élték. A 10. század végén a keletebbre fekvő Magdeburg és Merseburg irányába mentek tovább. Mindenütt nagyon kedvező kiváltságokat kaptak a Liudolf- és a Száli-ház uralkodóitól (pl. IV. Henrik német-római császár), akik használták gazdasági erejüket. A rajnai délnémet területet héberül Aschkenasnak hívták, amely elnevezést hamarosan az egész német nyelvterületre kiterjesztettek. A SchUM-városokban (Worms, Mainz, Speyer) és Regensburgban magas szintű zsidó tanulmányokat folytattak. Rási (1040–1105) talmudtudós Mainzban és Wormsban fejezte be tanulmányait, mielőtt visszatért volna Troyes-ba. A Speyerbe befogadott zsidók 1084-ben kapott püspöki kiváltságát IV. Henrik császár a wormsi zsidók számára is megadta 1090-ben, majd 1157-ben I. Frigyes német császár számára is példaként szolgált. Az első zsinagógákat 1012-ben Kölnben, 1034-ben Wormsban és 1066-ban Trierben építették, és mellettük hamarosan iskolákat és jesivákat emeltek. Zsidó temetőket is létesítettek. A legrégebbi ezek közül a wormsi Szent Homok (Heiliger Sand). A zsidó negyedek (Judengasse) sem elsősorban kényszerből jöttek létre, mint inkább gyakorlati okokból (szombati törvény, mikve). A keresztény hatóságok eltűrték, hogy önkormányzatot (kehillah) hozzanak létre, amely gondoskodott az adókról, az istentiszteletről és az iskolákról, és rendeleteket is adhatott ki. A zsidó kereskedőcsaládok kapcsolatokat létesítettek egész Itáliáig és azon túl is. A 12. században a zsidók egyre nagyobb arányban vettek részt a hitelüzletben annak eredményeképpen, hogy a keresztények számára ez korlátozva volt. Zsidó gazdapolgárok és iparosok is ismertek, de nem léptek be a keresztény céhekbe. A zsidók és környezetük közötti viszony nyugodt volt, az egyes „védelmezett zsidók” (Schutzjude) vagy egész közösségek rendelkeztek a király védleveleivel, amelyeket azonban általában csak jelentős, többnyire pénzügyi jellegű ellenszolgáltatásért adtak ki, és bármikor visszavonhatták magyarázat nélkül.
Üldöztetések és egy előjog kidolgozása Ez a nyugodt légkör megváltozott a zsidó közösségek elleni pogromok után, amelyek 1096-tól, a II. Orbán pápa idején zajló első keresztes hadjárat során történtek. A keresztes hadjáratok kezdetén alig több mint egy tucat zsidó közösség volt a birodalomban.Alfred Haverkamp: Siedlungs- und Migrationsgeschichte der Juden in den deutschen Altsiedellanden, S. 15. A rajnai városokban élő zsidók nem számíthattak elegendő védelemre a keresztesek ellen olyan püspöki városvezetők uralma alatt, mint Rothenburgi Egilbert trieri püspök. Sokan az öngyilkosságot választották a kényszerű kikeresztelkedés helyett. Az 1103-ban kötött I. mainzi béke értelmében a zsidóktól többek között megtagadták a fegyverviselés jogát. Ekkoriban kiszolgáltatott csoportot alkottak, kisebb polgári jogokkal. Kialakult a kamaraszolgaság (1236-ban a fuldai zsidóper után), amely a zsidókat II. Frigyes császár kamarai szolgáiként határozta meg. Bár ez garantálta számukra az élet és a tulajdon védelmét, valamint az autonóm joghatóságot a zsidóság belső ügyeiben, de a személyes szabadság elvesztésével és a különadók terhével járt együtt. Ez különleges jogot teremtett egy korlátozott kisebbség számára. A császár a szolgaságból származó jövedelem egy részét császári fejedelmeknek vagy városoknak adta. Ebben az időszakban a zsidók kevésbé az árukereskedelemből, mint inkább kisebb kölcsönügyletekből éltek, de voltak köztük orvosok is. Megengedték nekik, hogy keresztény szolgákat, sőt rabszolgákat tartsanak. Trimbergi Süßkind zsidóként a középfelnémet lovagköltők közé tartozott. Ugyanakkor radikalizálódott az egyház hozzáállása a zsidókhoz, amit például az 1215-es negyedik lateráni zsinat fejezett ki. A zsinat előírta a zsidók megjelölését (zsidó kalap/sárga folt), amit azonban csak a 14–15. században juttattak érvényre, illetve (bibliai törvény alapján) betiltotta a keresztényeknek a kamatra történő kölcsönadást, amit a clunyi reformok során engedélyeztek. A befolyásos Regensburgi Berthold ferences rendi szerzetes a prédikációiban felvetette a zsidók mint Krisztus gyilkosainak gondolatát. A Schwabenspiegel (jogi kódex) 1275 körül már a keresztények és a zsidók szigorúbb elválasztására szólított fel a mindennapi életben, de ez csak 1350-ben vált általánossá. A rituális gyilkosság vádjai először a laudai és a fuldai zsidókat illették 1234/1235-ben. II. Frigyes császár szembeszállt a rituális gyilkosságok legendáival. Ugyanakkor felmerült az Oltáriszentség (megszentelt ostya) meggyalázásának vádja. 1298-ban feldühödött emberek csoportja Rintfleisch vezetésével több mint 140 közösséget pusztított el közép-és délnémet nyelvterületen. 1336–1339 között az Armlederbanden szerveződés (parasztok és városiak) áthaladt Frankföldön és Elzászon, és 5000 zsidót öltek meg. Colmar egész zsidó lakosságát kiirtották. bélyegkép|Zsidók megégetése a Német-római Birodalomban, egy középkori kézirat ábrázolása (Luzerni Egyetemi Könyvtár) Az 1350 körüli nagy pestisjárványt kísérő pogromok jelentős fordulópontot jelentettek, amelyek 1348-ban Svájcban kezdődtek, ahol kútmérgezéssel vádolták meg a zsidókat. A zsidók által lakott 350 város közül 85-ben történtek gyilkosságok (pl. 1349-ben Strasbourgban) és a zsidókat szinte mindenhonnan elűzték. Elzászban 29 helyen, az összes zsidó település feléből, míg Közép-Rajnában a 133 település közül 85-ből tüntették el őket.Alfred Haverkamp: Siedlungs- und Migrationsgeschichte der Juden in den deutschen Altsiedellanden A hanyatlásuk számos anyagi előnyt hozott, leginkább IV. Károly császár részére. A zsidókat csak rosszabb feltételekkel fogadták be újra, mert a fejedelmeknek és a városoknak végül szükségük volt rájuk. Ott-tartózkodásuk azonban csak néhány évre korlátozódott, és a meghosszabbítás nem volt mindig magától értetődő. Ezek a befogadási privilégiumok már nem vonatkoztak egész közösségekre, hanem csak egyes egyénekre és a családjukra (úgynevezett egyéni privilégiumok). További adókat vetettek ki, például az „arany áldozati fillért” (lásd gyóntatópénz). Ezenkívül megkezdődött az emigráció a Lengyel–Litván Unió területére, ahol a jiddis keveréknyelvként jelent meg a középnémet, héber és szláv nyelvek elegyítéséből. A zsidókat 1349-ben Erfurtból is kiűzték. 1094-ből itt maradt fenn Európa legrégebbi zsinagógája. 1998-ban 28 kilogrammnyi, 13-14. századi zsidó kincset találtak a zsinagóga közelében.