Az oroszországi zsidóság és a történelmileg hozzájuk kapcsolódó területek története legalább 1500 évre nyúlik vissza. Az oroszországi zsidók történelmileg nagy vallási és etnikai diaszpórát alkottak; az Orosz Birodalom egy időben a világ legnagyobb zsidó népességének adott otthont. Ezeken a területeken elsősorban az askenázi zsidó közösség virágzott és alakította ki a modern zsidóság legkülönbözőbb teológiai és kulturális hagyományait, miközben antiszemita diszkriminatív politikával és üldöztetésekkel is szembesült. Egyesek szerint a 21. század eleje óta az oroszországi zsidó közösségek "reneszánszukat" élik.Renaissance of Jewish life in Russia November 23, 2001, By John Daniszewski, Chicago Tribune És ma Oroszország zsidó lakossága még mindig a legnagyobbak közé tartozik Európában.

Áttekintés és háttér Az orosz zsidók között a legnagyobb csoportot az askenázi zsidók alkotják, de a közösségben jelentős arányban vannak más zsidó diaszpórákból származó nem askenázi zsidók is, köztük hegyi zsidók, szefárdok, krími karaiták, krimcsákok, buharai zsidók és grúz zsidók.

A zsidó nép első megjelenése Oroszország európai részén a Kr. u. 7–14. századig vezethető vissza. A 11. és a 12. században a mai Ukrajna területén fekvő Kijevben a zsidóság egy külön negyedben élt. A zsidó emberek jelenlétére vonatkozó első bizonyítékokat a Moszkvai Nagyfejedelemség idejéből származó 1471-es krónikák dokumentálják. II. Katalin orosz cárnő uralkodása alatt a 18. században a zsidó népességet a Tartózkodási övezet területére korlátozták, arra a területre, ahol élhettek vagy bevándorolhattak. III. Sándor fokozta a zsidóellenes politikát. Az 1880-as évektől kezdve több évtizeden át zsidóellenes pogromhullámok söpörtek végig a birodalom különböző régióin. Több mint kétmillió zsidó menekült el Oroszországból 1880 és 1920 között, főleg az Egyesült Államokba és a mai Izrael Államba. A Tartózkodási övezet sok olyan jogot elvett, amelyet a 17. század végi Oroszország zsidó népe élvezhetett. Ebben az időben a zsidó nép a mai Fehéroroszország, Litvánia, Kelet-Lengyelország és Ukrajna területére korlátozódott. Míg Nyugat-Európában ekkoriban zajlott az emancipáció, addig Oroszországban a zsidó népre vonatkozó törvények egyre szigorúbbak lettek. Engedélyezték számukra, hogy keletebbre, egy kevésbé zsúfolt területre költözzenek, bár a zsidók csak kevesen vállalták az elvándorlást. A kialakult szórványos és gyakran elszegényedett közösségeket stetleknek nevezték.

1917 előtt 300 000 cionista élt Oroszországban, míg a fő zsidó szocialista szervezetnek, a Bundnak 33 000 tagja volt. A bolsevik pártba 1917 előtt mindössze 958 zsidó lépett be, azonban a forradalom után ezrek csatlakoztak. Az első világháború kaotikus évei, a februári és az októberi forradalom, valamint az orosz polgárháború olyan társadalmi átalakulásokat okoztak, amelyek antiszemitizmushoz vezettek. Mintegy 150 000 zsidót öltek meg az 1918 és 1922 közötti pogromokban, közülük 125 000-et Ukrajnában, 25 000-et Fehéroroszországban.Pogroms in the Ukraine (1919–1921) Online Encyclopedia of Mass Violence, April 3, 2008, retrieved September 9, 2015. A pogromokat többnyire antikommunista erők követték el; néha a Vörös Hadsereg egységei is részt vettek a pogromokban. Anton Gyenyikin Fehér Hadserege az antiszemitizmus bástyája volt, jelszavuk a „Csapjatok le a zsidókra és mentsétek meg Oroszországot!” volt. A bolsevik Vörös Hadsereg, noha egyes katonák antiszemita visszaéléseket követtek el, antiszemitizmus elleni politikát képviselt, és ennek eredményeként elnyerte a zsidó lakosság nagy részének támogatását. Rövid zűrzavaros időszak után a szovjetek elkezdték kivégezni a bűnös egyéneket, sőt feloszlatták azokat a katonai egységeket, amelyek emberei zsidókat támadtak meg. Bár pogromokat ezután is követtek el, főként a Vörös Hadsereg ukrán egységei a Lengyelországból való visszavonulás során (1920), a zsidók általában a Vörös Hadsereget tekintették az egyetlen olyan erőnek, amely képes és hajlandó megvédeni őket. Az orosz polgárháborús pogromok sokkolták a világ zsidóságát, és sok zsidót a Vörös Hadsereg és a szovjet rezsim mellé állítottak, megerősítve a zsidó nép hazájának megteremtése iránti vágyat.Modern Jewish History: Pogroms, Jewish Virtual Library, 2008, retrieved September 9, 2015. 1919 augusztusában a szovjet kormány sok rabbit letartóztatott, zsidó ingatlanokat foglalt le, beleértve a zsinagógákat is, és sok zsidó közösséget feloszlatott. A Kommunista Párt zsidó szekciója „reakciósnak” és „elitistának” bélyegezte a héber nyelv használatát, és betiltották a héber nyelv oktatását. A cionistákat keményen üldözték, a támadások élén zsidó kommunisták álltak.

A polgárháborút követően azonban az új bolsevik kormány politikája az 1920-as években a világi zsidó kultúra virágzását eredményezte Fehéroroszországban és Nyugat-Ukrajnában. A szovjet kormány betiltotta az antiszemitizmus minden megnyilvánulását, a жид („zsid”) etnikai jelző nyilvános használatát egy évig terjedő börtönbüntetéssel sújtotta, és megpróbálta modernizálni a zsidó közösséget 1100 jiddis nyelvű iskola és 40 jiddis nyelvű napilap létrehozásával, valamint zsidók letelepítésével az ukrajnai és krími gazdaságokban; az iparban dolgozó zsidók száma több mint kétszeresére nőtt 1926 és 1931 között. Az 1930-as évek elején a zsidók a szovjet lakosság 1,8 százalékát, az egyetemi hallgatók 12–15 százalékát tették ki. 1934-ben a szovjet állam létrehozta a Zsidó Autonóm Területet az orosz Távol-Keleten. Ez a régió soha nem lett többségi zsidó lakosságú. A Zsidó Autonóm Terület Oroszország egyetlen autonóm területe (oblaszty)Constitution of the Russian Federation, Article 65 és Izraelen kívül a világ egyetlen hivatalos státusszal rendelkező zsidó területe. A szombat megtartását 1929-ben betiltották ami előrevetítette a Kommunista Párt jiddis nyelvű tagozatának, a Jevszekcijának 1930-as feloszlatását és az elkövetkező súlyosabb elnyomást. Számos zsidó esett áldozatul Sztálin tisztogatásainak, mint „ellenforradalmárok” és „reakciós nacionalisták”, bár az 1930-as években a zsidók alulreprezentáltak voltak a gulag rabjainak körében. A zsidók aránya a szovjet vezető elitben csökkent az 1930-as években, de még mindig több mint kétszerese volt az általános szovjet lakosságon belüli arányuknak. Benjamin Pinkus izraeli történész szerint „azt mondhatjuk, hogy a Szovjetunió zsidói átvették azt a kiváltságos pozíciót, amelyet korábban a cári Oroszországban a németek töltöttek be”.

Az 1930-as években sok töltött be zsidó magas rangot a Vörös Hadsereg hadvezetőségében: Iona Emmanuilovics Jakir, Jan Gamarnyik, Jakov Szmuskevics (a szovjet légierő parancsnoka) és Grigorij Stern (a Japán elleni háború főparancsnoka és a téli háború frontparancsnoka). A második világháború alatt a Vörös Hadseregben becslések szerint 500 000 zsidó katona harcolt; mintegy 200 000-en vesztették életüket harc közben. Körülbelül 160 000-en kaptak kitüntetést, és több mint százan érték el a Vörös Hadsereg tábornoki rangját. Több mint 150-en kapták meg a Szovjetunió Hőse címet, ami az ország legnagyobb kitüntetése volt.Jewish Soldiers in the Allied Armies , Yad Vashem, 2002-07-30, retrieved September 7, 2015. A holokauszt során feltehetőleg több mint kétmillió szovjet zsidó halt meg a háborúban és a nácik által megszállt területeken. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején sok szovjet zsidó élt a liberalizált kivándorlási politika adta lehetőséggel, a lakosság több mint fele távozott, a legtöbben Izraelbe és Nyugatra: Németországba, az Egyesült Államokba, Kanadába és Ausztráliába. Ebben az időszakban az Oroszországból Izraelbe való bevándorlás aránya nagyobb volt, mint bármely más országból Izraelbe történő vándorlás. Oroszország zsidó lakossága még mindig a harmadik legnagyobb Európában, Franciaország és az Egyesült Királyság után.Jewish Population of the World, Jewish Virtual Library, retrieved September 9, 2015. 2012 novemberében Moszkvában megnyílt a Zsidó Múzeum és Tolerancia Központ, amely a világ egyik legnagyobb zsidó történeti múzeuma.

Korai történelem

A zsidók már a babiloni fogság óta jelen vannak a mai Örményország és Grúzia területén. A 4. századból származó feljegyzések azt mutatják, hogy voltak olyan örmény városok, amelyek zsidó lakossága 10 000 és 30 000 között mozgott, valamint jelentős zsidó települések voltak a Krímben is. A zsidó nép jelenléte a mai Fehéroroszország, Ukrajna és Oroszország európai részének megfelelő területeken a Kr. u. 7–14. századra vezethető vissza. A kaukázusi zsidó közösségek hatására Bulan, a türk kazárok kagán bekje és a kazár uralkodó osztályok (a mai Ukrajna, Oroszország és Kazahsztán déli területén) valamikor a 8. század közepén-végén vagy a 9. század elején fogadhatták el és/vagy térhettek át a judaizmusra. Miután a Kazár Birodalmat I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem meghódította (969), a kazár zsidó lakosság részben asszimilálódhatott vagy elvándorolhatott.

Kijevi Nagyfejedelemség A 11. és 12. században a zsidó lakosság egy külön negyedre korlátozódhatott Kijevben, amely zsidó város néven ismert Жидове, Zsidove, azaz „A zsidók”, s amelynek kapui valószínűleg Zsidó kapu néven ismertek Жидовские ворота, Zsidovszkije vorota . A kijevi közösség a 10 és 11. században Bizánc, Babilónia és Palesztina felé orientálódott, de úgy tűnik, hogy a 12. századtól kezdve egyre inkább nyitott az askenázik felé. A kijevi zsidó szellemi tevékenységnek azonban kevés terméke maradt fenn.A. I. Pereswetoff-Morath, A Grin without a Cat, vol. 2: Jews and Christians in Medieval Russia – Assessing the Sources (Lund Slavonic Monographs, 5), Lund 2002 Más közösségek, illetve személyek csoportjai ismertek Csernyihivból és talán, Volodimir-Volinszkijból. Ebben az időben valószínűleg Északkelet-Oroszországban, I. András vlagyimiri nagyfejedelem (1169–1174) birtokain is voltak zsidók, bár bizonytalan, hogy mennyire éltek ott állandó jelleggel.

Bár Északkelet-Oroszországban alacsony volt a zsidó lakosság száma, nyugatabbra gyorsan nőtt a zsidó népesség. A középkor utolsó évszázadaiban a zsidóellenes pogromok és a nyugat-európai országokból való kiutasítások hullámai miatt az ottani zsidó népesség jelentős része Közép- és Kelet-Európa toleránsabb országaiba, valamint a Közel-Keletre költözött.

Az Angliából, Franciaországból, Spanyolországból és a legtöbb nyugat-európai országból különböző időszakokban tömegesen elűzött, Németországban pedig a 14. században üldözött nyugat-európai zsidók közül sokan vándoroltak Lengyelországba III. Kázmér lengyel király meghívására, hogy 1330 és 1370 között harmadik rendként telepedjenek le. A lengyel fennhatóság alatt álló kelet-európai területeken korlátozott kereskedelmi és közvetítői tevékenységet folytathattak.

Miután letelepedtek Lengyelországban (a későbbi Lengyel–Litván Unió) és Magyarországon (a későbbi Osztrák–Magyar Monarchia), a lakosság kiterjedt Ukrajna és Litvánia gyéren lakott területeire, amelyek a terjeszkedő Orosz Birodalom részévé váltak. 1495-ben Sándor lengyel király kiűzte a zsidó lakosokat a Litván Nagyfejedelemségből, de 1503-ban visszavonta döntését.

A szinte kizárólag zsidók által lakott stetlekben, illetve a közepes méretű városokban, ahol a zsidók a lakosság jelentős részét alkották, a zsidó közösségek hagyományosan a háláchá szerint szabályozták az életüket, és a helyi uralkodók által biztosított privilégiumok korlátozták őket. Ezek a zsidók nem asszimilálódtak a nagyobb kelet-európai társadalmakba, és etnikai csoportként azonosították maguk, sajátos vallási hiedelmekkel és gyakorlattal, valamint etnikailag egyedülálló gazdasági szereppel.

A cári Oroszország jobbra|bélyegkép| Pjotr Safirov, Oroszország alkancellárja, I. Péter uralkodása alatt