A Rheinübung hadművelet (Unternehmen Rheinübung) a német Kriegsmarine egyik felszíni hajókkal végrehajtott tengeri hadművelete volt a második világháborúban, melynek célja a Nagy-Britanniába irányuló kereskedelmi hajózás zavarásának fokozása és a tengeralattjáró-háború segítése volt az észak-atlanti vizeken a Bismarck csatahajó és a Prinz Eugen nehézcirkáló bevetése révén. Az 1941 májusának végén lezajlott hadművelet két epikus összecsapása során megsemmisült előbb a brit Hood csatacirkáló a német hajók tüzében, majd pár nappal később a légitorpedókkal megbénított és jelentős túlerővel feltartóztatott szembekerülő Bismarck csatahajó is, a két akkori legnagyobbnak számító hadihajó.
A Bismarck elvesztését követő két hétben a britek felszámolták a német hadművelet támogatására az észak-atlanti vizekre kiküldött támogató hajók hálózatát, a kilenc ellátó- és tartályhajóból hetet elsüllyesztve. A bevetésről a zászlóshajótól különvált Prinz Eugennek a hajtóműveinek meghibásodása miatt kellett visszatérnie idő előtt. A Rheinübung kudarca és az egy hónap múlva meginduló Szovjetunió elleni hadjárat miatt a németek felfüggesztették a kapitális hadihajókkal való portyázásokat az Atlanti-óceánon, majd a háború későbbi alakulása ezek felújítását már nem tette lehetővé. A német felszíni flotta nagy hajóit ehelyett Norvégiában vonták össze, hogy a Szovjetunió irányába tartó konvojokat veszélyeztessék.
Előzmények Mindkét világháború során Nagy-Britannia jelentős mértékben függött a tengeri kereskedelemtől és az azt lebonyolító nagyszámú kereskedelmi hajótól, melyek élelmiszerrel és létfontosságú nyersanyagokkal látták el. E létfontosságú útvonalak védelme a brit erők egyik legfontosabb feladata volt. Amennyiben ez az ellátási útvonal megbénult volna, úgy a Brit Birodalomnak fegyverszünetet vagy békét kellett volna kérnie, avagy fel kellett volna adnia a Brit-szigeteket, mint Nyugat-Európa blokádjának támaszpontját, amivel lényegében Németország teljes dominanciához jutott volna a kontinens ezen felén.
A Kriegsmarine vezetősége 1941 tavaszán szilárdan hitte, hogy a Brit-szigetek blokádjával a britek térdre kényszeríthetők. Ugyanakkor úgy hitték, hogy ezen blokád fenntartásának fő eszköze a tradicionális kereskedelmi háború, ami első sorban felszíni hajókon alapul (nagy hatótávolságú cirkálókon és csatahajókon), melyek tevékenységéhez a tengeralattjárók mindössze csak segítséget nyújtanak. Erich Raeder tengernagy meggyőzte a Wehrmacht főparancsnokságát (OKW) és Hitlert, hogy amennyiben megbénítják Nagy-Britannia utánpótlási útvonalait, akkor az ország vereséget szenved függetlenül egyéb más tényezőktől.
Ennek a stratégiának a része volta Rheinübung hadművelet is, melyet több más felszíni hajókkal végrehajtott portyázás előzött meg. Ezek közül a legutolsó az 1941 márciusában befejeződött Berlin hadművelet volt a két Scharnhorst-osztályú csatahajó részvételével a flotta főparancsnokának, Günther Lütjens tengernagynak a vezetésével. Ez a nagy sikert hozó atlanti bevetés 22 kereskedelmi hajó elfogásával járt, összesen hajótérrel.
A rendelkezésre álló erők A Berlin utáni következő atlanti hadművelet sorozatos késedelmet szenvedett, már amiatt is, hogy a Bismarck 1941 januárjában egy a Vilmos császár-csatornán elsüllyedt kereskedelmi hajó miatt nem tudott áthajózni Kielbe az Északi-tengerről. A késlekedés nyugtalanította Lindemannt, aki feljegyezte: „[a Bismarck] öt hétig Hamburgban volt kénytelen várakozni… az ennek eredményeként elveszített értékes időt nem lehet kárpótolni és emiatt a hajó bevetésének jelentős késedelme elkerülhetetlen.”Az új német csatahajó építésének előrehaladását a britek is figyelemmel kísérték. Winston Churchill brit miniszterelnök minden áron késleltetni próbálta a rajta folyó munkálatokat, hogy a két új brit csatahajó (King George V, Prince of Wales) még őelőtte szolgálatba léphessen. 1940 augusztusában a légügyi miniszterétől a felszerelés alatt álló hajó ellen a következőkkel kért bombatámadásokat: „A Bismarck hadrendbe állításában beálló néhány hónapnyi késlekedés is jelentős mértékben befolyással lesz a haditengerészeti erők egyensúlyára.” – Churchill to British Air Minister (The Second World War, Vol. 11. 578.)
A Berlin hadműveletről Lütjens a Scharnhorst és a Gneisenau csatahajókkal a Bretagne-ban lévő Brestbe tért vissza és 1941 márciusától itt horgonyoztak, jelentős veszélyt jelentve a konvojokra. Emiatt a britek gyakran intéztek ellenük bombatámadásokat. Az eredeti tervek szerint a Scharnhorst és a Gneisenau is részt vett volna a következő hadműveletben, de a Scharnhorst hajtóművei jelentős javításokat igényeltek, a Gneisenau pedig egy súlyos torpedótalálatot kapott és hat hónapra szolgálaton kívülre került. A kieli raktárak elleni brit bombatámadások késleltették az Admiral Scheer és Admiral Hipper nehézcirkálókon végzett javításokat, ezért ők sem lehettek bevethetők július vagy augusztus előtt.
A Kriegsmarine rendelkezett még három bevethető könnyűcirkálóval is, ám ezek hatótávolsága csekély lett volna egy hosszú Atlanti-óceánon való bevetéshez. Emiatt csak két, a Balti-tengeren lévő új hadihajó állt a németek rendelkezésére, a Bismarck csatahajó és a Prinz Eugen nehézcirkáló.
A hadművelet megtervezése bélyegkép|jobbra|300px|Alfred Saalwächter tengernagy,a hadművelet egyik kidolgozója A hadműveleti utasításokat az Alfred Saalwächter tengernagy (Generaladmiral) vezette Marinegruppenkommando West (Haditengerészet Nyugati Főparancsnoksága) és a Rolf Carls tengernagy vezette Marinegruppenkommando Ost dolgozta ki és április 2-ára állították össze. A terv szerint a hadműveletet az április 25-ike körüli kedvező viszonyokat biztosító újhold idején kellett volna megindítaniHorst Boog, Werner Rahn, Reinhard Stumpf, Bernd Wegner: Das Deutsche Reich und der Zweite Weltkrieg, Band 6, Der globale Krieg: Die Ausweitung zum Weltkrieg und der Wechsel der Initiative 1941–1943, Militärgeschichtliches Forschungsamt, 1990 374. o. és megfogalmazott célja az Atlanti-óceánra való áttöréssel a brit hajóforgalom támadása volt. Az ekkori tervek szerint a Gneisenau Brestből kifutva csatlakozott volna a Günther Lütjens tengernagy vezette kéttagú kötelék hajóihoz az óceánon. A parancsok Lütjens tengernagyhoz úgy szóltak, hogy „a Bismarck feladata nem a hasonló erőt képviselő ellenséges egységek elpusztítása, hanem azok lekötése egy halogató akció révén, miközben a hadrafoghatóságát olyan sokáig meg kell őrizni, ameddig lehetséges, hogy a Prinz Eugen számára lehetővé váljon a konvoj kereskedelmi hajói elleni fellépés” továbbá „e hadművelet fő célja az ellenséges kereskedelmi hajózás, ellenséges hadihajókkal csak akkor szabad szembe szállni, ha a feladat ezt megköveteli és ezt nagy kockázat nélkül meg lehet tenni.”Boyne, 53-54. o. (angolból fordított szövegrész)
A hadihajók ellátására az OKM tankhajók és ellátóhajók hálózatát szervezte meg a Rheinübung hadműveleti területén. Hét tanker és két ellátóhajó lett előreküldve, nyugaton egészen a Labrador-félszigetig, délen egészen a Zöld-foki szigetekig.
A hadműveleti tervek a tengeralattjárók mozgását nem igazították a felszíni hajókéhoz, de kedvező lehetőség esetén a flottaparancsnok a parancsnoksága alá vonhatott tengeralattjárókat. A kommunikáció fenntartásához egy tengeralattjárós összekötő tisztet irányítottak a Bismarckra.
Mivel eddig nem találkoztak rádiólokátorokkal felszerelt ellenséges hajókkal, ezért ezek használatával most sem számoltak a britek részéről. Amennyiben ellenséges cirkálók felfedezték volna őket, a hadműveletet nem kellett megszakítani. Egy ilyen lépés szükségességét a korábbi tapasztalatok sem támasztották alá, mivel a Hipper és az Admiral Scheer is észlelt ellenséges cirkálókat az óceánra való kitörése közben, de ez számukra sem okozott problémákat.
A hadművelet kidolgozása során mindkét említett parancsnoki törzs (Marinegruppenkommando West és Ost) elkövetett egy – utólag súlyosnak megítélt – tervezési hibát. A hadművelet negyedik napjára, mikor a kötelék a norvég vizekre érve röviden megállt, csak a kisebb hatótávolságú nehézcirkáló üzemanyagkészleteinek feltöltését irányozta elő, míg a nagyobb hatótávolságú csatahajó számára mellőzte ezt.
A hadműveletet a Balti-tengerről indították úgy, hogy a hajók az Északi-tengerre a Kattegaton és a Skagerrakon át futottak ki, ami nagyban növelte az észlelés valószínűségét ahhoz képest, mint amit egy északi-tengeri kikötőből való kifutás jelentett volna. Ehhez azonban előbb újra át kellett volna haladnia a hajóknak a Vilmos császár-csatornán, és az ezzel járó két napos időveszteséget a tervezők el akarták kerülni.
Közvetlenül a tervezett hadművelet megindítása előtt, április 23-án a Prinz Eugen Kielbe tartva egy mágneses aknára futott. A sérüléseinek kijavítása két héttel odázta el a Rheinübung megindítását az amúgy is kedvezőtlenebb tavaszi időszakban, mikor már nem lehetett kihasználni a rövid téli nappalokat az áttöréshez.
A tervek fogadtatása bélyegkép|jobbra|300px|Günther Lütjens Lütjens szkeptikusan viszonyult egy újabb Atlanti-óceánon csatahajókkal végrehajtandó hadművelethez, mivel túl kockázatosnak ítélte azt. A flottaparancsnok az 1941. április 26-ai berlini megbeszélés alkalmával kifejtette azon meglátását Raedernek, hogy a hadműveletet egészen addig halogatni kellene, míg a Scharnhorst és/vagy a Tirpitz csatahajók hadra foghatók lesznek. Velük kiegészülve egy erős harccsoport állna rendelkezésre. Ezzel szemben az egy csatahajóval és egy nehézcirkálóval tervezett hadművelet (cirkálóháború) sikerre való esélyeit csökkentené azok eltérő harci értéke.Horst Boog, Werner Rahn, Reinhard Stumpf, Bernd Wegner: Das Deutsche Reich und der Zweite Weltkrieg, Band 6, Der globale Krieg: Die Ausweitung zum Weltkrieg und der Wechsel der Initiative 1941–1943. Militärgeschichtliches Forschungsamt 1990, 375. o. Lütjens nyomatékot adott azon meglátásának is, hogy a hajóira nem a felszíni hadihajók jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem a torpedóbombázók, melyeket az ellenség a repülőgép-hordozóiról indíthat.Jochen Brennecke: Schlachtschiff Bismarck. Koehlers Verlagsgesellschaft, 6. Aufl. 2003, , 105–107. o.
Raeder elutasította Lütjens felvetését a halasztással kapcsolatban, mivel a Scharnhorst egészen július elejéig nem állt volna készen, az újonnan elkészült Tirpitz legénysége pedig még nem volt teljesen kiképezve, ugyanakkor a brit tengeri kapcsolatokra kifejtett nyomást fenn kívánta tartani, amihez a kevés számú felszíni hadihajót minél tovább a bevetési területen kívánta tartani. Végül a flottaparancsnok aggályai ellenére is parancsba adta a hadművelet megindítását, aminek valódi fő oka a küszöbön álló Barbarossa hadművelet volt, amiben a Kriegsmarinére csekély, támogató szerep jutott. Raeder még a hadjárat megindítása előtt egy nagy sikert akart felmutatni, hogy ezzel Hitlert meggyőzze a kapitális hadihajók építésének szükségességéről és a Führer ne csökkentse az ezek építésére szánt költségvetési pénzeket.Murray, Williamson & Millet, Alan War To Be Won, Harvard: Belknap Press, 2000, 242. o.